„Úgy kell tartani a párbajtőrt, mintha egy képet festenél.” Ez a kifejezés a vívás számos alapvető lépésének egyike, és tükrözi a sport eleganciáját. Székelyhídnak van egy vívóklubja, amelyet Rupárcsics J. Csilla alapított. Ő tartja a vívóedzéseket a helyi sportcsarnokban, hetente háromszor. Egyelőre körülbelül tíz gyermeknek van szerencséje gyakorolni a vívást.

Az edzések lebonyolítása és a vívóklub életben tartása nagyon összetett. Kezdve azzal, hogy a vívás egy olyan sport, amely sok felszerelést követel. Csilla magánadományokból oldja meg, hogy a tevékenységek folyamatosan működhessenek. Elhatározása elképesztő, ha nem lenne odaadása és kitartása, talán a klub sem létezne. Az elismerést és a hangsúlyt olyan tevékenységekre kell fordítani, mint például az ilyen kezdeményezések.

A vívást a sakk fizikai változatának tekintik. Koncentráció, sebesség, stratégia és az okosság kulcsfontosságú a sikerhez. Két vívót érint, egymással szemben, akiknek a cél az, hogy megérintsék az ellenfél testét a karddal, tőrrel vagy esetünkben a párbajtőrrel. A sok előre-hátra mozgásnak hála az ember egy elegáns tánc tanúja lesz, amely sokkal többet jelent, mint a fizikai művelet.

Istentiszteletre hívtak bennünket a harangok vasárnap, november 15-én, a hegyközszentmiklósi református templomba. A falusi ember számára fontos az Isten háza, a hit és az istentisztelet. Számára olyanok ezek, mint egy szikla, amihez kapaszkodik, miközben bízik abban, hogy Istennél meghallgatást és kegyelmet talál.

A vasárnapi istentiszteleten Kiss Imre vendégteológus szolgált, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet II. éves hallgatója. Az ige Jób könyvéből (Jób 1,21)szólt, amely szerint Jób egy feddhetetlen, derék ember volt, aki félte az Istent és kerülte a rosszat. Ezért Isten nagy családdal és gazdagsággal ajándékozta meg. Miután a Sátán meglátogatta, majd elvette tőle gyermekeit és vagyonát, Jób így szólt: „Az Úr adta az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”

Harmincnyolc kamerát szereltek fel Székelyhíd közterein október első felében. A tervezésnél fontos szempont volt, hogy a település legforgalmasabb pontjain, az iskoláknál, piacnál, a központban, illetve a ki- és bejáratoknál rögzítsék az eseményeket a nap 24 órájában. A korszerű kamerarendszer kiépítésével a városvezetésnek az volt a célja, hogy az itt élő emberek még nagyobb biztonságban érezzék magukat és tulajdonaikat, hiszen a videókamerák visszatartó erővel bírhatnak és segítik a bűnfelderítést is.

Egy street fitness parkot és a játszóteret adott át a székelyhídi lakosság használatába a város önkormányzata, miután mindkét létesítményt sikerült végleges formájukban összeállítani egy fejlesztési beruházásnak köszönhetően.

Az érköbölkúti Kecskehát, a sokak által felfedezetlen vagy elfeledett terület a faluban szokatlan eseménynek adott otthont, borpikniket tartottak ugyanis az itt-ott erdős, szőlős, itt-ott tisztás dombtetőn szeptember végén. Az Erdélyi Magyar Borászok Egyesülete és a Székelyhídi Borászok Egyesülete szervezte borpiknik programja természetesen a nemes nedű köré épült.

A székelyhídi római katolikus közösség augusztus utolsó vasárnapján ünnepelte plébániája búcsúját, azaz a templom védőszentjére való, évente tartott megemlékezést. A Szűz Mária szeplőtelen fogantatását megörökítő főoltárkép előtt celebrált ünnepi szentmisét Bakos Gábor bihardiószegi plébános mutatta be, a házigazda Kuglis Gábor, illetve Pito Lajos monospetri és Mihály Balázs micskei plébános segédletével.

Szentbeszédében Bakos Gábor kifejtette, hogy az istenanyasági sors vállalása – amire e nap emlékezik a székelyhídi gyülekezet – az alázat, az elfogadás jele a minden bűntől mentes, tiszta, szeplőtelen Mária által („Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Lk 1,38). A Szűzanya alázatossága, tisztasága, Krisztus-követése követendő példaként szolgáljon nekünk. Mária, mennyei édesanyánkat Jézushoz hasonlóan szeretnünk és tisztelnünk kell. A Szűzanya tőlünk csak annyit kér, hogy isteni fia, a Megváltó tanítását ugyanúgy meghallgassuk, megfogadjuk és szívünkbe zárjuk, ahogyan ő tette. Tetteink tegyenek méltóvá Jézus örök ígéreteire. Legyen hitünk, legyünk alázatosak, a végtelen szeretetű Istenben bízva imádkozzunk. Nem érdemes panaszkodnunk, mert Jézus sem tette. Ne féljünk a jövőtől, bízzunk Istenben, a boldogságos Szűz Máriában és Jézus Krisztusban – hangzott el a homíliában. A búcsú végén Kuglis Gábor házigazdaként köszönetet mondott a megjelent híveknek, a paptársaknak, a kórusnak és Tibor Péter kántornak, hogy közreműködésükkel hozzájárultak az ünnepi miséhez.

Jézus Krisztus Urunk feltámadása az ortodox keresztény hívek legnagyobb ünnepe, az emberiség történelmének legfontosabb eseménye, „az ünnepek ünnepe”, ahogyan a templomi énekek is nevezik a feltámadás éjszakáját.

Ezekben az időkben, amikor a halál rengeteg jelét tapasztaljuk, úgy fizikai, mint lelki szinten: betegség és szenvedés, szegénység és igazságtalanság, erőszak és a pénz és hatalom megszerzésének kapzsisága, a szeretet és segítőkészség hiánya, földrengések és a természeti egyensúly felbomlása, amely egyaránt érinti az embereket, állatokat és növényeket, kérjük Krisztust, a halálból feltámadt Urunkat, hogy adjon nekünk erőt ahhoz, hogy ne veszítsük el  hitünket és lelki jóságunkat.

Mutassuk fel magunk körül a fényt, Jézus Krisztus feltámadásának fényét, minden embertársunk arcát az ő feltámadásának fényén keresztül szemléljük, mint egy megszentelt húsvéti gyertyát, melyet Krisztus emberek iránti szeretetének lángja gyújt meg a világnak, minden embertársunkat egy utastársnak tekintsük a végső feltámadáshoz vezető úton, amikor a feltámadt Jézus Krisztus eljön, hogy ítéljen eleveneket és holtakat, hogy örömöt és dicsőséget hozzon az igaz úton járóknak és irgalmasoknak. (Máté 25, 31-46).

Mindig meghökkent Szent János evangéliumának az a mondata, amely megjegyzi, hogy a tanítványok szembesülve az üres sírral, megértették, „hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.” (Jn 20,9) Mi ez a „kellett”? Mit értettek meg? Elsősorban megértették, hogy Jézus feltámadásának az ígérete benne van az ószövetségi, prófétai jövendölésekben. Péter apostol a pünkösdi beszédében már világosan hivatkozik erre, idézve a zsoltárt (ApCsel 2,25).

De megértették az apostolok Jézus feltámadásának a „szükségszerűségét” abban az értelemben is, hogy felismerték: Mesterük életműve így vált teljessé. Életáldozatát, engedelmességét elfogadta az Atya, feltámasztotta Őt a halálból, megdicsőítette, jobbjára ültette. Szent Pál apostol ezt a meggyőződést már úgy fogalmazza meg, hogy „ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek.” (1 Kor 15,14) Ha Jézus nem támad fel, akkor talán ma is sokan zarándokolnának a sírjához tisztelve őt, mint az emberiségnek egy nagy tanítóját, de nem lett volna keresztény egyház.
Emlegetnék őt, mint erkölcsi példaképet, aki kész volt meghalni elveiért, de halála nem jelentene garanciát arra, hogy érdemes áldozatot hozni. Talán a népe is rehabilitálta volna őt, és besorolta volna annyi üldözött prófétái közé, de nem lenne biztosíték arra, hogy Isten új szövetséget kötött az emberiséggel, ígéretet adva Jézus feltámasztásában az új teremtésről.