^ Vissza Fel
Kanapé kategória bejegyzései:

Egészséges életmódból sikeres cég

Kanapé  2020. május 29. péntek 
 183

A nagyváradi műanyagcsomagolás-mentes boltban jártunk

A nagyváradi Henn Mónika Olívia, valamint üzlettársa, Ioana Tănase számára egy ökopiac, majd műanyagcsomagolás-mentes bolt megnyitásában valósult meg a sokaknak kusza, behatárolatlan környezettudatosság kifejezés. Az üzletet amelyet fokozatosan építettek fel, gondosan ügyelve a hordozott üzenetre, a minőségre és Földünk jövőjére.

– Mónika, hogyan született meg ennek a műanyag, csomagolás és pazarlás mentes boltnak az ötlete?

– Én és az üzlettársam, Ioana, illetve a családjaink is évek óta már próbálunk minél környezettudatosabban élni, ennek ugye része a csomagolásmentesség. Eléggé nehéz volt ezt itt Nagyváradon megvalósítani. Sok macerával járt, időigényes volt, számtalan helyre el kellett menned, mindenhol magyarázkodnod kellett, ha bizonyos dolgokat be szerettél volna szerezni. Igazából innen jött az ötlet, és inspirálódtunk külföldi pozitív példákból is, ahol ennek már régebbi hagyománya van. Ezek mentén először megalapítottuk két évvel ezelőtt a Lokál ökopiacot, ahol csakis helyi termékeket lehet beszerezni, és persze műanyagcsomagolás-mentesen. A következő körben jött ennek az üzletnek az ötlete, majd az uniós támogatás megpályázása, a pozitív elbírálás után pedig a bolt megnyitása.

Embernek maradni mindenkor

Kanapé  2020. március 2. hétfő 
 355

A székelyhídi Kovács Lajos vállalkozó, a vadászat és borászat szerelmese

Kovács Lajos igen sokoldalú ember, aki családja mellett, vállalkozásának és hobbijainak, a vadászatnak és borászatnak él. Munka és vendégszeretete, kedvessége, becsületes, tiszta tekintete borász és vállalkozói körökben is igen ismert, szeretett és megbecsült emberré tette.

– Milyen emlékeket őriz a gyerekkoráról?

– Székelyhídon gyerekeskedtem, így a gyerekkorom legnagyobb része a Petőfi Sándor utcához és a környékéhez kötődik. A környékbeli fiúkkal, voltunk vagy tizenöten, csak leszaladtunk a kerten és már ott is voltunk a templomtéren, mely nekünk a játszóterünk, második otthonunk volt. Ott rúgtuk a labdát a rossz lábasokból összeeszkábált kapukba, ott robbantgattunk először karbidot, együtt csináltuk a jót és rosszat egyaránt. Jó kis csapat volt az, jólesik visszagondolni azokra az időkre.

Válaszutakon járt, de megérkezett

Kanapé  2020. február 5. szerda 
 721

Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógus, aki elfogadással és dicsérettel tanította diákjait

Tágas, napfényes nappaliban találkozom Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógussal, aki lánya családjánál tesz épp hosszabb látogatást Érolasziban. Mindketten kicsit megszeppenve ülünk le beszélgetni, kezdjük bogozni a családi szálakat, majd a kezdeti kis izgalom átváltozik halkan, szerényen áramló meséléssé a sváb származású férj és családja életéről, a pedagógusi pálya lehetőségeiről, a családalapításról a kommunista diktatúrában.

– Pontosan mit jelent az érolaszi kötődése?

– Nagyváradon születtem 1942-ben, és miután a kórházból hazaengedték édesanyámat, hazahozott Olasziba. Itt laktunk 1945-ig. Ennyit laktam Olasziban, három évet. Kisgyerekként semmire sem emlékszem. Az első olyan emlék, ami tényleg az én igazi emlékem: amikor költöztünk a háború után Olasziból Szalontára, mert édesapám odavalósi volt. Az olaszi gyerekkorról a szüleim azt mesélték, hogy a Kövessi családnak volt két fiúgyermeke, velük játszadoztunk. De nem a kisebbik lett a férjem, hanem a nagyobbik. Mivel az édesapám volt a kántortanító, a parókia közelében lakott, ott volt egy nagy vályú, és nagyon szerettük összemaszatolni magunkat Zsolttal kisgyerekként. A háború alatt voltak harcok Olaszi környékén, sokféle katona ment keresztül a falun, s a szovjetek kötelezték a szüleimet, főzzenek nekik. Édesapámat szerencsére nem vitték el katonának. Ő áthozta Albisról a nagymamámat, s ő főzött egy nagyobb tömegnek. A katonák nem ültek le, nem ettek addig, amíg édesapám engem az ölébe nem vett, le nem ült az asztalhoz, és megetetett. Mikor látták, hogy eszek gond nélkül, akkor ettek ők is. Otthon, Szalontán is sokat beszélgettek [szüleim] az itt történtekről, elhangzottak nevek meg események, de az már nem az én életem volt.

Régen közösségek voltak, ma pszichiáterek vannak

Kanapé  2019. december 14. szombat 
 2 140

Az egyszerűség mindennek a kulcsa – vallja az öt gyereket nevelő köbölkúti Darabont család

Egyik ismerősömnek mesélt valaki a Darabont családról, amit fél füllel én is hallottam és hamarosan adódott esemény, ahová meghívtuk őket és végre személyesen is találkozhattam velük. Itt ismertem meg jobban Attilát, Esztert és az öt gyönyörű gyermeküket. Szembetűnő, szinte kiviláglik az a végtelen egyszerűség, jóság, ahogyan másokhoz viszonyulnak és élnek. Ebből szeretnék most megosztani az olvasókkal is, hogy így adventben, ünnepet várva, újraéljük, amit gyerekként még tudtunk, éltünk, elinduljunk a fény felé és ne csak a homályos anyagias világban botorkáljunk tovább.

– Hogyan emlékeztek vissza gyerekkori önmagatokra?

– Eszter: Diószegen nevelkedtem, de a legszebb gyerekkori emlékeim Köröstárkányhoz kötnek, ahol mindig a nagymamámnál töltöttem a nyári nagyvakáció legnagyobb részét. Nagyon egyszerű, hallgatag asszony volt az én nagymamám. Egyszerű ember, akit a családunkban egy kicsit még le is néztek ezen egyszerűség miatt. Négy gyereket nevelt fel, háziasszony volt, aki maga sütötte a kenyeret, kalácsot, kertészkedett, végezte a háztáji dolgokat. Most utólag visszagondolva, nagyon sajnálom, hogy akkor gyerekként, majd fiatal lányként nem figyeltem oda jobban arra, ahogyan élt, mert most felnőttként jöttem rá, hogy én is pontosan úgy szeretnék élni, mint egykor ő.

– Attila: Gyerekként mindig úgy éreztem, hogy tudnék varázsolni, gyógyítani másokat. Ebben egészen biztosan nagy szerepet játszott az is, hogy édesanyám igen korán betegeskedni kezdett. Mindig próbáltam neki segíteni, masszíroztam, gyógyfüvekkel kenegettem. Érdekes dolog ez, mert a gyerekek mindig ösztönösen megérzik, hogy mi az ő útjuk, csak a városi élet, a modern kor velejárói elnyomják bennük ezeket az ösztönöket. Akkor lesz valaki igazán boldog, ha vissza tud térni a gyermekkori álmokhoz, és meg tudja valósítani őket, mert az az ő igazi útja. Most nagyon boldog vagyok, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy a jövő évtől a feleségemmel természetes gyógymódokról tanulunk majd.

„Érezzétek, lássátok, hogy jó az Úr”

Kanapé  2019. november 22. péntek 
 1 316

Az idén nyugdíjba vonult Nemes Irma hittantanárt Pedagógus szolgálati emlékéremmel tüntetik ki

A megbeszélt találkozó helyén várok Nemes Irma tanárnőre, akit a Pedagógus szolgálati emlékérem kitüntetésben részesít a magyarországi emberi erőforrások minisztere a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Bihar megyei elnökének, Soós Sándornak javaslatára. Kérdések röpködnek fejemben. Azt tudom, hogy a tanárnő hittant tanított, idén nyugállományba vonult, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum évzáró ünnepségén búcsúztak tőle tanártársai és diákjai. Azt is tudom, hogy a reformáció 2017-es emlékévében bibliakiállítást rendezett a középiskola aulájában. A tanárnő autóval érkezik. „Üljön be, elmegyünk egy nyugodt helyre” – mondja, indulunk, s indul a beszéd is.

– Lokálpatrióta vagyok. Elviszem Kiskere­kibe, ott születtem, ott nőttem fel, minden zugát ismerem gyermekkorom óta. Ízig-vérig érmelléki vagyok, szeretem ezt a tájat, bejártam a környező mezőket, ismerek minden bokrot, füvet, virágot. Szüleim második házasságának lettem áldása idős korukra. Mindketten özvegyek voltak, amikor összekötötték életük. Nemrég veszítettem el tizenhat évvel idősebb féltestvérem, szeretett bátyám, akivel sosem voltunk mostohák, aki mindenre hajlandó volt a kishúgáért. De kérdezzen bátran.

Mert a titkokból sosem elég

Kanapé  2019. november 4. hétfő 
 413

Nem mindennapi kiegészítés a „hirtelen véget érő” múlt havi dr. Kecskeméti István-interjúhoz

Egy teljes, értelemmel telt élet bontakozott ki szemünk láttára s fülünk hallatára, amikor dr. Kecskeméti István eljött Székelyhídra, kamerák előtt mesélt vargabetűkkel tűzdelt életéről, s e törések ellenére sikerrel bejárt orvosi pályájáról az Ér Hangja Egyesület meghívására. Az én tisztem volt ezt papírra vetni, így született meg a Kágya az én boldog világom című cikk (Ér hangja, 2019. szeptember). A kedves olvasók visszajelzéseire örömest hivatkozva („Csak ennyi? Olyan hirtelen van vége, mintha nem is lenne…”) próbáljuk a titkok világát kerekíteni.

A Nagykágyán töltött tizennégy év, bár hosszú időt ölel fel, lényegében, egy havilap hasábjaira ennyi, vagy mondhatjuk, hogy ennyire sikeredett. Sejtésem, hogy inkább…, talán…, mert a titkokból sosem elég. Ezekkel viszont, mármint a titkokkal, csínján kell bánni. Azt elárulhatom, hogy kezembe került egy levél, melyben a kedves, derűs, mindig mosolygó szemű gyermekpszichiáter mesél arról, hogy bizony kórházigazgató-kutatóorvosnak lenni nem gyermekjáték, az orvosláson kívül nagyon sok apró-cseprő dologra kell figyelnie. Következzen hát néhány mindennapi dolog, ami senki számára nem titok, ezért hajlamosak vagyunk nem észrevenni.

„Kágya az én boldog világom”

Kanapé    2019. szeptember 30. hétfő 
 1 287

Beszélgetés dr. Kecskeméti István gyermekpszichiáterrel, a foglalkozásterápia népszerűsítőjével

Az ódon kastélyok falai titkokat rejtenek. Néha kibogozhatatlanok, máskor átlátszóak ezek a titkok. S titkokat rejt minden ember, némelyik kibogozhatatlan titkokat. Az emberi elme titkait fürkészve töltötte majd egész életét dr. Kecskeméti István, nemzetközileg elismert gyermekpszichiáter, a romániai gyermekpszichiátria egyik úttörője. S hogy mi köze a két dolognak egymáshoz? Kecskeméti István több mint tíz éven át igazgatta a nagykágyai kastélyban működő neuropszichiátriai betegségben szenvedő gyermekek otthonát. A kastély 1895-ben épült, Pongrácz Vilmos alakíttatta át, a család birtokába házasság révén került klasszicista stílusú kúriát, amit 1820-ban Lónyay József császári és királyi kamarás építtetett Kágyán. A kastélyban ma is szociális intézmény működik. A Pongrácz család 1944-ig élt Nagykágyán. A ma Ausztriában élő Pongrácz Vilmos és Kecskeméti István barátok, e barátság kezdetét is hadd fedje titok. Székelyhídra együtt érkeztek, az 1947-ben már Budapesten született gróf és az idén még gyógyító 84 éves orvos, aki mosolyogva fedi fel hosszú élete „titkait”s nosztalgiával mondja: „Kágya az én boldog világom”

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Kanapé  2019. augusztus 30. péntek 
 1 404

Beszélgetés Kormányos László történésszel, a Petőfi-líceum történelem szakos tanárával

Kollégámmal, dr. Kormányos László történelem szakos tanárral mindig tudok szakmai, de a mindennapi élet problémáiról is beszélgetni. Most ugyanez történt, hisz ebben az interjúban ötvöztük a szakmai és magánéleti kérdéseket, hogy egy kicsit mindenki jobban megismerhesse ezt a szerény, visszahúzódó embert. Beszélgetésünk során kiderült, hogy jómagam is mennyi mindent nem tudtam róla eddig.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

– Nem voltam túl jó gyerek, sem túl jó tanuló. Mindig azt tanultam, ami érdekelt, amit szerettem. Mindenben az kerestem, hogyan működik, hogyan áll össze az apró részletekből valami nagy egésszé. Mondhatni, hogy kereső, kutató gyerek voltam, és felnőttként is a kutatásnál maradtam. Engem mindig a rendszerek érdekeltek, az, ahogyan a dolgok működnek és a világ legnagyobb rendszerei a történelemben vannak: az államok, társadalmak, művészeti irányzatok. Ezek működését keresem, kutatom a mai napig.