Beszélgetés Hans Stubenberggel, a székelyhídi uradalmat felvirágoztató grófi család leszármazottjával

Novemberi hűvösben, őszi cirógató napsütésben indultam útnak egy kis székelyhídi küldöttséggel, hogy Bécs központjában, a Mozart kávézóban beszélgessek családfáról, emlékekről, küzdelmekről és kitartásról a XII. századig visszavezethető Stubenberg-dinasztia sarjával. A 77 éves Hans Stubenberg szerény eleganciával, nagy tisztelettel fogadott, és nem fukarkodott a részletes elbeszélésekkel.

– Hogyan került a Stubenberg család eredetileg Székelyhídra és hogyan, meddig éltek ott?
– A Stubenberg család a Saurau családon keresztül került Székelyhídra. Hogy a legelején kezdjem, egy Saurau családbeli férfi egy Dietriechstein grófnőt vett el feleségül, és kettejüknek Anna nevű lánya Saurau Christian Stubenberghez ment feleségül. Anna Saurau örökölte a székelyhídi birtokot, így a házassága után lett a székelyhídi birtok Stubenberg néven jegyezve, mégpedig 1784-ben. Hivatalosan ekkor került a Stubenberg család tulajdonába a birtok, gyakorlatilag a Dietrichsteinokon keresztül.

Stubenberg címer

Én dédnagyapámig tudom visszavezetni a családfát. Ő, Josef Felix Stubenberg volt az utolsó a családban, akinek birtokai voltak egész Európában: Magyarország, Ausztria, Csehország, és a mai Szlovéniában is. Ezek között utazgatott, de sosem állapodott meg egy helyen. Neki négy fia volt: a legidősebb Josef, a második volt Camillo, a harmadikat Karlnak, míg a legkisebbet Josef Philippnek hívták. Ez utóbbi volt az én nagypapám, akinek a székelyhídi uradalom jutott. A legidősebb, Josef, a stájerországi (Ausztria déli tartománya, Graz központtal – szerk. megj.) és a mai Szlovénia területén található birtokokat örökölte. Karl a történelmi Csehországban található birtokokat kapta. Ezt az tette lehetővé, hogy a Josef Felix dédpapa felesége, Anna von Nimptsch, egy Niemczában (németül Nimptsch, a történelmi Csehország területén, mai dél-nyugat Lengyelországban – szerk. megj.) született grófnő volt, ő hozta a családba a cseh birtokokat. A negyedik testvér, Camillo egy Breunner grófnőt vett el, akin keresztül Bécs környéki birtokokat örököltek meg. A nagypapám, akié a székelyhídi tulajdon lett, feleségül vett egy Gudenus családbeli bárónőt és hat gyermekük volt. A legidősebb fiút Josefnek hívták, a második volt édesapám, Ernst, utána következett a sorban Palkó, és három lánytestvér: Anna, aki Németországba házasodott egy Pilar nevezetű báróval. Az ők gyerekeikkel voltunk a kastélyban legutóbb Székelyhídon. A második lány Elisabeth volt, aki egy Malanotti nevű magyar tiszthez ment hozzá. A harmadik lánytestvér, Theres hajadon maradt. Édesapám fiútestvérei elestek a II. világháborúban. Josef a németországi Füssenben hunyt el, Palkó pedig a focșani-i munkatáborban. Édesapám, aki gyermekéveit és fiatal felnőtt korát Székelyhídon töltötte, szintén részt vett a háborúban, brit hadifogoly volt, majd 1946-ban tért vissza Ausztriába. 1939-ben vette el édesanyámat, Anna Dobrzensky grófnőt. Az apám Karl nagybátyjának nem voltak gyermekei, így a cseh birtokai Ersnt apámra szálltak, amikor ő 23 éves volt. Később a cseh birtokot elvették a szüleimtől, pontosan 1945-ben, mert akkoriban a németeket és az osztrákokat egy kalap alá vették, és mivel a németeket kisemmizték, az ártatlan osztrákokra sem voltak tekintettel. Édesanyám a nagymamámtól stájerországi birtokot örökölt, így kerültem 1946-ban arra a vidékre.

Míg édesapám Angliában volt fogságban, és a fivérei elhunytak, nővérei, Elisabeth és Theres édesanyjukkal (született Gudenus bárónővel) elmenekültek. Nagymamám a menekülés közben elhunyt Budapesten, a két nővér pedig visszament Székelyhídra a kastélyba, mert Elisabeth férje, Malanotti fogságban volt, de Elisabeth nem akarta elhagyni férjét és a birtokot. Malanotti visszatért háborúból, elfogták a kommunisták, és a Duna-kanyarba hurcolták kényszermunkára. Theres nagynéném Temesvárra költözött és ott egy kórházban dolgozott takarítónőként. Ő volt az utolsó a családból, aki elhagyta a székelyhídi kastélyt és a birtokot. Többször is börtönbe került, ahol kínozták, majd 1967-ben visszatért Ausztriába. Elisabeth néném és Malanotti 1964-ben tértek vissza Ausztriába, Anna, az idősebb lánytestvér pedig 1943-ban kiköltözött Németországba.

– Figyelemmel tudták-e követni a háború után a székelyhídi örökség sorsát?
– 1984-ben édesapámmal és Theres nagynénémmel voltam először Székelyhídon, mert édesapám meg akarta nekünk mutatni, hol töltötte a fiatalságát. Aztán láttuk a visszaszolgáltatás lehetőségét és elkezdtük kutatni a lehetőségeket a tulajdonunk viszszaszerzésére. Székelyhidat eltulajdonították a családunktól, Anna néném gyermekei és én lennénk az elméleti örökösei az itteni birtoknak. Mi előálltunk az igényünkkel Romániában, először a helyi bíróságnál elvesztettük a pert. Aztán a feljebbviteli szinten ígéretet kaptunk, hogy visszahelyeznek minket a jogainkba, viszont elsőfokon ezt megfellebbezték. Innen Nagyváradra kerültünk peres ügyünkkel, ahol vesztettünk. Onnan pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága elé mentünk ügyünkkel, Strasbourgba. Arra alapoztunk, hogy európai uniós állampolgárok vagyunk, és minket is egyenlő bánásmódban kell részesíteni a román állampolgárokkal. Akkoriban nyolcezer hasonló ügyet bonyolított a bíróság. Ilyen esetekben két ügyet meghatároznak precedensként, és az összes többi esetében is ennek a mintájára hoznak ítéletet. Két évvel később kaptunk választ, elvetették a kérelmünket, azzal az indokkal, hogy Románia belépése és az uniós csatlakozási szerződés aláírása sokkal később történt, mint a nagybátyjaim elhunyta és az ezáltali örökösödés.

– Hogyan élte meg Ön és a családja ezt a hatalmas veszteséget? És hogyan érintette Önöket később, hogy gyermekotthon lett a kastélyból?
– Nézze, én a csehországi birtokokat is elvesztettem, de realista maradtam. Mit tehettem volna? Volt munkám, volt keresetem. Sírni, gyászolni élethosszig értelmetlen. Illetve mindeközben az ausztriai birtokainkhoz fűződő tulajdonjogaink háborítatlanok maradtak.
Ugyanakkor, bár nem a mi családunk tulajdonába került vissza az ingatlan, nagyon örültünk, hogy jótékony célt szolgált és meggyőződésünk, hogy a ferences rendiek kezében nagyon jó kézben van a kastély. Láttuk, hogy nagyon sok minden megújult, és nagy öröm, hogy jó célt szolgál az épület.

– Hogyan írná le nekem, mint székelyhídi fiatal kíváncsiskodónak, a családjukat? Mit tart fontosnak megemlíteni a dinasztiájukról?
– A Stubenbergek stájerországi származású család. Két ilyen régi család van Stájerországban, a Stubenbergek és a Herberstein család. A mi dinasztiánk a XII. századból eredezteti magát és lassan-lassan szedte össze birtokat az évszázadok során. A Stubenbergek, akikre uraságokként tekintettek addig is, támogatták gazdaságilag a Habsburgokat, ezért nemesi címet kaptak, így a XIV. századtól grófok lettek. A XVI. században Luther Márton érkezésekor a Stubenberg család egy része átkeresztelkedett protestánsnak. Az átkeresztelkedés nem tetszett a császárnak, ezért az összes protestáns nemest megfosztotta tulajdonaitól és el kellett hagyniuk az országot. Így a Stubenbergek egy része is kivándorolt más német államokba. A császár viszont kötelezte azokat, akik megmaradtak katolikusnak és ott maradtak Stájerországban, hogy támogassák az elköltözött protestánsokat. Voltak, akik német földről továbbköltöztek. Nemrég fedeztük fel például, hogy Hawaiin van egy Stubenberg nevezetű ügyvéd, aki szintén a mi családunk leszármazottja. Annyit még a felmenőkről, hogy XIII. században egyik ősünk, Ulrich von Stubenberg részt vett a keresztes háborúkban, az ötödik hadjárat során, Damiettában vesztette életét (Damietta – magyarosan Dimját – egyiptomi kikötőváros – szerk. megj.). Állítólag már az ő dédnagyapja is keresztes lovag volt, a XI. században.

Az egykori Stubenberg kastély Székelyhídon

– Mit meséltek Önnek a családtagok a Stubenberg család székelyhídi életéről?
– Édesapám és a nagynéném mesélték, hogy a családunkat nagyon szerették Székelyhídon, és hogy nagyon sok jót tettek az ott élőkért. Édesapám mesélte, hogy amikor gyerek volt nem lehetett egy darab görögdinnyét venni, mert a legkisebb értékű pénzérméért két dinnyét lehetett kapni.

– Milyen gyerekkori emléket idézhet fel?
– Prágában születtem, mert akkoriban édesapám ott élt. Szüleim egyetlen gyermeke vagyok. Életem első öt évét a történelmi Csehországban, a kyšperki kastélyban és birtokon (mai nevén Letohrad – szerk. megj.) töltöttem. Csak csehül beszéltem, mert a csehek nem szerették a németeket, és ha a népiskolában megszólaltam volna németül, engem jól elvernek. Mint már említettem, míg édesapám fogságban volt, édesanyámmal áttelepültünk Ausztriába 1946-ban. A népiskola után így két évre magántanuló lettem, majd harmadik osztályban kapcsolódtam be az osztrák népiskolai oktatásba.

A gyermekkori kastély mai formájában, Letohradban

– Otthon milyen nyelven beszéltek egymással?
– Édesapám nagyon rosszul beszélt csehül, édesanyám viszont ugye cseh származású volt, de tökéletesen beszélt németül, így otthon is németül társalogtunk.
– Biztosan szép életpályát tudhat maga mögött…
– Kilencévesen a seckaui bencés kollégiumba kezdtem járni az Alpokba. Tizenhat évesen érettségiztem, majd közgazdaságtant kezdtem el tanulni Bécsben. Itt szereztem doktori képesítést is, a spanyol adózási rendszerről írtam a szakdolgozatomat. Ennek érdekében egy évig madridi pénzügyminisztériumban dolgoztam, tanulmányoztam a dolgozatom témáját. Ezt követően Németországba költöztem, egy nagy cégnél voltam vezérigazgató-asszisztens. Törökországgal és Iránnal üzleteltünk akkor, hat év után újra Ausztriába jöttem, Grazba. Egy motorfejlesztő cégnél alkalmaztak, ahol harminc évet dolgoztam, ebből húsz évig gazdasági igazgató voltam. Távol-Kelet és Dél-Amerika tartozott a fennhatóságom alá, ebben az időszakban többet tartózkodtam repülőgépen, mint otthon. Hatvanhat évesen lettem nyugdíjas, de tanácsadói kapcsolatban maradtam a cégemmel.

– Ennyi munka mellett hogyan alakult a családi élete?
– 1971-ben nősültem meg, három gyermekünk van. Egy lányunk, aki sajnos háromévesen elhunyt, és két fiúnk. Az idősebbik Maximilian, aki már házas és három unokával ajándékozott meg minket, Bécsben él, illetve van Paul, a fiatalabb, aki egy fűrészmű menedzsere, mert erdőgazdálkodást tanult. Ők már nem nemesi vérből való társat választottak maguknak, de ez nem jelent semmit, hiszen a nemességet hivatalosan eltörölték Ausztriában az I. világháború után, 1919-ben. Az én társam, a feleségem számtalan utamra elkísért. Indiában rengetegszer jártunk, mai napig vannak ott barátaink, csak úgy mint Kínában. A feleségem dél-tiroli grófi származású. Háztartásbeliként otthon a gyermekeinket nevelte.

– Jelenleg hol él, hogy telnek a mindennapjai?
– Édesanyámtól örököltem egy erdei birtokot Stájerországban relatív kis gazdasággal, amit kiadtam golfpályának. Ügyelek az erdőre és mint említettem, továbbra is tanácsadó vagyok a legutóbbi munkahelyemet biztosító cégnél.

– Mit üzenne a székelyhídiaknak?
– Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a családom mennyi jót tett a székelyhídi lakosságért, és a szívem mélyén mindig össze leszek kapcsolódva Székelyhíddal. Nagyon remélem, hogy hamarosan visszatérhetek oda.