A Székelyhídi hírlap 1911. június 1-jei vezércikke
Írta: Herman Ottó
Amikor a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vet önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajon hasznosan töltötte-e el világéletét, van-e még kötelessége, amelynek meg kell felelnie, mielőtt hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda ahonnan még nem tért vissza – de senki sem!
Magam is rég megdeleltem, meg is ettem java kenyeremet, elmondhatom az abádszalóki öreg földmívessel, hogy bizony nekem is beesteledett, éppen csak hogy még nem harangoztak. Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Ím kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni, magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy aki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásaidból; lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érzem kötelességemet, hogy hála fejében okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt, ami különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.
„Csak a tudatlan és a gonosz ember bánthatja és irthatja a madarat.”