Szilveszter és újesztendő az esztendő kapuja; az egyik zár a másik nyit. Az egyik visszatekint, múltba réved, a másik a jövőt fürkészi, de egymástól elválaszthatatlanok, mint az ajtó külső és belső oldala. A római hajlékok ajtaját díszítette a kettős Janus-fej, és innen származik a január hónap neve is, mert Janus-arca van az időnek. Az újévi szokásokhoz sok pogány elem társul, mi mégis nem Janusra, a Pantheon egyik legősibb istenére, hanem a mi Teremtő Istenünkre, és az ő Fiára, Jézus Krisztusra tekintünk az esztendő fordulásánál is. Itt is megvan a visszatekintő szomorúság, amiről a református Énekeskönyv egyik óesztendei éneke is tanúskodik:

„Uram, ím itt állunk egy évnek sírjánál, 

S imádkozunk ennek utolsó pontjánál,

De ha széjjelnézünk, óh, be sokan nincsenek,

Kik az év elején mivelünk örültenek.

Óh Isten! még hánynak fog ütni az óra?

Hány száll koporsóba még majd esztendőkorra?

 

 

 

Ez év lefolytában sok baj környékezett,

Szívünk bánat érte, bús szemünk könnyezett,

Sok jó, mivel bírtunk s örömeink elhagytak,

Óh de viszont mennyi fájdalmink is elmúltak.

Lám az idő bút hoz, de viszen is magával.

Sok bút csak az idő gyógyít meg balzsamával”

(280. ének, 1–2. vers)

 

A jövőbe néző tekintet bizakodó, Istenbe reménykedő – amint erről Budai Ézsaiás (1766–1841) debreceni püspök újesztendei ének imádsága tanúskodik:

„Ez esztendőt áldással, ez esztendőt áldással,

koronázd meg Úr Isten,

Hogy víg hálaadással, hogy víg hálaadással

dicsérje neved minden.

Tetőled jőnek kedves napjai az időnek,

nyújts hát kérünk bőséget kezeddel,

tőlünk a békességet ne vedd el.

De midőn megtartjuk testünket, ne hagyd el lelkünket.”

(207. ének)

 

Mint ahogy a más ünnepeink pogány jelképei megteltek keresztény tartalommal, talán soha nem volt nagyobb szükség nemzedékünknek arra, hogy erősen fogja az újesztendő küszöbén Krisztus átszegzett kezét és bizalmát a gondviselő Istenbe helyezze, úgy ahogyan Ady Endre világgá kiáltja:

„Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

mert sosem volt úgy rászorulva

Sem élő sem halott

Szinte ömölnek tört szívemből

A keserű igék…”

 

 

Az uniókról eddig sem lehetett jó véleményünk. Az egyik unió elvette tőlünk Erdélyt és a gyulafehérvári ígéreteket sem teljesítette, sőt ezt érzéketlenül 1990-ben nemzeti ünneppé tette. Ez bennünk megerősítette, hogy csak az Isten az, akiben reménykedhetünk. A másik unió a Szovjetunió, berlini falával, vasfüggönyével, 1956 véres emlékével, 1848 után másodjára is eltaposva a magyar szabadságot, a népek szabadságát. A harmadik unió, az Európai Unió is hamar kimutatta a foga fehérjét. Hogy Adynál maradjunk: „Ő a Disznófejű nagyúr, amely drágán adja az aranyát és reánk veti hatalmas árnyékát”, a kiszolgálók pedig alázatosan hajbókolnak elfeledkezve „az istenadta népről”. A jövőbe néző arc, ha reménykedő és derűs ez azért van, mert az Istenre tekint. Rohanó világunkban lerövidülnek a köszöntések és üdvözletek: csaó, szia, B. ú. é. k. Én bővebben szeretném biztatóan az Újévi Jó kívánságot továbbküldeni: Bízd újra életed Krisztusra!

 

 

Gavrucza Tibor

református lelkész, Székelyhíd