„Mert így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (Ezékiel 34,11)

Krisztus születése előtt félezer esztendővel hangzott el először ez a prófécia, a babiloni fogságban szenvedő, türelmetlenül várakozó nép felé. Mikor lesz már vége a fogságnak, a szenvedésnek, a nyomorúságnak? Bizony, hosszú volt az a fogság, egy generáció meghalt, csak a következő nemzedéknek sikerült megszabadulnia és hazamennie. A fogságban lévő nép kapja a nagy próféciát; mennyi vigasztalás, mennyi erő van benne: Jön az Úr! – és leírja az eljövendőt, a Messiást, Aki úgy érkezik meg, mint egy jó Pásztor: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.”


Mennyi erőfeszítés történt ezen a földön, hogy az ember gondolatban, eszmében, ideában valamiképpen megközelítse az Istent! Az az érzésem, amikor a magunk eszével közelítjük meg a kimondhatatlan, felfoghatatlan Mindenhatót, akkor menthetetlenül visszakanyarodunk önmagunkhoz, és így soha nem érjük el Őt. Milyen más ez: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.”
Valóban, a betlehemi bölcsőbe megérkezik egy kicsiny gyermek, és Ő lesz majd a jó Pásztor. Ő keres bennünket a karácsonyi készülődésben, Ő keres minket a Szeretet Ünnepén, mert gondot akar viselni ránk. Ő az elveszettet megkeresi, az eltévedtet visszatereli, a sérültet bekötözi, a gyengét erősíti, az erősre vigyáz (Ezékiel 34,15-16). Legyen e Karácsony annak az ünnepe, hogy valóban megtalál minket Jézus, s mi az életünket és jövőnket az Ő gondviselő kezébe tesszük!
Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenki számára Istentől megáldott, békés, szeretetteljes karácsonyi ünnepet és boldog új évet!

Rákosi Jenő
érmelléki református esperes

 

Kedves székelyhídi hívek, polgártársaim!
„A keresztény ember e látható világ gyermeke örül és élvezi annak minden szépségét felelősen őrködik minden eleme fölött. Ugyanakkor egy percig sem feledi, hogy a láthatóan túli ugyanolyan valóság, ugyanannyira létező, sőt, hogy ő maga lényegében úton van a láthatóból a láthatatlan felé.” (Vasárnap évkönyv, 2010)
A december utolsó napja estéje – a polgári év – utolsó óráiban, az embert elfogja az elmúlás és a mulandóság gondolata. Akkor temetjük a polgári óesztendőt. Azt az évet, amely világszerte (például a Fülöp-szigeteki tájfun) annyi bajt, könnyet, gondot és gyászt hozott.
Temetjük egy kicsit önmagunkat is.
Mindannyian idősebbek lettünk, betegebbek, az arcunkon megszaporodtak a ráncok, a fejünk fehér hajszálakkal gazdagodott, látásunk, hallásunk, egészségünk jobban meggyengült. Igen. Mert múlandó ez a földi élet!
Kedves székelyhídi polgártársaim, híveim!
Mi élni akarunk! Itt a földön, Székelyhídon is igyekszünk mindent megtenni a küzdő egyházi életükben, hogy a mennyekben is élni akarunk.
És most kihagyom a karácsony ünnepét – és belépek a 2014 évbe. Nálunk, a római katolikus egyházban az új esztendő első napja a béke világnapja. Boldog emlékű VI. Pál pápa rendelte el, hogy az új esztendő első napja a béke világnapja legyen. Mert a béke korunk legnagyobb szüksége szinte minden kontinensen és sok-sok országban. Ezen belül és egyházközségeinkben, családjainkban és a szívekben.
Visszaemlékszek, hogy néhai Hosszú László volt ordináriusunk egy körlevélben kötelezővé tette, hogy minden vasárnap a mise végén el kell énekelni a béke fejedelmi énekét. Idézem:
 
„Béke fejedelme szentséges Istenünk
Út Jézus Szent Szíve, békéért esdeklünk
Békét adj szívünknek, békét családunknak
Békét nemzetünknek, békét a világnak.
Szűz Mária szíve, béke példaképe,
Szent Fiad Szívénél közbenjárónk légy Te
Békét adj szívünknek, békét a világnak!” Ámen.
 
A mi egyházunkban az év utolsó napján megköszönjük a Jó Istennek, hogy élünk és az új év napján imádkozunk egy békés, boldog új esztendőért. Kedves jó hívek, gondolataimat befejezve kívánok mindenkinek (magyar, román, roma és más nemzetiségűnek), embertársaimnak egy áldásos, kegyelemmel, boldog, örömmel teli karácsonyt és kivétel nélkül egy boldog 2014-es új évet!
Szeretettel, tisztelettel,
Duma Ferenc
székelyhídi római katolikus plébános

Az emberi faj nem alkalmas arra, hogy meghatározza és egyengesse a saját fejlődését. Mára ez már egészen világos. A trogloditáktól kezdve az ember mindig a haladástól várta a boldog jövő érkezését. Merész tervek valósultak meg, de közben az emberek megátalkodottan fordultak egymás ellen különböző társadalmi elrendeződésben. Az embernek csalódnia kellett a társadalmi haladásban, a tudományban, a vallásban, önmagában… 
„Az ember fáj a Földnek…
Az emberfaj sárkányfog-vetemény,
Nincsen remény, nincsen remény.”
(Vörösmarty) 
Nem érkeztek meg a „bőség kosarából” élő tömegek. Nem akar magasra szállni az „ember dallama”. Vajon rájövünk-e valamikor, hogy minden bajunk az istentelenségből származik. A Biblia Istene üzeni, hogy „a bűnösök szemei elsorvadnak, menedékük elvész; reménységük csak az, hogy majd kilehelik lelküket” (Jób 11,20).
Még ebben az össze-vissza kapkodó tömegben is van reménységünk, ha figyelünk a Bibliára. Nem a vallásunkra, mert azt sikerült korrumpálnunk. Azok számára, akik hisznek, a karácsony nemcsak ünnep, hanem figyelmeztetés is. Isten ideküldte a Fiát, hogy legyen reménységünk és jövőnk. Ez a Biblia központi mondanivalója. Minden más bibliai igazság, vagy erre mutat, vagy ebből indul ki. Aki kételkedik a Biblia isteni ihletettségében, mutasson bármilyen más hatvanhat könyvet, ilyen konvergenciával.
A következő idézettel szeretnék áldott karácsonyt és boldog új évet kívánni minden olvasónak: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” (Tit 2,11-12)
Balla Frigyes
székelyhídi baptista lelkész

„… mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas…” (Lk 1,49)
Egyszer egy néger törzsfőnök felkereste a náluk lakó misszionáriust. Bement a kis kunyhóba, ahol a misszionárius lakott. Ugyanolyan volt, mint az övék, de ő kunyhója falára kitett néhány fényképet, többek között az édesanyjának a fényképét is. Nézte a törzsfőnök és megkérdezte: „vannak még testvéreid?” Azt mondja neki a férfi: „nincs, anyám egyedüli fia vagyok”. A törzsfőnök csodálkozni kezdett: „és elengedett téged, egyedüli gyermekét, ilyen messzire?” A misszionárius így felelt: „igen, elengedett, mert szeret titeket, és szeretné, ha ti is megismernétek azt a Jézus Krisztust, aki őt is, az apámat is, meg engem is új életre hozott”. Aztán megnézett a törzsfőnök egy képet a misszionárius otthoni lakásáról. Nagyon szép, kényelmesen berendezett lakás, és ahhoz képest most egy összetákolt kunyhóban lakik ez az ember. Megkérdezte: „nem sajnáltad otthagyni azt a szép lakást és idejönni ebbe a kis kunyhóba?” „Nem, mert én is szeretlek benneteket, és ha Jézus Krisztus beszélni akar veletek, el kellett, hogy jöjjek és el kell, hogy mondjam azt a jó hírt a számotokra: nektek is van új élet”. A törzsfőnök ezen nagyon elgondolkozott. Azt mondta: „igen, ez a szeretet”. Amikor az elmúlt hetekben az utcán jártam, és némely üzletbe is be kellett mennem – mert a lelkész is ember, neki is karácsony lesz, és neki is be kell vásárolni –, akkor elgondolkoztam azon, hogy a világ milyen külsőképpen ünnepli a karácsonyt. Az üzletek igyekeznek kitenni magukért, hogy minél szebben fel legyen díszítve az utca, a terek, a bevásárlóközpontok. Általában mindenütt karácsonyi zene szólt. Arra gondoltam: hány ember elmondhatja, karácsony van körülöttem. Szól a zene, megvannak a fények, a reklámok. Karácsonyi hangulat van: fenyőfát árulnak. Minden a karácsonyról beszél – de ez csak karácsony körülöttünk. Mária ettől sokkal többről beszélt. A hívő embernek sokkal többje van karácsonykor, mert nemcsak körülötte van karácsony, hanem benne. „… nagy dolgokat tett velem a Hatalmas…” Mária nem arról beszél, amiről sok zsidó asszony meg férfi, gyermek beszélhetett volna, hogy nagy dolgokat tett értünk a Hatalmas. Hiszen a családfők elmondták, és nemzedékről nemzedékre hirdették, hogy a mi teremtő Istenünk milyen nagy dolgokat tett értünk. Elmondták, hogyan jöttek át a Vörös-tengeren, hogyan keltek át a Jordánon és még sok-sok történetet az ő szabadító Istenükről. Mária hálaénekében nemcsak arról beszél, hogy mit tett velünk az Isten, amikor hordozott sasszárnyakon, vezérelt, bajunkban védett. Mannát, fürjet adott. Kősziklából vizet fakasztott, ha kellett. Mária arról beszél: mit tett velem a Mindenható. Úgy érzem, hogy ezen a karácsonyon Isten hívő népének ide kellene eljutnia ma is, hogy elgondolkozzon azon: mit tett velem az Úr, mit cselekedett bennem. Hiszen Mária ezért örül, hogy benne is valamit elvégzett Isten, és ennek mi is részesei lehetünk. Régen, fiatal koromban, valahol olvastam egy indiai költőnek a versét, és ez a vers nagyon megfogott. A karácsony lényegét írta le a költő. Néhány részletre emlékszem csak, mindig arról beszélt, hogy boldogok voltak a pásztorok, mert… Boldogok voltak a bölcsek, mert… Boldog volt Mária, mert… Mindig oda lyukadt ki a költő, hogy de én boldogabb vagyok. Emlékszem, hogy amikor Máriáról volt szó, az volt: boldog volt Mária, mert kilenc hónapig a szíve alatt hordozhatta a világ Megváltóját, de én boldogabb vagyok, mint Mária, mert egy egész életen keresztül a szívemben hordhatom Jézus Krisztust. A szívemben lehet a Megváltó. Ez az, amiről így beszél: nagy tetteket vitt véghez, nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas. Ez jutott eszembe most karácsony ünnepén. Így áldhatjuk a mi mennyei Atyánkat, akiről azt olvassuk: elengedte a Fiát ebbe a világba, de nemcsak elengedte, hanem elküldte, hogy megkeresse és megtartsa, aki elveszett. Tartson meg bennünket is!
Árus László Csongor
hegyközszentmiklósi református lelkész
 
„Hála legyen Istennek az Ő kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15)
Kicsit beletekintve az emberek és természetesen a magam karácsonyi készülődésébe, megdöbbenve látom, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetünk ma az ajándékozásra. Már hetekkel az ünnep előtt azon gyötrődünk, hogy kinek mit adjunk, mi a megfelelő ajándék szeretteink számára. Természetesen nagyon jó érzés ajándékot adni és kapni, de valahol úgy érzem, ma már minden ekörül forog a karácsonyi ünnepkörben. Körülöttünk csak úgy áradnak a reklámok megduzzadt folyamai, elvakítanak a feldíszített és gazdagon megrakott üzletek fényei, minden akciós és mégis minden drága, és nem találom a megfelelő ajándékot… Miért van ez így? Mert a karácsony az ajándékozás ünnepe!!! – mondják sokan. Pedig nem így van, mi Krisztus megváltott gyermekei tudhatnánk, hogy a karácsony az AJÁNDÉK ünnepe, aki nem más mint Isten Fia. Az ajándékozó maga Isten, a megajándékozott pedig az ember. Ezt ismeri fel az apostol, és ezért ad őszintén hálát, mert tudja, hogy ember ilyet még nem kapott és értéke felbecsülhetetlen. Ennek az igének fényében had kérdezzem meg: vajon figyelünk e erre az ajándékra, mellyel maga Isten gazdagított meg minket Fiában. Vajon tudok e örülni neki olyan őszinte gyermeki örömmel, mint kicsiny gyermekeink a tőlünk kapott ajándékoknak? Karácsony tehát az AJÁNDÉK ünnepe, Isten olyan ajándékot adott, amire minden embernek szüksége van. Álljunk azért Urunk elé a szeretet ünnepén, tegyük le kezünkből szebbnél szebb ajándékainkat és imára kulcsolva ezt a kezet mondjuk együtt az apostollal: „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért.” Ámen.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok a magam és családom nevében minden kedves olvasónak Isten ajándékában gazdag, békés ünnepeket.
Bara László
nagykágyai református lelkész
 
Ünnepelni jó! De tudunk-e ünnepelni? Van-e kedvünk, időnk, pénzünk ünnepelni? Karácsony ünnepéhez érkezve mindenki arra törekszik, hogy lehetőségéhez mérten ünnepelje azt.
Karácsony ünnepe egy régmúlt eseményéről szól, amelyről jó megemlékezni, és feleleveníteni a történetet.
Miért fontos nekem a karácsony? A hangulatért, a pihenésért, a családi együttlétért, az ajándékokért. Ezek mind múlandók, maradandót kell keressünk. Ezért kell szívünkbe vésni az örömüzenetet: szabadítónk született.
Jézus Krisztus értünk született. Felvállalod-e ezen az ünnepen, hogy ő lesz legfontosabb vendéged és ajándékod? Tedd meg, és akkor te leszel a legboldogabb.
Békés, áldott, örömteli karácsony és boldog új évet!
Czondi István
érköbölkúti református lelkész
 
A modern kornak egyik negatív jelensége a fényszennyezés. Ha megnézzük a föld műholdas képeit láthatjuk, hogy vannak területek, amelyek teljes fényárban úsznak, míg mások teljes sötétségben vannak. Egyes helyeken a mesterséges fényforrások annyira uralkodóvá váltak, hogy szinte látni sem lehet a csillagos eget. Ez a jelenség különösképpen így, a decemberi hónapban éri el a csúcspontját. Kivilágítják a városokat, parkokat, feldíszítjük az udvarunkat és igyekszünk minél fényesebbé tenni lakásunkat is. Megtévesztő a világunknak ez a fajta túlfényezése, a karácsonynak a mesterséges hangulatkeltése. Kívülről szép, fényes, díszes minden, de ez sokszor belső sötétséget takar. Hiszen miközben ebben a túlfényezettségben próbáljuk meglelni az igazi, boldog karácsonyt, közben elfelejtkezünk a karácsony igazi lényegéről, a világ Világosságáról, Jézus Krisztusról, aki nélkül nem lehet igazi az ünnepünk. János evangélista azt mondja: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt… Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek”. Azt kívánom mindenkinek, hogy soha ne felejtsük el a karácsony igazi lényegét. A világ Világossága hozzon fényt mindannyiunk életébe, ő áldja meg az ünnepünket.
Forró Csaba
csokalyi református lelkész
 
A krisztusi szeretet nevében üdvözlök mindenkit.
Az adventi várakozás időszakában élünk. Kicsinyektől kezdve a nagyokig mindenki várja Karácsony ünnepét. A gyerekek figyelnek, hallgatóznak, ragyog a szemük – várják az ajándékot. A nagyok várják, mert eljön sok család számára az esztendő azon néhány napja, amikor hazatérhetnek vagy éppen őket látogatják meg.
Van, aki várja, hogy elmúljon az év, hátha a másik egy kicsit jobb lesz.
Én is tele vagyok várakozással, reménnyel, de ugyanakkor az aggodalom is ott van a szívemben. Az én gyerekeim is várják a Karácsonyt, az ajándékot, az utazást. Vajon elegendő lesz nekik az ajándék? A kabát, a cipő meg a többi néhány apróság.
Mit adhatnék még nekik ajándékba, valamit, amit nem nőnek ki, ami nem kopik el, valamit, ami velük marad, és elkíséri őket a jövőben?
Szeretném megajándékozni őket legelőször is Isten ismeretével, mert aki Istent ismeri, az tudja, soha nincs egyedül a világban, hiszen még a hajszál sem esik le a fejünkről az ő akarata nélkül; legyenek becsületesek, mert ki mint vet, úgy arat; legyenek szorgalmasak tanulásban, munkában egyaránt, mert méltó a munkás az ő bérére; végül pedig, de nem utolsó sorban a család szeretetét, dicséretet, vidámságot, nagyon nagyon sok egyetértésben eltöltött évet.
Isten segítsen és adjon nekünk erőt az ilyen fajta ajándékozáshoz. Isten áldásaiban gazdag ünnepet és boldog új évet kívánok!
Futó Ferencz
érolaszi református lelkész