Nyilván volt akkor, nyilván ma, hogy a mi Urunk Júdából támadott, született. Így lett a Karácsony. Isten határozott érettünk. Ő akarta az igazi Úrnak, a mi Urunknak a megszületését. Ő állapította meg, hogy ez épp Júdeában történjek. Így nyilvánvaló a karácsony valósága, hogy Istenre hallgatunk. Ha nem hallgatunk Rá, a nagy esemény ismeretlen marad és nincs karácsonyunk. Mennyien ünnepelnek, akarnak ünnepelni a mi Urunk megismerése nélkül és emiatt nincs ünnepük. Életünk továbbra is sötétségben, esetleg hiábavaló várakozásban telik el, tűnik el a földön. Most újból arra méltatott Isten, hogy megjelenhessünk Előtte.

Bárhogy is próbálom meghatározni a Karácsony lényegét, újból és újból arra a következtetésre jutok, hogy itt nem lehet másról beszélni, mint a szeretetről. Még ha egyeseknek már elcsépeltté és unalmassá vált is ez a szó, akkor is az kell tudatosuljon bennünk amit Pál apostol oly szépen fogalmazott meg a korinthusi levélben: „ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok”. Semmi vagyok magam és semmi az ünnepem. Fellázadt és eltorzult világunkban sok ember lassan ássa a maga vermét, s csak amikor már olyan mélyen van, hogy abból szabadulni nem tud, jön rá arra, hogy valakinek segíteni kéne. Maga köré hiába tekint, csak a verem falait látja, így kényszerül rá arra, hogy felfele tekintsen, és onnan várjon szabadulást.

Jöjj, népek ígérete, Úr Jézus! Örvendeztess minket isteni jelenléteddel! Rászorulunk tanácsra, oltalomra! Jöjj hát, gyógyítsd vakságunkat, segítsd fogyatékos, gyönge embervoltunkat! Jöjj, Isten ereje, Isten bölcsessége! Fordítsd éjünk nappallá, oltalmazz veszélytől, világosítsd vakságunkat, acélozd bátorságunkat, vezess minket hűségben. Irányíts akaratod útján e földi zarándoklásban, míg befogadsz az örök városba, melyet Magad alapoztál nekünk. A római világban, hol erő, jog és politika országol, e hatalomé az egész föld. Cséplőgépe a nemzeteknek a föld határáig. Fehér, bíborszegélyű tógákban jár a gőg és a beteg lélek.

Szeretnék először valami olyat írni, ami ünneprontásnak tűnik, hogy aztán annál méltóbban tudjuk ünnepelni karácsony Királyát, a mi hatalmas Üdvözítőnket, aki az Úr Krisztus. Valaki azt írja, hogy a keresztyéneknek is van egy aranyborjújuk. Egy bálvány, akit az élő Isten helyett imádnak. Ez pedig a betlehemi kisded, a Jézuska – így becézve – vagy Kisjézus. Őt belefektetik a bölcsőbe, szépen feldíszítik, és örök gyermekségre ítélik. Így tudniillik sokkal kényelmesebb nekik. Mert így olyan kis aranyos marad. Olyan picike, aki beszélni sem tud, ezért nem szól bele az életükbe. Olyan kis tehetetlen, tedd ide-tedd oda, akivel azt tesznek, amit akarnak, és nem Ő rendelkezik velük.

Isten kegyelme és szeretete alászállott a világra. Ilyenkor Karácsonykor mi is, talán jobban, mint máskor igyekszünk kifejezni szeretetünket mások iránt. Útnak indul ilyenkor sok üdvözlőlap, SMS, telefonhívás. Azonban igazi szívbéli örömöt úgy kaphatunk, és úgy adhatunk, ha személyes találkozásokkal örvendeztetjük meg egymást. Milyen sokat jelent a szülőnek, nagyszülőnek, testvérnek, rokonnak, barátnak, ha személyesen adjuk át nekik szeretetünk jelét, nem pedig személytelen eszközök által. Ugyan így van az Istennel való kapcsolatunkban is. Nem elég csak úgy gondolni a karácsonyra, mint ünnepre.

Tele van a világ látszatmegoldásokkal. A mélység nem számít, csak a felszín. Ha jó a csomagolás, a lényeg lehet silány. Ez sajnos, a karácsonyra is igaz. Már évek óta figyelem az ünnepet: a készülődést, a karácsonyi szokásokat, köszöntőket, képeslapokat, zenei és egyéb művészi előadásokat… Nincs jelen a lényeg! A Karácsony a Názáreti Jézus születésnapja lenne. Milyen karácsonyi ünneplés az, amelyik pont az ünnepeltet űzi el, a születésnapi megemlékezésnek, még a környékéről is? Azt hajtogatjuk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe. De nem mindegy, hogy melyik szeretet az, amiről a Karácsony szól. Az a szeretet ugyanis, amit mi mutatunk egymás felé, kétlem, hogy kevés kivétellel, ünneplésre méltó lenne…

Ha össze lehetne foglalni azt, hogy milyen érzések töltenek el minket, akkor így is mondhatnánk: a régi az mindig szép, sőt megszépül; a jelen az kibírhatatlanul nehéz, mert ránk nehezedik; a jövő az mindig bizonytalan, olykor kilátástalan. Emberi módon csak így tudjuk elmondani, de az élet nem csupán emberi módon alakul, mert nem pusztán az ember, hanem nagymértékben egyedül Isten formálja. Emberi sorsok a közös, vagy magánérdekek súlya alatt, rendezetten, vagy rendezetlenül a múló idő szorításában élünk és benne vagyunk Isten kezében és ez a jó, mert aki onnan kiesett az, ha elbukik, nem lesz, aki felemelje, és saját erejéből van, amikor nem tud felállni az ember.

Szilveszter és újesztendő az esztendő kapuja; az egyik zár a másik nyit. Az egyik visszatekint, múltba réved, a másik a jövőt fürkészi, de egymástól elválaszthatatlanok, mint az ajtó külső és belső oldala. A római hajlékok ajtaját díszítette a kettős Janus-fej, és innen származik a január hónap neve is, mert Janus-arca van az időnek. Az újévi szokásokhoz sok pogány elem társul, mi mégis nem Janusra, a Pantheon egyik legősibb istenére, hanem a mi Teremtő Istenünkre, és az ő Fiára, Jézus Krisztusra tekintünk az esztendő fordulásánál is. Itt is megvan a visszatekintő szomorúság, amiről a református Énekeskönyv egyik óesztendei éneke is tanúskodik: