Régi idők karácsonyáról faggattuk a hegyközszentmiklósi Szabó Sándort és feleségét, Piroskát, akik már bőven túl vannak az aranylakodalmon is: milyenek voltak a régi idők karácsonyai?

 

Az öreg házaspár elmondta, a régi időszak legnehezebb korszaka a háború utáni időszak volt, olyan 1956-ig, amikor is sok esetben az ajándékozás, a közös öröm a karácsonyfa körül csak hiú ábránd volt. Ilyenkor a mindennapi betevõ kenyér megszerzése is felért egy-egy kisebb csodával, mely megszakította a mindennapok monoton puliszkáját.
Gyermekkorukban még a karácsonyfa-állítás se volt meg minden családban, sok helyen csak ág jutott, sőt volt, ahol még az sem. Szaloncukorból is csak a saját maguk gyártotta és csomagolta cukor volt az egyetlen édesség szentestén (frissen égetett cukor, melyet még melegen daraboltak kockára, előbb fehér papírba, külső rétegként színes krepp-papírba csomagolva). A „díszes” csomagolóanyagot minden évben eltették, újrahasznosítva azt a következő évben. Az ajándékot legtöbbször maguk készítették, mely főleg kötött ruhanemű volt, esetleg házi szőttesből varratott ruhadarab.
A karácsonyi menü elengedhetetlen része volt a friss disznóhúsból készült töltött káposzta, a tyúkhúsleves, valamint a kemencében sült kalács. Akik megengedhették maguknak, bort is tettek az asztalra. A délelőtti, délutáni templomba menetel szinte „kötelező” jellegû volt. A délutáni istentisztelet után indultak meg 5–10 fős csoportokban kántálni, bejárva a csoport rokonságát, ismeretségi körét. Még így is előfordult, hogy a „bejöhetünk-e Istent dicsérni?” felhívásra a „majd holnap a templomban kétszer” volt a válasz. A kántálást illett éjfél körülre befejezni.
Beszélgetésünk végére nyilvánvalóvá vált, a családon belül a szeretet az összetartozást, a közös boldogságot és együttlétet jelentette. Ahogy Piroska néni mondotta: régen a karácsonyok is boldogabbak voltak, „pedig akkor a kicsit is be kellett osztani, ma pedig a sokat is csak fitymáljuk”.
Béres Imre