„Vallom, hogy a kés nem jó, csak élesen…”

Beszélgetés Német Andrea költővel, tanítónővel, aki második kötete megjelentetésére készül

Hosszú évek óta kollégák vagyunk, néha közelebb, máskor távolabb sodor minket az élet egymástól, de egyvalamit biztosan kijelenthetek: én nagyon szeretem Német Andreát. Szeretem és tisztelem azért, mert végtelenül őszinte, önazonos, egyedi, szókimondó és nyíltszívű embernek ismertem meg. Mindezek mellett kiváló tanítónőnek, aki a szívében hordozza a tanítványait. A költészete pedig az a híd, ahol a lelkünk igazán összeér.

– Milyen gyermek voltál?

– Nagyon boldog gyerekkorom volt, talán kicsit túl rózsaszín. Mármint nem a szó szoros értelmében, mert egyáltalán nem voltam lányos beállítottságú. A babákat, amint megkaptam azonnal szétszedtem vagy összefirkáltam, viszont halászni már egészen kiskoromtól nagyon szerettem. Az öcsém születéséig én voltam a fiúpótló a családban, apukámmal együtt jártunk motorozni, halászni és a természetet járni. Szülőfalumat, Albist öt tó veszi körül, azaz érintetlenség, végtelenség és tisztaság, amelyet ott tapasztaltam, a mai napig a lelkemben él, örömmel emlékeszem vissza azokra az évekre.

– Hogyan alakult ki benned az irodalom iránti szeretet?

– A könyvek szeretetét mondhatni az anyatejjel szívtam magamba. Pedagógus családból származom, édesanyám és édesapám is tanáremberek, így kiskoromtól faltam a könyveket. Hatalmas, gyönyörű könyvtárunk volt és mindig akadt egy érdekes könyv, amiből meséltek nekem. Édesapám földrajz-biológia szakos révén esti mese gyanánt nagy vadászkalandokról, Afrika-kutatókról mesélt, így még szinte beszélni sem tudtam, de a különböző állatokat már felismertem a képeken. Édesanyám orosz szakos tanárnő révén pedig az irodalmat csempészte be a szívembe és keresztanyám, anyukám nővére is, aki minden alkalommal, amikor valamit ünnepeltünk, egy-egy könyvvel ajándékozott meg.

– Mikor kezdtél el írni és megvan-e még az első műved?

– Líceumba jártam már, amikor megszülettek az első verseim. Számomra a költészet mindig a befelé fordulást, a sérelmek kifejezését jelentette. Egyfajta pótcselekvést, azt hogy kiírjam magamból a bánatot, elsirassam a töréseket. Vannak olyan verseim, amelyeket megálmodtam, míg mások egy-egy mondatból, életképből születtek.  Nagyon sokáig csak a fiókomnak írtam, nem mutattam meg senkinek a verseket, mert túl személyesnek éreztem őket, túl sokat mutatnak meg a lelkemből.

– Ezek szerint kijelenthetjük, hogy a verseid a saját életedből merítkeznek…

– Akkor tudok verset írni, ha valami bánt, valami nagy dolognak kutatom az értelmét, ha végre felismerek valami igazán fontosat, amin sokat elmélkedtem már azelőtt. A verseimből hiányzik a negédes romantika, amit sokan a mai napig is a szememre vetnek. Sokan észrevesznek bennük egy fura kettősséget. Olyanok, mint egy-egy élet-halál tánc. Feketén-fehéren kimondják a valóságot, a boldogságkeresés buktatóit, tükörként mutatják meg az élet minden oldalát. Azonban bármilyen sötét is legyen a kép, mindig marad egy kiskapu, amelyen átkelve erőt meríthetünk az út folytatásához.

– Hogyan vezetnek a sötét gondolatok egy napsugaras szakmáig: hogyan lettél tanítónő?

– Rögös volt az út, hosszú, de szép. Kiskoromtól kezdve egyfajta nyomás nehezedett rám, talán a pedagógus család velejárója, hogy én is az adott mintát kövessem. Mint ahogy az lenni szokott, amennyire csak lehetett, lázadtam is ez ellen. Eleinte az érettségi megszerzése után csak azért sem mentem egyetemre. Helyettes óvónőként, majd tanárként dolgoztam, szinte másfél évtizedig Albison és Bogyoszlóban. Majd adódott egy lehetőség, hogy hivatalosan elvégezzem a tanítóképzőt és ekkor már önszántamból és saját belátásból vágtam bele. Végül pedig tanítónői és rajztanári dupla képesítést szereztem. Úgy érzem, gyerekekkel dolgozni a világon a legmegtisztelőbb feladat, mert ők őszintének születnek és sajnos a legtöbb esetben mi felnőttek neveljük ki belőlük ezt az ösztönös, feltétel nélküli nyitott gondolkodást, szókimondást.

– Írtál-e valaha gyerekverseket?

– Nem és igazából sosem próbáltam, mégis a verseimbe néha belecsempészek egy kicsit a gyerekköltészet, -mondókák, népmesék világából. Valahogy a vidámság, harsányság, ami a gyerekverseket jellemzi, hiányzik a hangulataim közül. A játékosság viszont egyáltalán nem, ez nagyon sok versemben visszaköszön.

– Sokfelé ágazó a személyiséged: tanítás, rajz, irodalom, művészetek. Ha megkérdezik tőled, hogy mivel foglalkozol, mit válaszolsz?

– Azt, hogy költő vagyok, a mai napig nehezen jelentem ki mások előtt. Valahogy azt érzem, hogy napjainkban elértéktelenedtek ezek a szavak. Ugyanúgy, ahogy tanárnak, tanítónak lenni sem akkora kiváltság már, mint régen, amikor még tisztelet övezte ezt a szakmát. Pedig aki gyerekeket tanít, az lelkeket formál, aki pedig ír, a lelke tükrét tárja elénk. De ez a mai kor emberének közömbös lett. Ideig-óráig felfigyelünk, az újdonság erejével hat egy könyv vagy verseskötet bemutatója. Elmegyünk, megvesszük a könyvet, azután feltesszük porosodni egy polcra, ahonnan nagy valószínűséggel sohasem vesszük elő többet.

– Hogyan mertél mégis a nyilvánosság elé lépni a versiddel?

– A szüleim bíztattak, hogy mutassam meg a verseim az egykori magyartanárnőmnek Török Sárának és férjének, Árpádnak, akik le voltak nyűgözve, mikor elolvasták őket, és azt kérték tőlem, hogy bátran lépjek ki velük a nagyvilág elé is. Az ő pártfogásuknak köszönhető, hogy 2010-ben megjelent első verseskötetem, Világvége ABC címmel. Ezáltal megerősödvén, összegyűjtöttem a verseim egy második, Harcok arca, arcok harca című kötetbe, amelyet hamarosan bemutatnak.

– Szerinted mitől igazán jó egy vers, vajon lehet-e még újat mondani a költészetben?

– Újat valószínűleg nem, de másképp mindig el lehet mondani a dolgokat. Minden költő, író, az egyéni szubjektív valóságát tárja elénk, azt, hogy ő hogyan látja, éli meg az érzéseit, mindennapokat. Ha igazán őszinte egy vers, akkor mégis tud újat mondani, hiszen az írója kiteríti elénk a lelkét, amelybe ha belenézünk, lehet, meglátunk egy kis részt saját magunkból. Egy versem címét idézve, ez olyan érzés, mintha pucéron állnék a közönség előtt, de közben mégis nagykabátban.

– Vannak-e kedvenc költőid?

– Nem igazán akarom a költészetet, mint különálló ágat kiemelni, mert én a művészeteket egységesen szeretem. Azokat a műveket, amelyekben egy kicsit saját magam is megtalálom. Rengeteg kedvencem van: François Villon, Pilinszky János és Radnóti Miklós, az angol tavi költők – Byron, Shelley, Keats –, elbűvölnek Toulouse-Lautrec és Dalí festményei, de pont ugyanilyen csodálattal hallgatom Jim Morrison vagy Jantyik Zsolt megzenésített költeményeit. A művészet számomra a szív hangjáról szól, ami fellázad a racionalitás, észérvek ellen. Túl sokat kell ésszerűen gondolkodnunk, döntenünk az életünk során, ezért én inkább a rögösebb utat, a lázadást választottam és választom a mai napig.

– Kitől örökölted a művészi hajlamodat?

– A rajz valamint írás iránti hajlamot egyaránt édesapámtól örököltem. Ő fiatal tanárként a bogyoszlói iskolában éveken át szervezett színjátszó köröket diákoknak és kollégáknak egyaránt, és színdarabokat, bohózatokat is írt nekik. A festészet egy közös szenvedély volt. Nővéremmel sokszor versenyt űztünk belőle, hogy ki készíti el élethűbben híres festmények reprodukcióit. Nagyon sokat a mai nap is őrzünk belőlük.

– Milyen terveid vannak a közeljövőre? – Lázasan tervezgetem az új kötetem bemutatójának előkészületeit. Ez már a második verseskötet, amit önerőből fogok kiadni. Mindezek mellett igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ismerősök révén segítőkre is találtam: kiadóra és egyben illusztrátorra, kollégákra, akik lelkesen támogatnak. A legnagyobb vágyam azonban mégis az, hogy kialakuljon egy támogató közeg, csoport, aki felkarolja a környékbeli írókat, művészeket. A másik álmom pedig egy fórum, ahol megoszthatjuk egymással a műveink, gondolataink, problémáink és támogatni tudjuk egymást. A világon úgy gondolom, hogy minden jó dolog abból születik meg, hogy valaki mer igazán nagyot álmodni.