Érezzék benned az embert…

Beszélgetés Holczman Ilona idén nyugalomba vonult magyar szakos tanárral

Holczman Ilona több diáknemzedék életében vált a nagybetűvel írandó magyar szakos tanárnő alakjává, többek között az enyémben is. A végtelen és alázatos szeretet, amelyet szakmája és diákjai iránt érzett, most, pályafutása végén beérlelte gyümölcseit: volt diákjai, kollégái szeretetburokkal övezik körbe, midőn nyugalomba vonul.

– Milyen volt gyerekként?

– Nagyon szófogadó, szabálykövető gyermek voltam. Édesanyám, aki tanítónő volt, nagyon szigorúan nevelt bennünket, és elsőszülöttként velem szemben nagy elvárásokat támasztottak a családban, magától értetődőnek vették a sikereimet. Ugyanakkor szabad kezet is kaptam a szüleimtől, hiszen annyira megbíztak bennem, hogy mindenhová elengedtek. Nagybánya, ahol felnőttem, kiváló lehetőségeket nyújtott az óriási kirándulásokra, művelődésre, sportra, így igazán sohasem unatkoztam. Édesanyámat igen korán elvesztettük, így hamar fel kellett nőnöm, hogy a családban kisebb legyen az űr.

– Volt-e gyerekkori álma arról, hogy felnőttként mi válik majd önből?

– Mindig is tudtam, éreztem, hogy emberekkel, emberekért szeretnék majd dolgozni. Tizenegyedik osztályos lehettem, amikor a lelkészi pálya iránt kezdtem érdeklődni. Édesapámék rendesen pánikba is estek, hogy az adott kommunista rendszerben ezzel a lépéssel politikailag el is ásom majd magam és a hozzám közel állókat. Azonban sokkal nehezebb volt akkoriban teológia szakra bejutni, mint azt valaha is képzeltem volna, és a megfelelő háttértámogatás hiányában hamar el is vetettem ezt az ötletemet.

– Hogyan teltek a diákévei?

– Igen hamar, már első osztályos koromra megtanultam olvasni, így olyan szavakat, kifejezéseket, fogalmakat  ismertem meg, melyek által talán kicsit koravénné váltam a kortársaimmal szemben. Azonban a játék sem maradt ki az életemből, de a tanulás mindig fontos volt számomra. Nekem magától értetődő volt, hogy tanulnom kell, hisz diákként annak volt ott az ideje. Szerettem az iskolát, és szívből örültem, hogy keretet adott az életemnek.

– Megszületett a pedagógusi pálya iránti érdeklődés…

– Magyar–orosz szakra jelentkeztem Kolozsvárra, azonban a kiváló eredményem és a színtízes érettségi médiám sem bizonyult elégségesnek a hatalmas túljelentkezéssel szemben (akkoriban 17–18 ember pályázott egy helyre). Így történt, hogy egy évig a nagybányai szövőgyárban dolgoztam, és időközben hivatásos szövőnői oklevelet is szereztem. Ez az időszak sok mindent elmélyített bennem. Az orosz nyelvtudásom sokat csiszolódott, hisz egy ideig tolmácsként is dolgoztam. Akkor érkeztek a gyárba az új típusú orosz SZTB szövőgépek, és nekem a beszerelésre érkezett szakemberekkel kellet tartanom a kapcsolatot. Ugyanakkor én – aki addig egy értelmiségi család által teremtett burokban nőttem fel – olyan voltam itt, mint egy elvarázsolt hercegkisasszony, aki ott találkozott először az úgynevezett munkásosztállyal, melynek a jelszava a klasszikussá vált Beatrice-dal is lehetett volna: „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés…” Ne értsenek félre, nem a dolgozó ember iránti elfogultság mondatja ezt velem. Mindig is nagyra becsültem azokat, akik tisztességgel tették a dolgukat. De nem az én világom volt.

Ez az év megtanította nekem, hogy kitartónak kell lennem, mindenképp be kell jutnom az egyetemre, mert az én álmaim nem erről szóltak.  Kolozsvár az  ifjúságom legszebb éveit ajándékozta nekem, nemcsak a tanulás szempontjából. Itt éltem meg emberformáló élményeket, és itt ismertem meg gyermekeim édesapját is. Igazi diákszerelem volt ez, melyet házassággal és három, egy fiú- és két lánygyerekkel pecsételtünk meg. Később, sajnos, külön váltak az útjaink, így ezután a gyerekeimnek és a tanulás, tanítás iránti örök szerelemnek szenteltem az életem.

– Milyenek voltak a pályakezdő évek?

– A kihelyezések körüli politikai csűrés-csavarás okán először egy Szilágy megyei településre, Zoványba kerültem. Ez minden szempontból nagyon szerencsés, sorsfordító momentuma volt az életemnek. Végtelenül kedves, segítőkész közösségbe kerültem be, ahol én lettem a legfiatalabb kolléga. Kilenc évet töltöttem itt és romantikus móriczi, mikszáthi eszményekkel kezdtem a pályafutásom, hittem abban az elhivatottságban, miszerint aki felelősséget vállal a magyar kultúra terjesztéséért és a gyermekekkel dolgozik, fáklyaként kell megvilágítsa diákjai számára az utat. Kilenc év után azonban úgy éreztem, hogy „kinőttem” a szerepköröm, sokkal több mindent szerettem volna átadni a tudásomból, mint amire egy általános iskolában igény mutatkozott.

Versenyvizsga útján, nagyon nehezen megélt  magánéleti váltással kerültem Székelyhídra, ahol a közösség eleinte elég távolságtartónak mutatkozott, míg végre éreztem azt, hogy itt a helyem. A diákokkal azonban az első perctől sikerült egymásra hangolódnunk. Azokra, akik már az elején kedvesen fogadtak, ma is nagy szeretettel emlékezem. Nem véletlen, hogy a kollégáim között találtam barátokra is.

– Mi az, ami most, pályája végéről visszatekintve a legjobban fog önnek hiányozni?

– A diákjaim, a kollégák, az úgynevezett közösség. Időközben, igaz, nagyon sok minden megváltozott körülöttem. A rendszer, a modern kor sajnos a pedagógusi pályát választó lélekidomárokból lassan gyermekidomárokat farag. Azonban a korral az ember derűsebb látásmódot sajátít el, jobban átlátja a szakmai és magánéleti dolgokat is, megtanulja, hogy mi az igazán fontos az életben. Világéletemben nyitott szemmel jártam, mindent, ami velem, körülöttem történt, az olvasmányélményeimet és a tapasztalataimat megpróbáltam kamatoztatni a katedrán. Fontosnak tartottam átadni a diákjaimnak az élet esszenciájából néhány cseppet. Ám a mai generáció már ilyen „bölcselmekre” nem kíváncsi. Most, mikor életemnek ez a szakasza véget ért, kicsit úgy érzem, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet: hisz következnek a jól megérdemelt pihenésre, töltődésre szolgáló nyugdíjas évek, azonban nem tudom, hogy ezentúl kivel osztom majd meg azt a rengeteg tapasztalatot, olvasmányt és idézetet, gondolatot, amelyek által igyekeztem színesebbé, „örömtanítássá” tenni a hétköznapjainkat az iskolában.

– Visszatekintve milyen szülőként pedagógusnak, pedagógusként szülőnek lenni?

– Nagyon szigorú szülő voltam, hisz három egymáshoz igen közeli életkorú gyereket nevelve jól látható határokat kellett húzni, az életem a folyamatos irányításról, tervezésről szólt. Másrészről viszont úgy érzem, hogy át tudtam adni azt a bizalmat, amit gyerekként a szüleimtől kaptam. Velem bármikor bármiről lehetett beszélni és megbeszélni dolgokat. Talán akkor lettem lazább, amikor elkezdtem tanítani a saját  gyermekeimet is. Ekkor más szemmel kezdtem őket látni saját közösségükben, és ők is más szemmel kezdtek rám nézni. Megértették, tapasztalták azt, hogy milyen is valójában a munkám, más perspektívába kerültem számukra, és talán ezután kicsit szülőként is másként, jobban kezdtek értékelni. Mindmáig jól működik a kapcsolat közöttünk, bár felnőttként már elkerültek hazulról mindhárman.

– Mit tekint szakmája legnagyobb elismerésének?

– Rengeteg dolgot megemlíthetek. A szakmában érdemes tanárként tartottak számon, az élettől azonban ennél sokkal többet kaptam: rengeteg irodalomkedvelő diákot, akikből nem csak tanár, tanító, irodalmi szakíró, sőt költő vált. Művelt mérnökök, orvosok, gyógyszerészek, ügyes vendéglátósok és fodrászok, könyvelők és kétkezi munkások, fel sem tudnám sorolni, milyen színes a paletta. Ha szépen, választékosan szólalnak meg, örülni tudnak egy-egy könyvnek, szép verssornak, és a helyesírás iránti igényük is megmaradt, talán  picit az én érdemem is. Ők az én legnagyobb szakmai elismeréseim. Ha az utcán rámköszönnek, az igazi öröm. A családban is folytatódik a pedagógushagyomány: kisebbik leányom tanítói oklevelet szerzett, a nagyobbik leányom pedig magyar szakos tanárként dolgozik.

– Közel negyven év távlatából hogyan látja, milyen egy jó pedagógus?

– Szerintem valaki attól válik igazán jó tanárrá, ha a tanítványai érzik benne az embert. Emellett nagyon fontos a szakmai bázis, a megingathatatlan alap, ami nem más, mint  maga a tudás. Ezt én egy fejjel lefelé álló piramisként képzelem el, ami az alapjaitól kezdve egyre csak bővül, terebélyesedik. Idővel az ember egyre szélesebb spektrumban kezd el gondolkodni, meg- és átlátja a dolgok közötti összefüggéseket. Véleményem szerint ez a két dolog a tanári szakma kulcsa: szeretni és tudni, azt amit csinálsz és nagyon szeretni, tisztelni azokat, akikkel végigjárod ezt az utat. Tudni kell derülni, nevetni, örvendezni annak, ami épp van.

– Magyar szakos tanárként melyek a kedvenc könyvei?…

– Életem első elolvasott „felnőtt” regénye Gárdonyitól az Egri csillagok volt, fiatalabb felnőttként egy időszakot az életemből Márai életfilozófiájának megismerésére szenteltem, azonban nem tudnék kiemelni egyetlenegy kedvenc művet. Úgy vélem, ahogy egy sokgyerekes édesanyától sem várhatjuk el, hogy válasszon gyermekei közül egy kedvencet, ugyanúgy egy magyar szakos tanárnak sem illendő kedvenc könyvet választania. Minden elolvasott könyv hozzáad valamit az emberhez, új világok, emberek, általunk már megélhetetlen sorsok tárulnak fel szemeink előtt. Igazából ezért is lettem magyar szakos tanár, mert világéletemben imádtam olvasni. Ez tette lehetővé számomra, hogy mindennapi kenyeremet is megkeressem, és hogy a művészetek világában is otthonos legyek.

– Milyen terveket sző az elkövetkezendő évekre?

– Nincsenek nagy világmegváltó terveim, inkább az apró lépések művészetét szeretném gyakorolni. Megélni és elfogadni azt, amit a mindennapok magukkal hoznak: unokákat és könyveket dédelgetni, rendezgetni a rendezni valókat, minél több időt tölteni a családdal, gyakorolni kedvenc nyelveimet olvasgatással, filmnézéssel, olykor utazgatni egyet-egyet. Mert fontos  megőrizni az emberi méltóságot, amennyire lehet fizikailag és lelkileg is egészségesnek maradni, hogy úgy tudjunk szeretni és elfogadni mások szeretetét, hogy ez ne váljon teherré egyik fél számára sem.