2015. november 7-én Héri Brigitta, debreceni gyermekrehabilitációs szakgyógytornász, mozgásterapeuta volt a Székelyhídi Baba-mama Kör vendégelőadója. Az ő vezetésével körültekintően átgondolhattuk gyermekeink képességstruktúráját, erősségeit, és megismerhettük azt a módszert, amelynek segítségével szülőként megállapíthatjuk, melyek gyermekeink kiemelt, fejlesztésre érett képességei.

A tehetség felismerése
Az anyukák az alábbi képességtárból választották ki, gyermekeik azon képességeit, amelyekben kiemelkedőek. Következő lépésben a kiválasztott képességek mellé eszközt, tevékenységeket (esetleg intézmény) társítottak.

Állandó mezőgazdasági szakértőnk, Szilágyi Dorin egész évben hasznos tanácsokkal látta el a kertészeket és a gyümölcsös tulajdonosokat. E tanácsok a téli hónapokban sem maradhatnak el, hisz a mostani munkálatok már a jövő évi eredményeket alapozzák meg!

A növényi maradványokról tudnunk kell, hogy nagy részük fertőzött valamilyen gombás betegséggel (varasodás, lisztharmat, tűzelhalás), ezért ajánlatos a gyümölcsfák lehullott ágait összegyűjteni és elégetni. Ugyanígy érdemes elégetni a zöldségmaradványokat vagy az egynyári virágok szárait is. Itt megjegyeznénk, hogy az egészséges növényi részeket akár beáshatjuk az ágyásba is. Ha mindezekre nincs lehetőségünk, akkor a maradványokat egyszerűen égetett mésszel szórjuk le. Egyre nagyobb teret kap a komposztálás is, csak figyeljünk arra, hogy az egészséges részeket minél apróbbra vágjuk. A téli komposzt is kiváló, a nyáritól csak annyiban különbözik, hogy ilyenkor kevesebb vízre van szükség, éppen ezért ajánlatos a rakást letakarni.

Kalotaszeg és csipkebogyó-fesztivál volt az úti célja a székelyhídi kirándulóknak, sebesvári és bánffyhunyadi megállóval.

Kalotaszeg egyik jellegzetes növénye a csipkebokor, mely a falvakat körülölelő domboldalakon szép számban megtalálható. Termése felhasználható gyógytea készítésére, de miután a dér megcsípte, kitűnő lekvár főzhető belőle. Ez adta az ötletet immár tíz évvel ezelőtt a kalotaszentkirályiaknak a fesztivál megszervezésére.

Sebesvár romjai között
Először Sebesváron álltunk meg. Felkapaszkodtunk a régi vár romjaihoz, melyet régen Hunyadvárnak, illetve Kalotaszeg várának is neveztek. Egykori földvára a népvándorlás korában pusztult el. A kőből épült királyi várat az 1241–42-es tatárjárás után IV. Béla király emeltette a Nagyvárad és Kolozsvár közti fontos kereskedelmi és hadi út védelmére.
A 80 méter hosszú és 20 méter széles erősség bejárata felvonóhíddal védelmezett kapu volt, mely egy hatalmas rondella udvarára nyílt. Az egykori hosszúkás várudvar két oldalán lehettek a lakóépületek, ám ezeknek már a maradványai sem láthatók.

1362-től a királyi hivatali idő alatt a váruradalom jövedelmét az erdélyi vajda kapta. 1433-ban losonci Bánffy István és László bárók tulajdonába került. A középkor további évszázadaiban a Bánffy család birtokolta a katonai szempontból egyre kevéssé fontos erősséget.

A szeptemberi ősz beköszöntésével a székelyhídi református napköziben is kezdetét vette az új óvodai tanév. Az első két hét az újonnan jött kiscsoportosoknak az óvodai élet megismertetésével, megszerettetésével telt, miközben próbáltuk minden téren felmérni készségeiket és képességeiket. A harmadik héten a gyerekek önmagukról, az óvodai életről, kedvenc játékaikról, időtöltéseikről beszélgettek az óvó nénikkel és a kispajtásaikkal. A negyedik hét témája „Én és a család” volt. A gyerekek bemutatták családjaikat, meséltek a szülők foglalkozásairól, a családi közös programokról, a szeretet erejéről, mely összetartja a családot. A foglalkozásokat célzatosan, úgy terveztem, hogy a gyerekek sikerélményként élhessék meg az elvégzett munkát, annak eredményét, fejlődjön szépérzékük, kerüljenek közelebb a természethez és felejthetetlen élményt nyújtson számukra.

Az érmelléki táj bűvöletében űzi ősei mesterségét Nyéki Zoltán gyékényfonó népművész

Generációk népművészeti örökségét viszi tovább az érkeserűi származású Nyéki Zoltán székelyhídi gyékényfonó. Az Érmelléken fellelhető gyékényből számos igényes használati és dísztárgyat készítő mester az utolsó képviselője vidékünkön ennek a kihalóban levő foglalkozásnak.

„Vad, nagyszerű rajongást oltott / Az Érnek partja énbelém” – írja Ady Endre költő az „álmos, furcsa árokról”, a hajdan mocsári táj arculattal büszkélkedő Kraszna-Berettyó közéről, a hínárral borított tavak, a végtelen nádrengetegek, az ingoványos mocsarak, a zsombékok birodalmáról.

E táj adottságainak, gazdag növény és állatvilágának köszönhetően egykoron megélhetést biztosított az itt élők számára. De az érmelléki mocsárvilág kommunizmusbeli lecsapolása nemcsak a lápok növény és állatvilágát számolta fel, hanem a pákászok, a gyékényfonók addigi életét is.

Zénó, az elképesztő madárijesztő a munkásklubba látogatott

Zorkóczy Zenóbia székelyföldi előadóművész nem ismeretlen a székelyhídi pedagógusok és a gyermekek számára, hisz néhány évvel ezelőtt jót mulattak Rosszcsont Zénón, aki jó szeretett volna lenni. Most október 7-én a munkásklubban Zénó, az elképesztő madárijesztő mesélte el eddigi életét és a gyerkőcök segítségével kereste meg jövőbeli életcélját.

A művésznő nem rejtett szándéka a kert, a növények megismertetése és megszerettetése, hisz véleménye szerint manapság a gyermekek idegenkednek a kerttől. Az előadásból kiderül, hogy a kertek világa érdekes, izgalmas és valóban odafigyelést igénylő terület.

Zénó kicsit öreg, rongyos, elhasználódott, de feladatát kiválóan végző madárijesztő, akit gazdája mégis tűzre akar vetni. Ezért az egész életében egyhelyben ácsorgó Zénó menekülőre fogja, s a gyermekek segítségével megszabadul a hátán lévő kereszttől, s így már könnyebben indul neki a nagyvilágnak, hogy új munkát keressen magának. Így lesz a mese hőse vándor énekes.

A székelyhídi gyerekek már hetedszerre vettek részt, jómagam pedig harmadjára voltam a magyarországi Gyermelyen megtartott egyhetes focitáborban. Mielőtt részletezném a hat nap történéseit, engedjenek meg kedves olvasóink egy Tamás Gábor-idézetet: „Mi, magyarok, így szétszaggatva, a világban szétszóródva is EGY lelki haza gyermekei vagyunk, és felelősek vagyunk egymásért.”

Hogyan jön a focihoz ez az idézet? Kókai Rita gyermelyi polgármester asszony és Tóth Ágnes táborszervező folyamatosan építették be a határon túli magyarokat. Idén a 24 (!) székelyhídi gyerek mellett szinte ugyanennyi kiskorú érkezett a felvidéki Kürtről és a kárpátaljai Beregszászról is. A helyi gyerekekkel együtt idén több mint százan vettek részt a programokon. Hogy a nemzettudatot még jobban megidézzük, ez évben először a megnyitó ünnepségen részt vett a Republic zenekar minden tagja is, focicsapatot alakítva. Kókai Rita szavaival élve: „Erről az együttesről mindenki tudja, hogy milyen elveket képvisel. A szövegeikben megcsillannak azok a lelket melengető nemzeti érzések, amelyeket mi is képviselünk!” Így is van ez rendjén, hisz ez a tábor nemcsak a fociról szól. A napi két-három edzés mellett a gyerekek korcsoportokra osztva egymással gyakorolnak, együtt étkeznek, egy épületben vannak elszállásolva. Akár életre szóló barátságok alakulhatnak, négy országon átszövődő szoros kapcsolatok jöhetnek létre.

Székelyhídon nekem nagyszerű gyerekkorom volt. Teljes gondtalanságban, felhőtlen boldogságban éltem. Ma is nagyon szívesen emlékszem vissza gyerekkori barátaimra, és azokra a helyekre, ahol együtt játszottunk. Aztán felnőttem, egyetemi tanulmányaim miatt elkerültem Székelyhídról, és valahogy többé nem volt otthon maradásom… ma sem tudom pontosan, hogy miért, de menni kellett. Tizenkét évig éltünk – ugyancsak székelyhídi származású férjemmel – Magyarországon, de utána már hiába látogattunk haza, Székelyhídra: szinte minden ugyanaz maradt, de mi közben valahogy megváltoztunk. Nem találtuk a régi, otthoni megnyugvást, igazán már sehol sem voltunk „otthon”. Talán emiatt a hontalanság miatt is született meg a döntés, hogy még tovább kell mennünk, tovább kell keresnünk az otthonunkat, a megnyugvásunkat. Ha az emberben dolgozik ez a folytonos belső nyugtalanság, elégedetlenség – ideig óráig el lehet nyomni, de előbb-utóbb menni kell. (Néha elgondolkodom azon, hogy vajon a trianoni trauma, amit az elődeink elszenvedtek, milyen mértékben tesz minket, ma élőket is örökös hontalanokká, keresőkké?) Ezt sosem éreztem bátorságnak, ehhez abból kellett talán a legkevesebb. Szomorú „muszáj” volt inkább.