A Székelyhídi hírlap 1911. június 1-jei vezércikke

Írta: Herman Ottó

Amikor a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vet önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajon hasznosan töltötte-e el világéletét, van-e még kötelessége, amelynek meg kell felelnie, mielőtt hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda ahonnan még nem tért vissza – de senki sem!
Magam is rég megdeleltem, meg is ettem java kenyeremet, elmondhatom az abádszalóki öreg földmívessel, hogy bizony nekem is beesteledett, éppen csak hogy még nem harangoztak. Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Ím kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni, magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy aki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásaidból; lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érzem kötelességemet, hogy hála fejében okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt, ami különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.
„Csak a tudatlan és a gonosz ember bánthatja és irthatja a madarat.”

Bizony csak a gonosz és tudatlan bánthatja a madarat, mielőtt hogy meggyőződött volna, vajon igazán káros-e az? Magában a természetben nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Arra szükséges, hogy végezze az élő természetben azt a munkát, amelyet más teremtmény el sem végezhet.
Károssá és hasznossá az emberre nézve a madarat csak az ember maga teszi akkor, amikor feltöri a gyepet és beveti oly maggal, mely tömeges termést ad, ahol ezelőtt nem volt.

Azért a madárnak, de az embernek is a java azt követeli, hogy nagyon is okkal-móddal járjunk el. Megszámlálhatatlan kincs az, amit a cinegék, a poszáták, a légykapók és mások pihenést alig ismerő szorgalma az okos gazdának jövedelmez. Mert amíg a legszemesebb és legszorgalmasabb gazda is csak nagyjából szedheti le a már nagyon is szemet szúró hernyófészket, addig a hasznos madarak raja függögetve, bujkálva, kopácsolva, kapdosva irtja mindazt a kártékony teremtést, amit az ember meg sem láthat, amihez hozzá sem férhet.
Van ám erre még számbeli kalkulus is. A piciny királykamadár éven át három milliónál is több rovart emészt föl mindenféle állapotban: hol mint petét, hol mint bábot, hol mint kifejlett rovart, ami pedig, ha szaporodáshoz jutna, megint töméntelenséget jelentene. A kék cinege nem is sokkal nagyobb, de éven át hat és félmillió rovart pusztít el; de aztán még hol 12, hol 16 fiókát is fölnevel, ami megint azt jelenti, hogy egy ilyen cinegecsalád huszonnégy millióig való rovart fogyaszt el, vagyis ennyinek kárától óvja a kertet, az erdőt és óvja mindenütt, ahol csak hozzáfér. Aki pedig tudatlanságból vagy gonoszságból elfogja és elpusztítja ezt a szárnyas munkást, annyival károsítja a közvagyont, amennyi rovar megmaradt, mert a cinegét, mely a rovart elfogta volna, megölte!

A rovarok világa egyáltalában óriási hatalom, és ott, ahol a tudatlanság nem számolva irtja vagy csökkenti a rovarokat pusztító egyéb állatokat, a rovarzás évente, pénzben kifejezve nem százezrekre, hanem százmilliókra rúg. Húsz évvel ezelőtt talán szemébe nevettek volna annak, aki ilyet mondott volna; de amióta egy puszta szemmel alig látható piciny rovar, a filoxéra tönkretette a leghíresebb szőlősvidéket: megszűnt a nevetés a gúnyolódás.
Lehet hát beszélni a madarak védelméről is.
A rétségek és műveletlen, gazdátlan területek ősi idejében zengett Magyarország e madarak énekétől, megnyüzsgött tőlük a levegőég, a vizek és erdők rengetege.
Ám ez napjainkban nagyon megváltozott és a rétek eltűnésével, lecsapolásával belévágott az eke az ősföldbe és véget vetett sok madártanyának.
Hogy szép és tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is és evvel lassanként elvonták a leghasznosabb madaraktól a fészkeléshez szükséges alkalmatosságot, ami pedig öreg hiba volt.
A régentén madárénektől zengő táj csöndes, sőt néma lett: a szemet sem gyönyörködteti a madárnak üdítő szemlélése – rossz dolog bíz az!

Hozzájárult a délszakon élő népek, bizony, főképp az olaszoknak madárpusztítása, táplálék céljából. Mindent elfognak, mindent megesznek, még legbizalmasabb barátunkat a viskó füsti fecskéjét is! Gépen kötött óriási hálókkal elrekesztik a völgyeket, amerre a fáradt fecskemadár vonul. És fel van jegyezve az emberiség gyalázatára, hogy három madárfogó pár óra alatt tizennégy ezer fecskét hálózott össze és gyilkolt meg! A mi népünk pedig tavaszra kelve, várja ficserékelő barátját; de az nem jön meg, mert régen beletemetkezett kapzsi népek telhetetlen gyomrába!
Annál is inkább kell rajta lennünk, hogy mi védjük és szaporítsuk a jó ég szárnyas áldását, lelkiismeretünk megnyugtatására, szemünk gyönyörűségére és gazdagságunk nagy hasznára. Követnünk kell pedig okos népek példáját.
Hogyhát melyik az? Valamikor a Jeges-tenger felé vezető utamban, hosszában végigszeltem Dánia országát, mely szegény tartomány volna, ha nem volna tengere. A földje sokszorosan laposos, semlyékes és buckás; buckait pedig a szívós hangyanövény borítja. Szétszórt szegényes viskók tünedeznek fel itt-ott, melyeknek gazdái szegény turfavágók – erdő, kőszén hiányában az ősmocsár kiszáradt maradványa itt a tüzelő. No már most a viskók mellett egy-egy apróka, tarka riska van kipányvázva, mint a szegény ember tejelő áldása; de a bejáró ajtóval szemben ott van tizenöt lépésnyire a két vagy harmadfél öles pózna is leverve, csúcsán a madarak költőházikójával, melyben rendesen a seregély tanyázik.
Nagyon szép és megindító látványt volt bíz az, amikor alkonyat táján a napi munkától fáradt turfavágó kiült a padkára, rágyújtott és mikor feltekintett, elgyönyörködött apróka cselédjein, ha még fölfelé nézett a seregélypáron, mely az ülőkén csicsergett és pihent.

Az egész szabad Svájcon végi a kertek gyümölcsfáin és minden alkalmas helyen ott van a költő házikó, benne a kert legjobb, legszorgalmasabb munkásai, azok a cinegék, légykapók, vörös farkú kerticék és egyebek.
Ide kell törekednünk, édes magyar Népem, nekünk is. Tartóztasd vissza gyerekeidet a fészekszedéstől, mert az oktalan rablás és magad kára.
És tudta bölcs Salamon király mit tesz, mikor mondá: „Amikor a madárnak fészkére találsz az úton, a földön, melyben madárnak tojása vagy fia vagyon és az anya ül fiai vagy tojásain: ne vedd el az anyamadarat, sem fiait…” (5Mózes 22,6)
Értelmes magyar Népem, hogy mutassam meg magát a költőházikót is?
Legjobb az, amely kérges fából készül, belülről jó tágas odúnak ki van vájva, oldalt akkora bejáróval, amilyen a hüvelyk- és mutatóujjból csinált karika; magassága olyan, mint a könyöktől a kinyújtott nevendékujj csúcsáig terjedő hosszúság még egy kis ráadással. Ezeket vastag ágra vagy törzsre és magasan kell felerősíteni.
Ami ezeken kívül a táblák köt, meszsze a dűlők útjától, meg kell tűrni azt a pár kökény- vagy galagonyabokrot is, hogy a hasznos ponaták és egyebek megfészkelődhessenek.

Szóval végzem, amivel kezdtem, védjétek a hasznos madarat!