Képzeletbeli olajágat hintünk az útra az elnyomottak, a kisemmizettek reménységével, miközben Ézsaiás jövendölése éltet, hogy eljön a szabadulás igézete, mely kimenekít mindennemű zsarnokságból, az örök Róma uralmának vége szakad.
Rabszolgaságunk kaméleontermészete más és másként nyomorítja az egyént, a közösséget. Vannak elfeledhetetlen történelmi traumáink, de személyre szabottan is sok nyavalya kínoz, családi válságokon túl a mindennapok túlélése rémiszt.

Így nem csoda, hogy kapva kapunk a megváltás, a szabadítás igézetén, ahányszor csak a történelem elénk dob egy-egy nyikhaj, önjelölt álkrisztust. Mert köröskörül vagyunk véve hozsannázásra váró dicsőségkeresőkkel, akik célt mutatnak, csatába küldenek csak azért, hogy életünket adjuk értük, miközben ők a magaslatokról dirigálnak, irányítanak, megmondják mi jó nekünk.
Kétezer évvel ezelőtt a hadvezért, a véreskezű harcost várták, aki a fogat fogért, szemet szemért ideológiát testesíti meg. A halk szót csak ritkán érti a sokaság. A megbocsátás, a szeretet, az önfeláldozás demagógiává silányult, a dübörgő számonkérők olcsó propagandájára vevő manapság is a tömeg. Papok és tollnokok, csuha, palást és egyenruha cirkuszi kellékeibe öltözötten menetel a bosszúállás, az örök ingerkedők siserehada, miközben a békesség és a megbékélés kereszthordozóira kevesen figyelnek.

Kétezer évvel ezelőtt csalódott az ünneplő tömeg, a hozsannázók egyhamar „feszítsd meg!”-et kiáltókká váltak, a nagy zsivajban kevesen hallották az ígéretet: „harmadnapra feltámadok”.
Tanulnunk kellene a múlt melléfogásaiból, hisz nem mindig, sőt szinte soha nem a hőbörgők és hőbörgést szítók hétköznapjaink krisztusai. A képlet ma sem változott: a keresztet vivőre figyeljünk, aki vért izzadva, rogyadozva halad a Golgota felé, fájdalmában hordozva a megbocsátást.

Az örökké másokat keresztre aggatók, a mindenkori főpapok kétezer év múltán is változatlanok.


Írta: D. Mészáros Elek