Az összefogás és a szeretet viheti előre a világot

Beszélgetés Böjte Csabával, a Szent Ferenc-alapítvány vezetőjével a székelyhídi gyerekotthon alapítása alkalmából

Számos gyereknek fog otthonul szolgálni az ismét benépesülő  székelyhídi Stubenberg-kastély, ahol elkezdődtek a felújítási munkálatok. A gyerekotthont a Dévai Szent Ferenc Alapítvány fogja működtetni, az épület hivatalos bérleti szerződését július 30-án írták alá a városi önkormányzat és a szervezet képviselői. Ezen alkalomból beszélgettünk el vezetőjével, Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetessel.

– Ön egyszer nagyon rég azt nyilatkozta, hogy „jó buli szerzetesnek lenni”.

– Csodálatos dolog jó dolgokat tenni, jó dolog jónak lenni, jó dolog más emberekből jó dolgokat kiprovokálni, ezért én ennél szebb dolgot nem tudok a magam számára elképzelni ezen a földön. Látni azt, hogy egy félénk, megijedt gyerekből hogyan jön elő a jó, a bátor, az önbizalommal teljes ifjú, hallani azt, amikor felhív telefonon, és azt mondja, hogy „pap bácsi  Istennek legyen hála, megvan az egyetemi diplomám, nem jössz el a ballagásomra?” Ezeket jó dolog hallani. De azt is jó dolog látni, hogy – mint például Székelyhídon is – összefog egy közösség, hittel, reménységgel, bizalommal, a polgármester, egyszerű emberek is az úton megállítottak… Én úgy gondolom, hogy az összefogás kovásza tudnék lenni. Bár én nem fogom tudni sem anyagilag, sem fizikailag ezt az épületet rendbe rakni, de jó érzés azt látni, hogy az összefogás kovásza lehet az ember. Ezért mondom én, hogy jó buli szerzetesnek lenni.

„Aki egyet is a legkisebbekből befogad, az engem fogad be”

– Milyen indíttatásból ered, hogy hivatása során nagyon sok gyerekeknek reménysége és megmentője lett?

– Úgy van, hogy egyfelől én magam is ötéves koromtól árván nőttem fel. Másfelől, aki józanul körbenéz a Kárpát-medencében, akkor azt gondolom, hogy egyetért velem, ha azt mondom, hogy a demográfiai kérdésen áll vagy bukik az egész kárpát-medencei magyarság jövője. Ha ezen a téren nem tudunk áttörést elérni, hogy tényleg jókedvű vidám gyerekek szülessenek, akik valahol ezt az értéket, amit ezer év alatt a mi népünk itt a Kárpát- medencében szellemileg, lelkileg, anyagiakban megteremtett, továbbvigye, akkor autonómiakérdésről, bármiről beszélni fölösleges. De a legfontosabb talán az, hogy úgy érzem, nem én választottam a gyerekeket, hanem ők választottak minket, ők jöttek Déván is és máshol is provokatív kérésekkel, hogy fogadjam be, segítsem őket. Ha nem lett volna meg ez a reális kérés, akkor nem biztos, hogy én ebben az irányban léptem volna. Engedje meg, hogy egy történetet meséljek el. Odajött hozzám egy édesapa egy hároméves gyerekével. Vasárnap volt, ebéd után. Kihívtak engem, kimegyek, és az apuka elmondta, hogy nagyon nagy bajban vannak, nincs mit enni adni a gyereknek, ő készül Spanyolországba dolgozni, nem hagyhatná itt a gyereket nálam. Beszélgetünk, egyszer csak észreveszem, hogy a gyerek nyalja a kezemet, az étel szagát érezte szerintem. Még a hideg is kirázott engem, mert úgy éreztem, hogy a XXI. században ezt valahogy nem szabad eltűrni, hogy idáig jusson egy kisgyerek, hogy ennyire éhes legyen, ennyire kiszolgáltatott, megalázott legyen. Persze nem engedtem el, jó volt azt a gyereket ölbe venni, bevinni az ebédlőbe, és jó volt odaültetni az asztal mellé. Az első gyerek, akit befogadtam, az egy kislány volt Arad mellől. Egy néni hozta: az aradi állomáson találta, és elhozta hozzánk Dévára. Elhozta, hozzánk, hogy fogadjam be. Mondtam neki, hogy ezt a gyereket maga találta, vigyázzon, fogadja be maga. Mondta a néni, hogy ő nem tudja befogadni, mert a férje elhajtja, én meg mondtam, hogy engem meg a püspök hajt el. Aztán el is küldtem a nénit; mondtam, hogy nekem miséznem kell, ha akar, üljön le a templomban, imádkozzon, kérje a Szentlelket, hogy mutassa meg az utat, hogy mit csináljon a gyerekkel. Megrázó volt, a mise elkezdődött, én olvastam az evangéliumot, minden napra megvan a megfelelő textus, és aznapra az a rész volt, hogy „aki egyet is a legkisebbekből befogad, az engem fogad be”. Akkor úgy éreztem, hogy a mennyei Atya megkért, hogy fogadjam be ezt a kislányt. Ezért mondom azt, hogy nem én kerestem ezt a feladatot, hanem a feladat keresett engem.

– Ön hogyan érzi, mi a motorja a tevékenységeinek?

– Azt szoktam mondogatni, hogy az ember úgy nevel, hogy a gyerek rám néz, és ha az én szemem tükrében azt látja, hogy te aranyos vagy, ügyes vagy, szép vagy, egyszerűen a gyerek annak érzi magát. De azt gondolom, hogy ez minden szinten így van. Egy fiatal lányra rápislant egy fiú, és elkezdi a bajuszát csavargatni, az a lány kivirul. Miért? Mert őt valaki  szépnek látja. És ugyanez van fordítva is: akármilyen fáradt, elnyúzott vagyok, kimegyek a szobámból a folyosóra, szembejönnek ezek a gyerekek, kacagva, aranyosan rám néznek és a tekintetükben az van, hogy a mi papbácsink a világ legügyesebb papbácsija, a mi papbácsink mindent meg tud oldani. Az ember nézi ezeket a hatalmas, bizalommal telt arcokat és egyszerűen források fakadnak fel benne. Akkora erők törnek fel bennem, amiről nem is hinni, hogy létezik és tényleg nekimegy a falaknak, és engednek a falak. Én azt gondolom, hogy a felnőttben bízó gyermeknek csodatevő szeme van, és akinek édes gyereke van, az biztos egyet fog érteni velem, hogy ez valóban így van.

Mindenkiben ott van a jó, ezt kellene jósággal előcsalogatni

– Erdélyben és külföldön is elismerik és bíznak munkájában, támogatják. Mit gondol, honnan fakadhat ez?

– Én merem állítani, hogy minden emberben ott van a jó, és azt gondolom, hogy ezt a jót kellene egymásból jósággal előcsalogatni, felszínre hozni, nem a rosszat, a kapzsiságot, az önzést, hanem a jót. Ha egy kóbor kutyával találkozik az ember az utcán, és megpróbálok én abba a kutyába belerúgni, vagy őt kővel megdobálni, akkor az a bokámat próbálja elkapni; és akkor egy darabig jól elleszünk, aki bírja, marja alapon. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség pedig az, hogy az ember egy kenyérdarabbal megkínálja a kutyát, szépen szól hozzá, a kutya rövid idő után elkezdi csóválni a farkát, hozzánk dörgölődik, és egy baráttal több lesz. Tehát, hogy mit hozok ki abból a kóbor kutyából, vicsorgó fenevadat vagy egy jó barátot, az nagyon sokszor tőlünk függ. Én azt gondolom, hogy ember ilyen vagy olyan, a nevelőimnek úgy szoktam mondani, hogy mi a szépségverseny zsűrije vagyunk, ülünk hátratett kézzel, nézzük a gyerekeket és a kollégákat, és akkor mondjuk, hogy 5, 10, 8. Nem, én tudom azt, hogy amikor Jézus is találkozott Saullal, akkor ő nagyon sehol se volt, de párbeszéddel, szeretettel, jósággal, eljutott odáig, hogy Pálként megírta a szeretet himnuszát. Népek apostola lett. Azt gondolom, hogy pedagógusnak pont ez a feladata, hogy akkora bizalommal nézzen arra a gyerekre, hogy kijöjjön  a másikból a jó.

– Mennyire különbözik az emberek hozzáállása a segítségnyújtáshoz itt és külföldön? Önnek milyen tapasztalatai vannak?

– Én azt hiszem, hogy ha egy hosszabb mondatot mondhatnék, 1990-ben egy hihetetlen éhség volt az emberekben, szinte egy pánikszerű éhség, különféle ételek, kirándulás, autó, ház, és azt gondolom, hogy ez az éhség volt az, ami leginkább vezette a legtöbb embert: szerezzen, gyűjtsön, ez egy természetes dolog volt, ugye, mert a kommunizmus valahol mint egy gát, ott volt előttünk, sok mindenre nem volt lehetőség. Mikor megnyílt a kapu, akkor mindenki nekirohant, volt egy időszak, amikor mindenki a maga dolga után nézett csak. Én örömmel tapasztalom azt, hogy az utóbbi három-négy évben, talán mióta ebben a gazdasági válságban élünk, talán nyitottabbakká váltak az emberek. Olyan szép példáit tapasztalom a szolidaritásnak, összefogásnak, ami engem nagyon, nagyon meglep, például bejön hozzám egy család és azt mondja, a falunkban az árvíz minden házat elvitt, a mi házunkat csodálatos módon meghagyta, de mi úgy gondoltuk, mi ezt a házat Istennek adjuk. És ide adja nekünk tiszta ingyen, felszerelve, hogy én költöztessek gyerekeket oda belé. Sok ilyen szép dolog van, vállalkozók jönnek, pékek, akik több házunkat ellátják kenyérrel csak úgy, kivitelező is akad, például a cserepet is 40%-kal olcsóbban tudom megszerezni, ezek mind olyan pozitív dolgok, amelyek örömmel töltenek el. Én hiszem azt, hogy a világot a szolidaritás, az összefogás, a szeretet mentheti meg. Úgy gondolom, hogy egy új korszak előtt állunk, az erdélyi magyarság is a szeretet és összefogás korszaka előtt áll.

– Hogyan indultak el a nemzetközi kapcsolatok és hogyan haladnak?

– Az a szép ebben a munkában, hogy ez is mindenkinek jó. Szászvárosban például van egy régi kolostor, ahol gyerekek laknak, jó a gyereknek, mert van hol lakniuk, jó az épületnek, mert van, aki rendbe rakja, jó a városnak, mert a kolduló gyerekek eltűnnek az utcákról, jó a vállalkozóknak, mert mi vásárolunk is tőlük, jó az adakozóknak, mert jó dolog jónak lenni. Szoktam mondani, hogy biztos, hogy Isten jó világot teremtett, olyan mint egy kirakós játék, megvan minden egyes darabjának a helye, csak össze kell azt rakni. Van valahol a világban egy gyerek, aki sír, és csak arra vár, hogy ölbe vegyék. Biztos vagyok benne, hogy van valahol a világban egy nő, aki úgy ölbe venne valakit. És hiszem, hogy valahol van egy poros ház, amelyik csak arra vár, hogy poros csendjét gyermekkacagás töltse be. Én hiszem, itt Székelyhídon is olyan sokan vannak, akik úgy érzik, hogy jó jónak lenni. Nem hiszem, hogy csak a gyerekeknek éri meg, hogy fürödhetnek a szeretetünkben, nekünk is megéri, ha szeretetet tudunk mutatni iránta.

– Ön akarva-akaratlanul is nagy ismertségre tett szert. Hogyan éli meg az ismertséget? Voltak e kellemes és kellemetlen percei a népszerűség miatt?

– Igazából én mindenkinek azt mondom, hogy engem Csaba testvérnek hívnak, és én testvéreknek tekintem az embereket. Nem lepődök meg különösebben, hogy legtöbb ember ezt a testvéri szeretet viszonozza. Persze hogy jól esik, hogy jövök hazafelé a határon és a román vámos – akiről később kiderül, hogy magyar – félreállított, és mondta, álljak csak meg. Meg is lepődtem, nem tudtam, mit rontottam el, aztán mondta, hogy itt egy papír, írjam alá, mert a lányának akarja vinni ajándékba, volt olyan, hogy megálltam tankolni, és valaki kiszólt az autóból, hogy ő majd fizeti a tankolásomat a gyerekek iránti szeretetből. Kellemetlen része az egésznek régebben volt inkább, az is bennem van, hogy a megyei tanfelügyelőség úgy kiabált rám, hogy mit gondolok, én mit akarok a gyerekekkel, be fogják záratni az árvaházat. Persze most jól esik, ugyanabban az épületben a polgármestert díszpolgárrá avatni, tiszta román emberek is elismerik hogy jó dolog jót tenni. Ez mindig meggyőz arról, hogy a Krisztus által mutatott út, a szeretet útja a járható út.

Illő és méltó Székelyhídon otthont teremteni

– Erdély különböző pontjain számos épület áll és várja, hogy betöltsön valamilyen feladatot, többek között azt a nemes feladatot, hogy meleg otthonként szolgáljon gyermekek számára. Miért pont a székelyhídi Stubenberg-kastély?

– Igazából úgy vagyok ezzel, mint a gyerekekkel. A polgármester úr és a helyi közösség részéről történt a megkeresés. Két évvel ezelőtt is felmerült ez, emlékszem, egy hideg őszi délután volt, amikor meglátogattuk a kastélyt. Akkor nem mertem igent mondani, de most úgy látszik, több olyan építkezést is útjára tudtunk indítani Csíksomlyón, Szovátán, Nagyszalontán. Ezek lassan be vannak fejezve és szabadult fel annyi pozitív anyagi keret, hogy ezzel is Istenben bízó lélekkel neki állhatunk.

– Önnek mi a véleménye, a helyi lakosság hogyan áll hozzá az alapítvány munkájához?

– Én két szempontból láttam szükségesnek eljönni ebbe a térségbe. Ha az ember ránéz Erdély etnikai térképére, akkor látja, hogy Székelyföldön és itt az Érmelléken élnek magyar emberek többségben vagy nagyobb csoportban. Az évek során Dévára is nagyon sok gyereket hoztak ebből a térségből Érkörtvélyesről, Székelyhídról. Már vannak olyan gyerekek, akik ki is nőttek a kezünk közül, vagy úgy, hogy a szülők abban a térségben dolgoztak bányászként. Én tudtam, hogy sok szegény ember él, egyszerű ember, az is meglepő, pozitív irányban, hogy ezeken a vidékeken nem terjedt el az egykézés, mint más vidéken, inkább mertek még a protestáns családok is több gyereket vállalni. Ez érzelmi töltés és lehet, hogy székelyhídiak mosolyogni fognak rajta, de én több történelmi könyvben is úgy olvastam, hogy a csíki székelyek valamikor erről a vidékről származtak, erről a vidékről költöztették őket be a Csíki medencébe. Én a Csíki medencében nőttem fel és úgy gondoltam, hogy illő és méltó ebbe az irányba lépéseket tenni és otthont teremteni. Úgy gondolom, hogy Galamb Erzsike nénivel mondjam úgy, jó vásárt tettünk, neki nincs nem tudom, milyen végzettsége, de hatalmas szíve van és mint egy jó kotló, úgy látom, hogy a gyerekeket turbékolva összeszedi. Meglepő a ragaszkodás, meleg légkör, ami jellemzi a most már negyven gyermekből és két felnőttből álló nagy családot.

– Hogyan tudja kiterjeszteni a figyelmét a nagyon sok alegységre, központokra, amelyek egész Erdély területén működnek?

– Van egy kulcsszó, lehetőleg megadni a lehetőseget minden közösségnek. Én nem akarnék távolról irányítani, mint egy félkatonai alakulatot, hanem azt szeretném, hogy minden család önnállóan tudjon boldogulni. Nálunk az egyházban a püspök nem rohangál minden nap a plébániákra, hanem azt szeretné, hogy a plébános felelősséggel telten vezesse a rábízott közösséget. Ugyanezt szeretném én is. A nevelők póbálják megoldani az adódó feladatokat, persze normális, hogy én próbálok segíteni, kovászt és anyagiakat biztosítani, jó szót, figyelmességet adni nekik, de igazából tudom, hogy a kovászból nem lesz még kenyér, igazából ők kell legyenek a liszt meg a többi hozzávaló, ami a kenyérhez kell. És hogyha ez megvan és ők is a maguk részét odateszik, akkor úgy gondolom, hogy ez működik. Én csak eljövök tanévet kinyitni és bezárni, mosolyogni, dicsérni és megköszönni mindenkinek a munkát, jóságát.

– Hogyan alakul ki egy ilyen gyermekotthon munkacsoportja?

– Az gondolom, hogy a gyereknevelésnél ezen a világon szebb feladat nincs is. És ha valaki érez erre késztetést, az általában meg szokott keresni, nem annyira pénzzel szeretném én az embereket magamhoz édesgetni, hanem inkább azzal, hogy merj kibontakozni a gyermekek mosolyába. Az illető, ha eljön hozzánk, mi szeretettel fogadjuk, és persze próbálunk lehetőseget teremteni, hogy kipróbálja magát egy hétig-kettőig, hónapig, és ha tényleg úgy érzi, hogy neki ez egy élethivatás, akkor én ezt szeretettel fogadom. Úgy szokott az lenni, hogy az illető próbaidő után megkapja a lakást, nem túl nagy fizetést adok, de azt szoktam mondani, hogy én nem egyházi birtokokat akarok létrehozni, hanem az a cél, az a rend, hogy a gyereket 15–20 évig nevelje. Utána az lenne az elképzelésem, hogy profi anyuka volt, legyen profi nagymama is, maradjon a házban és kvázi utógondozást is tudjon biztosítani a gyerekekeinek. Most is az egyik nagyra nőtt fiúnk a feleségével el akart menni Spanyolországba; volt egy kétéves kislányuk, és kérdezték tőlem, hogy míg elutazunk, addig itt hagyhatják-e nálam. Normális, hogy befogadom, mindenki számít a nagymamára. Valahogy így állok én hozzá. Az illető házból ő nyugdíjba mehet. Persze ehhez az kell, hogy a gyerekek is mosolyogjanak, a tanárok is mosolyogjanak, legyenek megelégedve a nevelő munkájával is. Rend legyen, békesség legyen. De hiszem, mindannyian arra várunk.

– Mindenki mindenhol arról panaszkodik, milyen rossz a világ. Ön szerint is?

– Én mondtam a kóbor kutyában benne van a vicsorgó fenevad is, de a medvével szembeszálló kutya is, itt is az a lényeg, mit hozunk ki a kutyából, mit hozok ki az embertársamból. Az legtöbbször rajtunk múlik, mert a jóság és a szeretet jót hoz. De ugyanúgy az ember bemegy az üzletbe, és rámordul az eladó, vagy vág egy grimaszt, pillanatok alatt lehervad az arcunkról a mosoly. Tudatosan törekedni kellene arra, hogy egymásból mindig a jót hozzuk ki, és nemcsak a gyerekekből, hanem belőlünk felnőttekből is.

– Ha ma lehetősége lenne népén, a világ gondján néhány intézkedéssel segíteni, mit tartana legfontosabbnak? Ön szerint mit jelent boldognak lenni?

– Ez megint egy hosszú lelkigyakorlat lenne, nem hiszem, hogy ez kis újságcikknek része lehet, Jézus azt mondotta egy helyt a Szentírásban „azt szeretném, hogy ha az én örömom a ti örömötök lenne és örömötök teljes legyen”. Ha egy keresztény ember megnézi, hogy Isten mitől boldog, hát a létezés öröme, az alkotás öröme, a jóság öröme, a szeretet öröme, a megbocsátás öröme, az újrakezdés öröme, a bölcsesség öröme, ezek azok az örömök, amiket Isten szeretne velünk megosztani. Persze mindegyikről külön-külön tarthatnék egy kis prédikációt, de talán egy másik alkalommal. De ezzel szemben ott a gonosz öröme, aki mint Isten majma, folyamatosan felkínálja örömét: a fogyasztás örömét, borulj le előttem, és az egész bevásárlóközpont a tiéd lehet, a birtoklás öröme, de ugyanígy a hatalom öröme. Ezek az örömök, én azt hiszem, ezek az örömök nem a Jóistentől jönnek. Az Isten olyan hatalmat akar nekünk adni, hogy mossuk meg egymás lábát és szolgáljuk egymást, osszuk meg a kenyerünket az éhezőkkel, és hogy ne gyűjtsünk kincseket e földön. Én azt hiszem, ha mi komolyan vennénk Jézus szavait, akkor ez az emberiség egy hihetetlen forradalom előtt állna. Ennek reális esélyeit is látom, mert az tapasztalom, hogy nagyon sok ember belecsömörlött abba, hogy még két szobát építek a házam mellé, vagy vegyek egy szekrényt, amiben pakoljam a ruháimat. Érzem azt is hogy a lelki-testvéri örömök iránt megnyílnak és vágyódnak az emberek. A 1990-es évekbeni anyagi javak utáni vágyódás után lassan körvonalazódik egy szellemibb, lelkibb világ iránt is. És engem ez reménnyel tölt el.

A szolgáló szeretetre hihetetlen nagy igény van

– A valódi ökumenizmust és toleranciát éli meg  és igyekszik továbbadni. Ön például megoldotta azt, hogy Déván többféle nemzetiségű gyerekek békében élnek. Ezzel a problémával több helyen a világon nemzetek és  kormányok küszködnek. Miben áll a megoldás, mi a titok?

– Ha uralkodni akarunk, sajnos annyi királyi trón nincs ezen a földön. Ha szolgálni szeretnénk, akkor igazából, legyek őszinte, ha én segíteni akarok, akkor én még nem találkoztam olyan emberrel, akinek felajánlottam a segítségemet, és azt mondta volna, nincs rá szükség. A szolgáló szeretetre hihetetlen nagy igény van a mai XXI. században. Az egyházaink is ezen kellene elgondolkodjanak, hogy ne dirigáljanak, hanem szeressenek segíteni, persze mindenki maga kis világában kellene megteremtse ezt az összhangot, de én hiszem hogy jobb együtt mint külön. Jobb egy családnak együtt lenni, mint a férj erre, a feleség arra, és a gyereke amarra. Jobb együtt egy faluban is egy közös álmot megvalósítani. Ha ezer év távlatában nézzük a világot, a kárpát-medencei magyarságot, akkor azt kell mondjuk, hogy ilyen jó világ még soha nem volt, mint most. Legyünk őszinték: mikor volt még húsz olyan év, amikor nem öltek meg senkit a hitért, a világnézetéért, a nemzeti identitásért, mikor laktunk ilyen szép házakban, mikor jártunk ilyen szép autókkal, mikor volt ennyi orvosság? Én azt hiszem, egy jó világ van. Mondják, hogy a politikusok mennyit acsarognak egymással. Én elmondtam, hogy Nagylaknál találkozott Dózsa György a temesvári püspökkel, a szóváltásnak, a hatalomért való küzdelemnek az lett az eredménye, hogy Dózsa az egész társaságot karóba húzatta, aztán a következő alkalommal Dózsát vitték el Temesvárra, hogy ráültessék egy izzó székre. (Böjte Csaba az 1514-es felkelés eseményeire utal – szerk. megj.) Abban az időben a politikai acsalkodás így folyt, ahhoz képest hihetetlen erőrelépések vannak mostanig, mikor csak ejnyebejnyékkel megússzák. Komolyan gondolom, hogy minden téren látom ezt az előrelépést, és ezért is vagyok optimista, biztosra hiszem azt, Istennek  nem ez az utolsó ásza, amit kijátszott, hanem van tovább is. Én nem úgy gondolom, hogy az emberiség egy plafonnál megáll, szárnyalásunk lezáró keretnél, korlátnál áll, hanem egy hihetetlen tágra tárt kapu előtt állunk, amelyik mögött elképzelhetetlen távlatok vannak, az erdélyi magyarság előtt is.

Aszalós Tímea, Fekete Evetke