Szeretnék először valami olyat írni, ami ünneprontásnak tűnik, hogy aztán annál méltóbban tudjuk ünnepelni karácsony Királyát, a mi hatalmas Üdvözítőnket, aki az Úr Krisztus. Valaki azt írja, hogy a keresztyéneknek is van egy aranyborjújuk. Egy bálvány, akit az élő Isten helyett imádnak. Ez pedig a betlehemi kisded, a Jézuska – így becézve – vagy Kisjézus. Őt belefektetik a bölcsőbe, szépen feldíszítik, és örök gyermekségre ítélik. Így tudniillik sokkal kényelmesebb nekik. Mert így olyan kis aranyos marad. Olyan picike, aki beszélni sem tud, ezért nem szól bele az életükbe. Olyan kis tehetetlen, tedd ide-tedd oda, akivel azt tesznek, amit akarnak, és nem Ő rendelkezik velük.

Ki van szolgáltatva tisztelőinek, akik maguk szabják meg a tisztelet határát. Évente egyszer összejönnek a bölcsője körül, egy kicsit elérzékenyednek, egy nagyot esznek, gyönyörködnek göndör fürtjeiben, aztán mennek vissza a dolgukra. Maradnak pontosan olyanok, mint azelőtt voltak: hajszolják magukat és ölik egymást. Egy év múlva, a kisded születésnapján, kis csomagokkal a kezükben megint körülállják a bölcsőjét, eléneklik minden évben ugyanazt a dalt, aztán megint magára hagyják egy évre a Jézuskát is, meg egymást is.

Vajon nincs közel a valósághoz ez a kissé ironikus leírás? Nincs benne sok olyan részlet, ami sajnos jellemző a mi karácsonyi ünneplésünkre? Milyen átéléssel szoktuk énekelni: Szent Fiú, aludjál, – meg is ismétli a dal: Szent Fiú, aludjál, – s az jut eszembe: nem ez a mi szívünk vágya? Úgy elaltatni a kisdedet, hogy jövő karácsonyig lehetőleg fel se ébredjen, és ne zavarja az életünket. Hiszen már az első karácsonykor sem volt számára hely, csak egy büdös birkaistállóban. Ott kellett világra hoznia Máriának gyermekét. És ma is ki lehet akasztani a táblát mindannyiunk életére: telt ház, nincs hely! Nem fér bele Jézus. Ezért készítünk magunknak Jézuskát.

Márpedig a Szentírás egészen másként mutatja be nekünk a mi dicsőséges Urunkat, aki az első karácsonykor úgy jelent meg ezen a földön, hogy örök isteni lénye mellé magára vette emberi természetünket is, hogy segíthessen rajtunk. Mert Ő annyira mindenható, hogy egyszerre tud lenni örökkévaló, és az időben is létező. És úgy jelent meg, mint kisgyermek is a földön, mint aki mennynek és földnek ura és hatalmas királya. És azok a karácsonyi énekek, amik valóban evangéliumi ihletésűek, mind így beszélnek róla: „Ez az Úr Jézus, igaz Messiásunk / Általa vagyon bűnünkből váltságunk” – mondja az egyik jól ismert énekünk. És még ha kisdedként emlegetik is Őt, akkor is így: „nagy hatalmas lőn e kisded gyermek, megtöretének sok ellenségek”. És folytatódik az ebből következő biztatással: „új esztendőben mi vigadjunk, született Jézust mi imádjuk”. Nem tedd ide-tedd oda kisbaba, nem elaltatni akarjuk, hanem az Ő páratlan győzelméért dicsőítjük, és mint Isten előtt borulunk le, és úgy magasztaljuk Őt.

Jó lenne, ha ma úgy figyelnénk az ünnepre, hogy észrevennénk: a karácsonyi kisded közben megnőtt, felnövekedett. És mint kisded is, ennek a világnak a királya volt, aki öröktől fogva mindörökké Isten, és ezt tudták róla már akkor is az angyalok, a démonok, a természet erői, és itt-ott némely hívők is, csak az emberek többsége nem tudta ezt, és nem akarja tudomásul venni ma sem. Ezért vagyunk ilyen nagy lelki sötétségben és ilyen erkölcsi tehetetlenségben.

Gondolkozzunk el ma azon, hogy Jézus Úrvoltának milyen szembetűnő bizonyságait említi a Szentírás, amiknek jó része éppen karácsonykor lett nyilvánvalóvá. Mindenekelőtt így hangzott róla emberként való megjelenése előtt már 700 évvel a prófécia: „Egy gyermek születik nékünk, akit így fognak nevezni: csodálatos tanácsos, erős Isten, örökkévaló Atya, békesség fejedelme!” (Ésa 9, 5-7) Hány gyermeket neveztek így a világtörténelem során, s hányat lehet méltóképpen, a valóságnak megfelelően így nevezni? Csak ezt az egyet, aki nem kis csecsemő, akinek az agyagfiguráját ki lehet tenni ma is templomok bejáratához, és megcirógatni, s akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és tőle függ mindannyiunk élete vagy halála, és örök élete is.

Lübeckben van egy híressé vált Krisztus-szobor, amelyiknek van egy felirata. Az a címe: Jézus panasza. Így hangzik ez a felirat:

„Ti Mesternek hívtok, és nem kérdeztek engem.

Útnak neveztek, és nem jártok rajtam.

Világosságnak hívtok, de nem néztek rám.

Életnek neveztek, és nem kerestek engem.

Bölcsnek hívtok, és nem követtek engem.

Irgalmasnak neveztek, és kértek tőlem.

Igazságosnak hívtok, és nem bíztok bennem.

Hatalmasnak neveztek, és nem féltek tőlem.

Ha egyszer örökre elvesztek, ne okoljatok engem.”

Lehet, hogy tudjuk, hogy Ő csodálatos tanácsos, erős Isten, örökkévaló Atya, békesség fejedelme, de vajon ennek megfelelően élünk-e? Isten segítsen minket, hogy bekövetkezzék mindnyájunk életében mihamarabb.

Áldott Karácsonyt, boldogabb új esztendőt kíván:

 

 

Árus Csongor László

református lelkész, Hegyközszentmiklós