Barátok, munkatársak, ismerősök végtisztességet hordozó szavai
Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Bíró Lászlónak hívtak. Laci 1977. szeptember elsején született Székelyhídon, családja legkisebb gyerekeként, hisz születésekor őt édesanyja, Erzsébet és édesapja, András mellett az akkor hatéves bátyja, Zoli is nagyon várja. Mint a legkisebb királyfik a mesében, jó eszű, eleven gyerek, kiváló megfigyelő, akinek mindig nagyon jó ötletei vannak. Székelyhídon járja iskoláit, majd 1999-ben Nagyváradon a Gábor Dénes Főiskolán végez informatika szakon. Azonban ellentétben a legkisebb királyfikkal, nem megy világot látni, hanem hazajön, és itthon keresi és találja meg a boldogságot. Munkássága javarészét a helyi önkormányzat alkalmazottjaként végzi. Fiatalon rátalált a szerelem Vali személyében, akivel 2003 októberében házasodik össze. Két csodaszép gyerekük születik: Dóra, még az év novemberében és négy év elteltével Lacika. A családja és a barátai jelentik az életét és bár a Jóisten sajnos csupán 40 évnyi időt szánt itt neki a Földön, de szeretete, jósága, vidámsága, önzetlensége és hatalmas lelke által halhatatlanná válik az őt szerető szívekben.
—
Kedves Laci!
Soha nem gondoltam volna, hogy nekem búcsúztatnom kell majd téged. Iszonyú nehéz most bármit mondanom, hisz bár könnyek szöknek a szemembe, ha a hirtelen távozásodra gondolok, de abban a pillanatban megjelenik előttem az arcod, fülig érő mosolyra húzott szád és mosolygok, miközben az asztalra potyognak a könnyeim. Egész kicsike lány voltam, mikor megismertelek. A bátyám egyik legjobb barátja voltál, akibe titkon szerelmes is voltam, mint ahogyan általában az lenni szokott, hisz a kicsi lányok gyakran rajongnak a nagyfiúkért.
Sokszor és sokfelé összesodort minket az élet, házibulikban, kirándulásokon, továbbképzéseken vagy csak úgy az utcán, de mindig volt egy mosolyunk, egy jó szavunk egymásnak. Irigylésre méltó optimizmusoddal, fanyar humoroddal mindig megnevettettél, és bármikor beszélgettünk, mindig tudtál valami tisztát, mélyet adni a lelkedből, magadból.
Gyerekekből felnőttekké váltunk, de számomra mindig az a széles mosolyú, tiszta lelkű kisfiú maradtál, akinek, annak idején megismertelek. Csodálatos ember vagy, és biztos vagyok benne, hogy a gyerekeid is azokká válnak majd, ha felnőnek.
Öt hónap alatt hagytál itt minket és ez most szorítja a mellkasom és ugyanolyan igazságtalannak érzem, mint azt az egyet, ami annak idején a kisfiamnak adatott. Tudom, mit jelent elveszíteni valakit, talán ezért is fáj most ennyire, az hogy többé nem találkozhatunk, látlak mosolyogni és mondasz egy viccet, amivel feldobod az amúgy borús napomat. Iszonyúan nehéz emberi ésszel felfogni a felfoghatatlant, megérteni a halált, a veszteséget. Talán nem is lehet.
De tudom, hogy odafentről most látsz minket és érzed, hogy itt téged még most is, ma is nagyon sokan szeretnek: a családod, barátok, ismerősök, ismeretlenek, mindenki, aki valaha találkozott veled, vagy csak hallott rólad és azt is tudom, hogy te azt is tudod, hogy itt téged mindig szeretni fognak és soha nem felejtenek el. Akit soha nem felejtenek el, az nem is hal meg igazán, csak onnan a másik oldalról figyel minket, ahová át kellett lépnie, és ahol biztosan most is egy „lacis” poénon mosolyognak a körülötte álló angyalok.
Ványa Blanka
—
Kedves Laci!
Nagyon nehéz most megszólalni, most amikor végső búcsút kell neked intenünk. Még mindig nem fogtuk fel mi is történt, hiszen számunkra egyértelmű volt, hogy te meggyógyulsz. Bíztunk benne, hittünk benne, még akkor is, ha tudtuk nem lesz könnyű dolgod.
Az utolsó találkozásunk alkalmával erőt adni, bíztatni, mentem hozzád. Lelkemben fel kellett készüljek, hogy vidámságot, pozitív gondolatokat, természetességet közvetítsek feléd, hogy eltereljem kicsit a gondolataidat a betegségedről.
De amint megláttalak, elszállt minden kétségem, bizonytalanságom, hiszen olyan természetesen tudtál magadról, a betegségről, a mélységről magasságról beszélni, hogy csak ámultam és arra gondoltam, hogy hozzád nagyon sok embernek el kellene jönni, és leckét venni az élet kérdéseiről, emberségből, család szeretetről, gondoskodásról, értékrend-átalakulásról, kitartásról, bölcsességből.
Mondom ezt én, aki már több mint húsz éve különböző helyzetekben kísértem távolabbról-közelebbről utadat. Még egyetemista voltál, amikor együtt dolgoztunk Magyarországon. Te voltál az örökké mosolygós, egyedi stílusú humorral megáldott szépfiú, akit mindenki kedvelt, aki mindenki számára segítőkész, aki a legkomolyabb pillanatokban is néha élces humorával át tudott billenteni a melegségbe egy-egy fagyos pillanatot. Tetted ezt úgy, hogy igazán soha senki nem haragudott meg érte.
Nem ismerek senkit, aki rólad rossz véleménnyel volt, hiszen rád lehetett számítani, mindig, minden helyzetben, még akkor is, ha tudtuk rólad, hogy az óra és a határidő számodra egy relatív fogalom volt.
Egyszer régen megkérdeztem tőled, Laci, miért nem mész informatikusnak egy nemzetközi céghez sokkal több fizetésért? Azt válaszoltad, hogy te szereted Székelyhidat, szeretsz itt élni, itt vannak a barátok, rokonok, ismerősök, még ha sokkal kevesebbet keresel itt, akkor is itt vagy otthon, itt érzed jól magad. Látszott is rajtad.
Még előttem van, amikor Valival összeköltöztél. Fiatalon, egyszerűen, megfogtad a kezét, és elkezdtétek élni az életet minden bonyodalom nélkül, kapcsolatotokat csak az őszinte, tiszta szerelemre helyezve nem foglalkozva mások véleményével. Az otthonotok csakhamar társadalmi tér lett, hiszen sokan ott néztünk filmeket, javítottad a számítógépeinket, tanítottál bennünket alapdolgok elsajátítására, írtad a CD-ket nekünk. Néha éjszakába, hajnalba nyúlóan kényelmetlenkedtünk nálatok, filmet néztünk, beszélgettünk, de soha nem mondtad, hogy terhedre vagyunk, vagy máskor ne menjünk.
Amikor megszületett Dóra, majd Lacika, teljesedtél ki igazán. Rajongtál gyermekeidért, hihetetlen őszinteséggel beszéltél nekem azokról a vonásokról, amelyeket felfedezni véltél bennük, legyen az pozitív vagy negatív. Nem elfogult, hanem tárgyilagos, szerető, féltő, gondoskodó apává érlelt az Isten, aki szépen nevelte gyermekeit.
Jó volt látni téged boldogan családfőként, ahogy rakod a fészket a kis családod számára, ahogyan örülsz a lassan két kezed munkájával felújított lakásnak. Talán a munkát túlzásba is vitted. Mikor utoljára beszélgettünk mondtad, hogy most már tudod, hogy miről maradtál le, hogy a több munkahely egyszerre a családodtól vonta el az időt. És hogy mennyi mindent másképp fogsz csinálni, miután meggyógyulsz, mert Te meggyógyulsz.
Nem így lett. A jó Isten ezt másképp akarta, hogy miért, azt nem tudjuk. De azt igen, hogy veled sokat veszített a világ, mert kimondhatatlanul hatalmas űrt hagysz magad után. Nem látunk többé futni a lépcsőn felfelé, nem osztod meg többé vicces reagálásaidat, nem sietsz többé bekötetlen cipőfűzővel az önkormányzathoz, nem hívhatunk esetlen időkben számítástechnikai problémák megoldásáért, de sörözni, filmet nézni sem.
Mert te már más utakon jársz, biztos vagyok benne, hogy odafentről figyeled gyerekeid, feleséged, édesanyád, édesapád, testvéred és rokonaid, barátaid éltét, és ha módodban áll, segítesz rajuk.
Kedves Laci! Az Isten áldja meg az emlékedet, szívből örülök, hogy ismerhettelek és tudom, hogy akik közelebbről ismertek gazdagabbak lettek veled, családoddal és soha nem fogunk elfelejteni téged. Nyugodalmad legyen csendes, emléked legyen áldott, pihenj csendesen kedves barátom.
Béres Csaba
barát, munkatárs, Székelyhíd polgármestere
—
Lacit még a digitális korszak előtt volt szerencsém megismerni. Igaz, nem volt nehéz dolgom, hiszen együtt jártunk oviba és az I–IV. osztályban is osztálytársak voltunk. A kapcsolatunk azonban nem korlátozódott ennyire, hiszen legjobb gyermekkori barátokká váltunk. Egymáshoz jártunk játszani, hol én mentem Laciékhoz, hol ő jött hozzánk, és szó szerint játszottunk, bejártunk ungot-berket, mocsarat, szőlőst és gyümölcsöst, volt saját, berendezett bokorvárunk és miénk volt a természet. Ha az időjárás nem engedte, akkor is a játéké volt a főszerep – megannyi társasjáték volt a megmondhatója mindennek. Mindemellett beszélgettünk, kisgyerekként terveztük a jövőt.
Habár a későbbiekben már nem jártunk össze játszani, és más-más osztályokba is kerültünk, Lacival mindig meg lehetett beszélni az élet nagy dolgait, legyen az középiskolai rendezvény vagy a felnőttkor egyik hétköznapja a sok közül.
Megannyi emlék sejlik fel bennem, ha a múltat idézem: közös szilveszterezés az ifjúsági szervezetnél vagy Laciéknál, hiszen erre is volt példa. De ha számítógép-problémákkal zavartam, bármilyen időpontban is volt ez, mindig kedves szavakkal fogadott: „Gyere be, Levi! Foglalj helyet! Hogy vagytok?”. Sajátos humora mindig feszültségoldó volt, minden egyes poénja, egy-egy sebtapasz, gyógyír az élet problémáin morgolódó ember számára, aki az addig őt stresszelő, idegesítő helyzeten együtt tudott nevetni Vele. Könny szökik a szemembe, amikor arra gondolok, hogy az ő elvesztése felett érzett fájdalmat is biztosan enyhíteni tudná egy poénnal, de nekem semmi nem jut eszembe, hiszen én nem vagyok ő, nem vagyok Laci, de hiszem azt, hogy az ő lelke már jó helyen van, s fentről vigyáz minket. Lacikám, nagyon hiányozni fogsz!
Cservid Levente
barát, volt iskola- és munkatárs, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum igazgatója
—
Nehéz dolog csak létezni és válaszokat keresni a miértekre. Meg kellene most fogalmaznom azt, ami felfoghatatlan. Szomorúság tartja rabul szívünket, de mindennek ellenére vidám emlékeim próbálom visszahozni a legjobb barátunkról, Laciról.
Nem is olyan rég még viccelődtünk, s ma már emlékeim közt kutakodva kell néhány szót írjak róla. Elsőre mindig vidámsága jut eszembe, nevetése, amivel feldobta napjainkat. Ha jellemeznem kellene, akkor azt mondanám, az örök optimista, vidám, jólelkű, segítőkész és végső soron számunkra pótolhatatlan barát volt. Örök optimizmusával sokunknak adott erőt. ő mindig mellettünk volt, jó és rossz időkben, mindig számíthattunk rá, örömünkben és bánatunkban egyaránt.
Borzalmas űrt hagyott a lelkünkben távozása, hiszen utolsó percig hittünk a gyógyulásában. Most pedig már nem maradt más nekünk, csak az emlékezés és a hit abban, hogy ő jó helyen van és a szívünkben mindig velünk marad.
Emlékezzünk arra, hogy humorával mindig feldobta napjainkat, még akkor is, ha épp rossz napunk volt. Jó emberismeretével és jó meglátásaival kicsit segített mindig, hogy másképpen lássuk a körülöttünk levő világot. Megmutatta nekünk, hogy az életnek van értelme, csak meg kell találni a legnagyobb nehézségek közepette is a jót. Felhívta figyelmünket, hogy néha álljunk meg rohanó életünkben és gondolkodjunk el azon, hogy mik is a legfontosabb dolgok.
Búcsúzom tőle családommal együtt, nagyon fog hiányozni, mert ő nem csupán egy barát volt nekünk, hanem a lehető legjobb barát.
Kozma Emese
barát, munkatárs
—
Kedves öcsém!
Én láttalak a bölcsőben, végigkísértem az életed, örömben-bánatban ott voltunk egymásnak. Soha nem gondoltam, hogy valaha eljön majd ez a pillanat. Emlékeimben, szívemben te örökké élni fogsz!
Bíró Zoltán
testvér, munkatárs
Ne sírj azért, mert szeretsz
Szent Ágoston
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.)
(A verset Bíró László temetésen Ozsváth József római katolikus plébános olvasta fel.)
Írta: Ér hangja
Vélemény, hozzászólás?