Szokatlanul kevesen gyűltek össze március 13-án Székelyhídon, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum előtti kis téren az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára emlékezni, a tömegrendezvényeket tiltó rendelet hatására. A forradalom ikonjaként is elismert költő nevét viselő iskola előtt idén csak Béres Csaba polgármester mondott ünnepi köszöntőt. „Mióta szabadon ünnepeljük a magyar szabadságharc és forradalom kitörésének évfordulóját, talán először történik meg, hogy nem vagyunk nagy tömegben együtt, megmutatva összetartozásunkat, a közösségünkben rejlő erőt” – mondta a városvezető. Emellett arra ösztönözte a megjelenteket, hogy ne mondjanak le az ünneplésről otthon sem. „Ezúttal otthon vagy kis csoportokban emlékezzünk azokra, akik életüket adták egy nemes eszméért. […] Fogjunk végre össze és éljünk úgy, hogy ne legyen hiábavaló akkori szent áldozatuk. Kokárdát otthon is fel lehet tűzni, így lélekben együtt tudunk lenni nemzettársainkkal, hiszen 1848 márciusa a reményt, a megújulást, az új utat kereső, bátor közösség egységét jelenti” – bátorított az elöljáró.

Minden évben megünnepeljük március 15-ét. Feltűzzük a nemzeti színű kokárdát a kabátjainkra, s az 1848-as forradalom ifjaira, az 1848–49-es szabadságharc hőseire emlékezünk. Március 15-e a mi ünnepünk.

Kisebb tömeg gyűlt össze március 15-én, délben a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum előtt, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt tiszteleghessen. Az igényesen előkészített térben előadott műsor számos elemet tartalmazott, és a diákok aktív részvételével vált igazán teljessé. Az iskola homlokzata óriás kokárdát kapott, egymást váltották az ifjú zászlótartók, a kórus pedig a lépcsőkön foglalt helyet egyenes sorokban. A nyitóbeszédek során Béres Csaba osztotta meg először gondolatait, majd Csige Sándor konzul fogalmazta meg a jelenlévők számára, mi is a hősök üzenete: a haza minden előtt.

Az érköbölkúti iskola udvarán lévő emlékhelyen ünnepeltek a nemzeti ünnepen

Méltóképpen emlékeztek a ’48-as forradalom kitörésének 170. évfordulójára Érköbölkúton. Az események fő szervezője, akárcsak az előző negyven évben Rákóczi Lajos tanár volt. Szerencsés helynek is nevezhető az emlékezés szempontjából a település, hiszen nemcsak a 170 évvel ezelőtti toborzás helyszíne volt, de az emlékezet hálásan őrzi az örökséget. Az évek során a tanár úr jórészt saját költségén négy emlékművet állított az Érköbölkúthoz köthető forradalmi eseményeknek és személyiségeknek. A megemlékezés az ünnepet megelőző héten az emlékművek ápolásával kezdődtek, így a diákok és önkéntesek újból megismerkedhettek a forradalom helyi történéseivel és ráhangolódhattak az ünnepre.

Két helyszínen, ugyanazon lelkülettel zajlott városunkban a március 15-i megemlékezés

Tisztelegtek március 15-én az 1848–1849-es forradalom és szabadság hőseinek emléke előtt Székelyhídon, az elmúlt évek hagyományaihoz hasonlóan.

Kabátgombolós, mord időjárás fogadta az ünnepelni vágyókat az érmelléki kisvárosban. Mintegy kétszázan várták az ünnepség kezdetét a városközpontban lévő művelődési ház előtti téren. A hangszórókból alkalomhoz illő zene szólt, a fiatalok kokárdákat tűztek az érkezők ruháira. Az RMDSZ Bihar megyei nőszervezete által biztosított nemzeti színű szalagból Braun Ildikó segédletével háromszáz kokárdát készítettek az önkéntesek – tudtuk meg a szervezőktől.

„Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!”
(Petőfi Sándor: A márciusi ifjak)

Kora délután, tavaszi napsütésben, ünnepelni és megemlékezni gyűlt össze március 15-én a kisebb, főként diákokból álló tömeg a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum előtti téren az 1848–49-es forradalom és szabadságharcra való megemlékezésen. A Búzavirág Népdalkörnek köszönhetően mindenki felhelyezhette a kokárdát, aki anélkül érkezett. A rákóczifalvi Kuruc Hagyományőrző Egyesület tagjai, akik már visszatérő vendégeknek számítanak az Érmelléken, korabeli ruhákban adták elő ünnepi műsorukat, mellyel a 169 éve zajlott események szellemiségét, hangulatát idézték a megjelenteknek.

Március 15-e a magyar nemzet szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. Ezen a napon a világ magyarsága ki-ki a maga módján ünnepel. Csokaly, Érköbölkút, Érolaszi, Hegyközszentmiklós és Nagykágya lakossága is méltóképpen emlékezett a nemzeti ünnepen.

A hagyományokhoz híven idén is méltóképpen emlékeztek nagy nemzeti ünnepünkre Érköbölkúton. Az ünnepet megelőző hetekben az iskola diákjai izgalommal készültek erre a napra. Kokárdát, zászlókat készítettek, valamint a forradalom huszárezredeinek ruháit örökítették meg rajzokon. Az ünnepi megemlékezés az iskola udvarán állított szabadságkopjafánál, illetve a Vasvári-szobornál kezdődött. Az évek során Rákóczi Lajos tanár három emlékművet is állíttatott a ’48-as szabadságharc tiszteletére. Itt elhangzott ünnepi beszédében elmondta, hogy a szabadságszeretet a magyar nép génjeibe kódolódott kitörölhetetlenül a történelem viharos századaiban. A szobornál összeállított ünnepi műsort Kovács Laura tanítónő és Herman Csaba tanár állította össze. Katona Nikolett, Dienes Dániel, Botos Bettina és Cornel Diana alkalomhoz illő szavalatai tették ünnepélyesebbé a megemlékezést. Forradalmi és toborzó dalokat énekeltek az iskolai diákjai és tanárai, majd a Kossuth-nóta közös éneklése zárta az emlékműnél zajlott megemlékezést. A diákok ezután egy Hortobágyról, illetve a csikós és pásztoréletről készült dokumentumfilmet tekintettek meg, e bizonyságul, hogy a magyar puszta mindig is a végtelen szabadság szimbóluma volt a magyarok számára.

Székelyhídon és a hozzá tartozó falvakban egyaránt ünnepeltek március 15-én

Istentisztelettel nyitották meg március 13-án az 1848–1849-es forradalomra és szabadságharcra mutató eseménysort, amely két nap múlva tovább folytatódott. Ünnepi ruhába öltözötten szaporáztak a református templom felé a hívek, miközben a magasban bimbamok vitték a hívogató üzenetet. A tél után sarjadó zöld az élet igenlésével töltötte meg a lelkeket, a természet látványa a feltámadás reménységét vetítette elő. Ebbe belefér a hívő ember világnézete éppúgy, mint a nemzeti sors jobbra fordulásában való bizakodás. Kokárdákba „öltözötten” még a kezdő ének is fennköltebben hatott, érzelmek hulláma csapódott az évszázados falakon.