Megkeresett minket a Mikulás…

Meglepetésszerűen érkezett látogatót fogadtunk az Ér hangja szerkesztőségében

Furcsa vendég érkezett a szerkesztőségbe. Még bőven az utolsó lapzárta előtt, ami idén november 25-re lett kijelölve: bozontos szemöldökű, szomorú szemű, hófehér szakállát zavartan babráló alak kopogtatott, s motyogva kérdezte, ráérnék-e meghallgatni a mondandóját. Kíváncsian fürkésztem piros kucsmáját, hatalmas subáját, fényesre suvickolt csizmáját, a zsákját kerestem, miközben az járt a fejemben: Úristen, hisz ez a Mikulás! De mit keres ő itt ilyenkor? Beinvitáltam:

– Tessék. Jó napot kívánok. Kihez van szerencsém?

– Hát épp ez az, talán együtt sikerül tisztázni.

– Fáradjon beljebb, kérne-e egy csésze teát? – kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, miért ilyen szomorú.

– Igen, köszönöm, egy forró tea most igazán jól fog esni. Halványan emlékszem arra, hogy egyszer réges-rég, a kisázsiai Mürában élt egy szegény ember, aki nem tudta kistafírozni három gyönyörű leányát. Nagyon megszántam őket, s mivel módomban állt, segítettem rajtuk.

– Olvastam egy történetet Szent Miklós püspökről, aki az éj leple alatt arannyal teli erszényt dobott be a szegény ember nyitott ablakán.

– Igen, lehet, hogy én voltam az… bizonyára akkor nevezett el a nép Noel Babának.

(„Ha lefordítom a Noel Babát, a jelentése ajándékozó apa – sejlett fel bennem. – Akkor ez tényleg a Mikulás?)

– De hol a zsákja? Hiszen a keresztény hagyomány szerint a december 5-én ablakba tett kiscsizmákba ebből kerül az ajándék.

– Nem csak törökországi emlékeim vannak, bizonyára jártam német földön is, rémlik, hogy ott Nikolaus volt a nevem és mintha az lett volna a dolgom, hogy leveleket olvassak. Jaj igen! Gyerekek írták ezeket. Vágyak, óhajok, sóhajok, kívánságok voltak bennük. Aztán a tengeren túlról is érkezett sok-sok levél. Most már emlékszem, híre ment, hogy teljesítem a gyerekek kívánságait és ajándékokat osztogatok.

– Akkor te vagy a híres Santa Claus! Azóta jársz rénszarvasok vontatta szánon?

– Igen, kaptam kilenc rénszarvast , és a székhelyemet is áttették az északi sarkra. Rudolf, Fürge, Sármos, Talpas, Kerge, Csámpás, Torkos, Bátor és Szélvész ott nagyon jól érzi magát, én azonban kicsit zavarban vagyok az idővel, ugyanis az ajándékokat december 25-én kell osztogatnom. Most jut eszembe, hogy van még egy rezidenciám, valahol Lappföldön, ott a finnországi gyerekek Joulupukkinak neveznek.

– Az jó messze van innen, hogy kerültél ide?

– Hát az úgy történt, hogy idén is rengeteg levelet kaptam. Jöttek a kérések, vágyak, óhajok, sóhajok, kívánságok. Az összeset elolvastam, segítőim, a krampuszok, az angyalok, és még sokan, olyan emberek is akik szeretnek másokat megajándékozni, összegyűjtötték, majd gondosan elosztották, szépen becsomagolták a sok-sok ajándékot, s a gyerekek, javarészt meg is kapják majd azokat. Ami zavar, hogy a levelek között volt olyan, amelyikben más néven szólítottak, ezért már azt sem tudom, ki vagyok.

– Vegyük hát szépen sorba: amire emlékszel, hogy te vagy Noel Baba, Nicolaus, Santa Claus, Joulupukki, én pedig tudom, hogy ezen a vidéken Mikulás a neved.

– Rendben van, értem, de akkor miért szólítanak egyesek Télapónak?

– Hát ez egy hosszú, bonyolult történet, szerintem ezt a megszólítást is elfogadhatod, ám számomra kedvesebb a jóságos Mikulás. Amint megláttalak, sejtettem hogy te vagy, és amit elmeséltél a sok ajándékról, hát örülnöd kellene, nem értem, miért vagy ilyen szomorú?

– Igazad van, jó és örömteli érzés ajándékot adni, nekem viszont – és itt kicsit elhalkult a hangja, még a fejét is lehajtotta, majd leesett fejéről a süveg – nagyon hiányzik a gyermekzsivaj, hiányoznak a csillogó nyílt tekintetek, a harsány igenek, amikor megkérdeztem, hogy jó gyermekek voltak-e, amikor láttam, hogy nagyon várták érkezésem, hiszen sok helyen énekkel, verssel fogadtak. Aztán tavaly nem jöhettem, és idén sem jöhetek. Azt mondták, hogy nem szabad. Azt a sok édességet, csak titokban tehetem majd az ablakban rám váró csizmácskákba, bakancsokba, cipőcskékbe. Olyan szépen kitisztítva kerülnek mind oda. Virgács alig-alig jut némelyikbe. Ide, Székelyhídra is érkeztem minden évben, lovas szekéren végigjártam a várost. Milyen csinos, kedves, vidám krampuszok kísértek! Sajnos ez is elmarad, miként a személyes találkozás a gyerekekkel a múzeumban, ahol mindig nagyon szívesen fogadtak. Jó volt látni, ahogy a szégyenlősebbek is odamerészkedtek hozzám, megsimogatták a szakállamat, betelepedtek az ölembe, verset mondtak, énekeltek, elmesélték óvodai, iskolai élményeiket, és nagyon örültek az ajándékoknak, amelyeket ott adhattam át nekik. Szeretném, ha tudnák a gyerekek, mennyire hiányzik ez nekem, mekkora szeretettel gondolok rájuk, és nagyon remélem, hogy jövőre elhárulnak az akadályok és ismét sor kerül a személyes találkozásra. Neked köszönöm, hogy segítettél tisztázni a problémákat, és kérlek, ad át reményteljes üzenetem a gyerekeknek.

A Mikulással beszélgetett: Ruparcsics Judit Csilla