Meglepetésszerűen érkezett látogatót fogadtunk az Ér hangja szerkesztőségében

Furcsa vendég érkezett a szerkesztőségbe. Még bőven az utolsó lapzárta előtt, ami idén november 25-re lett kijelölve: bozontos szemöldökű, szomorú szemű, hófehér szakállát zavartan babráló alak kopogtatott, s motyogva kérdezte, ráérnék-e meghallgatni a mondandóját. Kíváncsian fürkésztem piros kucsmáját, hatalmas subáját, fényesre suvickolt csizmáját, a zsákját kerestem, miközben az járt a fejemben: Úristen, hisz ez a Mikulás! De mit keres ő itt ilyenkor? Beinvitáltam:

Reménységgel, hittel és Isten iránti bizalommal tekintsünk előre

Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklós históriájában a következőképpen fogalmaz: „Az idő akkoron szép folyással vala”. Bárcsak mi is elmondhatnánk ezt 2020 adventjén.

Mögöttünk testet-lelket próbára tevő napok, hónapok sokasága van. A világjárvány áldozatait gyászolók fájdalma, a betegséggel küzdők és szeretteik kétségbeesése, az egyedül élők vagy családban levők félelme, az egymástól való elszakíttatás keserűsége, a hitélet és az Istennek való szolgálat korlátok közé szorítása mind-mind rányomja bélyegét 2020 adventjére.

De a magasságot, a lelki felemelkedést csak az tudja igazán értékelni, aki már megjárta a mélységek bugyrait. A világosságot, a fényt csak az tudja igazán megbecsülni, aki a halál árnyékának völgyében már megtapasztalta a sötétség rémisztő valóságát.

„Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mt 3,3/b)

Kiáltó szava hangzott a pusztában. Kiáltók szava hangzik az üresedő templomokban, kiszáradt, pusztává vált emberi szívekhez: „Készítsétek…!” Ég az adventi gyertya, jelzi, hogy itt az ideje a készülődésnek. Azonban nem mindegy, hogy mire készülünk, mit készítünk elő.

A karácsonyi készülődés alatt nagyon sokan azt értik, hogy körülbelül december második felében megkezdik a fenyőfakeresést, díszek válogatását, ajándéktárgyak beszerzését, a sütés-főzéshez kellő alapanyagok megvásárlását, s aztán a karácsony előtti pár napban minden erejüket összeszedve jöhet a takarítás, főzés. Nem hinném, hogy bárki is úgy érezné, ezzel valóban az Úr útját készíti elő. A lényeget kezdjük elveszíteni, vagy már el is veszítettük!

Fontos a gyermekünk öröme, szeretteink boldogsága, az ünnepi ruha, a szépen feldíszített fenyő és a sok-sok izzótól villogó ház és udvar. Fontos az ételektől roskadozó asztal, a barátokkal, komákkal való találkozás, evés-ivás, bulizás… s a lényegről elfeledkezünk: kit ünneplünk? Kinek az érkezését? Kinek a születését?

Két gyülekezet egy templomban ünnepelt a Szentjobbon tartott március 15-ei megemlékezés alkalmából, bizonyítandó a sok jó ember kis helyen is elfér elvét, és a szervezők talpraesettségét.

Zuhogó eső és nagy erejű szélfúvás kísérték a református templomba március 16-án a miséről érkező katolikus híveket. Az előzetes terv szerint a 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett ünnepség a református templom udvarán zajlott volna, ha az idő engedi. Ehelyett a két gyülekezet tagjai a templom padjainak soraiban foglaltak helyet, teljesen megtöltve azokat, akik pedig a programot tervezték vagy arra készültek, azonnal át tudtak állni a beltéri berendezkedésre.

Bejgli
Hozzávalók (4 rúdhoz): 1 kg liszt, 25 dkg margarin, 1 dl tej, 4 dkg élesztő, 2 tojás sárgája, 1 citrom héja, 10 dkg cukor, tejföl. A töltelékhez: 10–15 dkg dió vagy mák, kevés tej.
Elkészítés: A lisztet a margarinnal elmorzsoljuk. A tejben és kevés cukorban az élesztőt felfuttatjuk, majd hozzáadjuk a tojást, a citrom héját, a cukrot, és annyi tejfölt, hogy kelt tészta keménységű legyen. A töltelékhez valót csak összekeverjük egy kis tejjel, hogy könnyebben lehessen vele dolgozni és finomabb is legyen tőle. Feltekerés után egy órát pihentetjük. Tojássárgájával kétszer átkenjük, egyszer 45 perc után, majd sütés előtt. Hosszú tűvel megszurkáljuk. Előmelegített sütőben, 200 fokon 30 perc alatt megsütjük.

„Mert így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (Ezékiel 34,11)

Krisztus születése előtt félezer esztendővel hangzott el először ez a prófécia, a babiloni fogságban szenvedő, türelmetlenül várakozó nép felé. Mikor lesz már vége a fogságnak, a szenvedésnek, a nyomorúságnak? Bizony, hosszú volt az a fogság, egy generáció meghalt, csak a következő nemzedéknek sikerült megszabadulnia és hazamennie. A fogságban lévő nép kapja a nagy próféciát; mennyi vigasztalás, mennyi erő van benne: Jön az Úr! – és leírja az eljövendőt, a Messiást, Aki úgy érkezik meg, mint egy jó Pásztor: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.”

Az év végéhez – mégpedig egy nehéz és küzdelmes év végéhez – érkezve akarva-akaratlanul is igyekszünk mérleget vonni az eltelt esztendőről, a csalódásokról, a kudarcokról, de nem feledve az örömöket, sikereket, mosolyokat, apró győzelmeket sem.
Fejcsóválva tekintünk az idei gazdasági és szociális problémákra, de bízunk a reményteljesebb jövőben, környezetünkbe reményt csepegtetve.
A karácsony, a szeretet ünnepe nem a kesergésről, nem a múlt csalódásairól vagy a jövő kilátástalanságáról szól, hanem az igazi, nagybetűs ÜNNEPről.
Ilyenkor álljunk meg, nézzünk szét, örüljünk szeretteinknek, barátainknak, szomszédjainknak, kollégáinknak, örüljünk velük, örüljünk együtt – éljük át szeretettel telve ezt a szép ünnepet!
Kellemes ünnepeket kívánok mindannyiuknak!
Béres Csaba, Székelyhíd város polgármestere

Január, június, november – csak néhány példa arra, hogy mely hónapokban kerül kiemelten fontos helyre az elsejei dátum a nemzetközi, illetve a magyar kultúrában. Nem volt ez másként a tavasz legbolondosabb és legillatozóbb hónapjaiban, áprilisban és májusban sem. De ismerjük-e vajon ezeknek a napoknak a történeti vagy épp történelmi hátterét, ha már április elsején bolondozunk és május elsején pedig élvezzük a szabad napot?

Bolondok napja

Április hónapja sok tekintetben való bolondságával máris megérne egy kutatást. De mi a helyzet az elsejével?