Gyermekkori emlékek (1.)

Szabó József Ódzsa rendező Színház álom-indulattal című memoárkötetéből

Városunk megújult színházépülete a tervek szerint Szabó József Ódzsa nevét fogja viselni. Közreadjuk a rendező 2016-ban a Szigligeti Színház-Europrint Kiadó kiadásában megjelent Színház álom-indulattal című önéletrajzi kötetének Székelyhídhoz kötődő, gyermekkori emlékeit felidéző fejezetét. Az illusztrációk Weiss István fotókompozíciói Szabó József Ódzsa előadásaiból.

„Kicsi juhászkunyhó, ölelgeti Bihar,
Onnan jöttem én a népem álmaival”
(Sinka István)

Székelyhídon születtem a Temető utcában, ezerkilencszázhuszonnyolcban.
Anyám emléke szerint egy vasárnap, június 18-án hat órakor együtt sírtam fel a vecsernyére hívó harangszóval. Apám még aznap este elszaladt az anyakönyvi hivatalba, hogy beiktassa elsőszülött fiát. De az egyházi hivatalt zárva találta. Dühében elfutott a Főútra a híres Hó, megállj, itt a jó bor, itt igyál! cégérű korcsmába, amely nyitva volt hajnalig. A cimborák ott vártak rá. Körbevették, izgatottan kérdezték: „Fiú-e?” Vagy: „Csak lyány?” Apám tréfáskedvű legény volt, szomorúan, hallgatott, nagy sóhajok közepette ült le az ünnepi kocsmaasztalhoz, és nagy sokára bökte ki: „Csak fiú!” Lett aztán mulatság! Vivát! Sűrű koccintásokkal ünnepelték megérkezésemet az Érmellékre! Valaki megjósolta éjféltájban: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Másvalakinek eszébe jutott, hogy Petőfi Sándor is járt Székelyhídon a vándorszínészekkel, és itt írta azt a verset, hogy: „A szerelem, a szerelem / A szerelem sötét verem / Beleestem, benne vagyok”. A versmondó mondta volna tovább, de a folytatás sehogysem jutott eszébe. Rátértek hát a nótákra. Azokat mindenki tudta eleitől végig. Apám volt a nótafa. Fia születése megidézte apja hősi halálának emlékezetét a doberdói harctéren. Csendesen kezdték a nótát, szinte suttogva, nehogy az illetékesek fülébe jusson: „Kimegyek a doberdói harctérre / Feltekintek a csillagos nagyégre”. De a legveszélyesebb strófába már úgy belétört a lelkük, hogy zengett tőle az egész falu: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám / Merre sirat engem az édesanyám?” Aztán sírtak, ittak, meg nevettek nyárestétől virradatig. A jó érmelléki bornak volt keletje. Reggel aztán az ünnepelt apa kötelességtudóan folytatta útját az anyakönyvi hivatalba. A tiszteletes úr ama kérdésére, hogy mikor született az újszülött, az ünnepelt apa büszkén kivágta: „Ma.” Születésemet ekként hivatalosan június 19-re keltezték. Egy nap nem a világ! De amikor a hivatalokban anyám igaz szava helyett apám hamis adatát kell bediktálnom, mindig elakad a szavam. Fáj a hazug szó!
Születésem hiteles ideje később is okozott némi galibát. Előttem fekszik az új Magyar színházművészeti lexikon (Akadémiai kiadó, 1994). Amikor belelapoztam a tekintélyes kiadványba, örömmel konstatáltam, hogy a híres-neves Szabó nevű művészek népes sorában magam is jelen vagyok. Ám beleolvasva, örömöm csakhamar búra fordult. Ide idézem magam: „Szabó József, rendező, Székelyhíd, 1928. okt. 5.” (Sic!) A színháztudományok nagykönyve tehát október ötödikére halasztotta világrajövetelem. Nem hittem a szememnek. A név, a foglalkozás, a születésem helye és évszáma pontos. De a hónap és a nap? Ekkora szarvashiba! Hogyan kerülhet egy akadémiai lexikonba? Dühöngjek vagy nevessek? Előbb – bevallom – dühöngtem. Aztán túlléptem rajta, mint életem apró kis csalódásain. Azaz túl akartam tenni magam. Mert valaki az agytekervényeimben Columbo hadnagyként folytatta a nyomozást: „Vajon a sértett és a titokzatos október ötödike között nincs-e valami titkos kapcsolat?” És végül megoldódott a rejtély. Kipattant az agyamból, hogy október ötödike a magyar irodalom nevezetes gyásznapja. Madách Imre 1864. október ötödikén hunyt el. És egyszerre földerültem. Valaki tévedésből Madách arany koporsója mellé állította az én faragatlan falusi bölcsőmet. Áldja meg érte a Teremtő!
Álmomban sem gondoltam, hogy a szarvashibáknak is – akárcsak a freudi vétéseknek – lehet transzcendens jelentéstartalmuk! Hiszen én azért jöttem a világra, hogy rendezőként Madách Imrét és Az ember tragédiáját felmutassam reménycsillagnak a létében, hitében megrendült erdélyi magyarságnak.

Nomen est omen
Bihari szokás szerint az elsőszülött fiút a családban az apja nevére keresztelik. Ekként lettem én is apám után Szabó József. Csakhamar hozzám társult a furcsán hangzó Ódzsa becenév is. A beceneveknek általában gyakorlati hasznuk van, mint a ragadványneveknek. De az én becenevemnek hiába keresnéd az értelmét. Mégis minden rokonomnak, barátomnak, ismerősömnek Ódzsa lettem, és az is maradtam. Becenevem sorsommá vált. Először Páskándi Géza mókás bökverse címeként látott nyomdafestéket a hajdani kolozsvári irodalmi folyóiratban, az Utunkban.
„ÓDZSA
Lángon csücsül déd-eretnek.
Lám, a láng jó képkeretnek!
Lehet abban némi érdem,
Hogy így fellángoltak értem.”
Déd-eretnek nevem később fel-felbukkant a színibírálatokban is. A váradi irodalmi folyóiratban, a Váradban már következetesen Szabó József Ódzsa néven publikáltak. Budapesten a Duna Tv-ben Csáky Zoltán Ódzsa–Színház címmel forgatott filmet rendezői életemről. A televíziós adás a világhálón körbe-körbe járta a glóbuszt. Becenevemet immár vállalnom kell ország-világ előtt. És válaszolnom kell azoknak, akiket érdekel, hogyan lett egy szegény kis székelyhídi gyermekből Ódzsa.
Kereszteltek vala Józsefnek, és neveztek volt Jóskának. Ica nővérem azonban – aki előttem tizennégy hónappal jött a világra – a Jóska bonyolult mássalhangzóit sehogy sem tudta kimondani, csak a dallamos magánhangzókat dudorászta ilyeténképpen: ó-a, ó-a, ó-a. Évek múltán a magánhangzók közé mássalhangzókat is illesztgetett: Ó-d-a, Ó-cs-a, Ó-gy-a. Mígnem megszületett az utolsó, a magyar fülnek legdallamosabb változat. Ekképpen lett a paraszti Jóskából Ódzsa.
Mit se mondó becenevem etimológiájánál azonban sokkal érdekesebb és meglepőbb a szó ősi jelentéstartalma. Magam is rácsodálkoztam nemegyszer:

Huszonéves szerelmi csalódásaim egyikét Marton Lilikének panaszoltam el Kolozsváron. A legszelídebb erdélyi írónő megpróbált lelket önteni belém. Nehezen ment. Egyszercsak megunta nyavalygásomat, gyengeségemet, és rám kiáltott:
– Ódzsa! Neked nincs jogod így kétségbeesni! Ha nem tudnád Ódzsa ó-szanszkrit nyelven életerőt jelent! Hajdani jó barátomtól, a Kelet-kutató Baktay Ervintől tudom. Vedd tudomásul, te életerő vagy! Az életerő elvisel mindent: csalódást, betegséget, halált.
Marton Lilike erélyes hangja, és a hízelgő hír magamhoz térített. Bamba mosollyal, büszkén emeltem az égre ó-szanszkrit fejemet.

Baghet Iskander, a Kecskeméten élő arab fotóművész nemrég megkérdezte tőlem:
– Tudod-e, barátom, hogy a te neved mit jelent arab nyelven?
– Honnan tudnám?
– Ódzsa arabul Mekkát megjárt szent ember.

Janurik Tamás, a neves nyelvtudós is elkápráztatott egyszer Kecskeméten becenevem távol-keleti jelentéstartalmával. Perzsiában én Ódzsa névvel méltóságos hitoktató pap lennék, Japánban pedig keleti herceg. És a kedves, játékos nyelvzsonglőr ilyeténképpen süvegelt meg:
– Hercegem, eszerint ma ön az egyetlen szamuráj kis magyar hazánkban.

Mosolyt fakasztó, hogy egy gügyögő falusi kislány milyen fényes napkeleti névvel ajándékozta meg kis testvérét. És mekkora felelősséggel! Vannak tekintélyes férfiak, akik méltóságukon alulinak érzik játékos gyermekkori becenevüket, és eldobják, mint a sajtpapírt. Én féltve őrzöm, mint nemesember a pecsétgyűrűjét. És vigyázok, nehogy szégyent hozzak rá. Mert a név kötelez, a név végzet. Nomen est omen.

Felmenőim
Apai nagyapám, Szabó Pál hősi halált halt a doberdói harctéren. Feleségére, az érolaszi kicsi Komsa Juliannára testálta négy kiskorú gyermekét: Jóskát, Imrét, Ferencet, Erzsikét.
Apám, Szabó József Székelyhíd legokosabb embere hírében állt. Ezermester volt. Mindenhez értett: földet művelni, virágot ültetni, kosárt fonni, házat tervezni-építeni, írni-olvasni, bútort, gyermekjátékot faragni. Azt beszélték róla: „Mindent tud. Csak élni nem tud.”
Anyai nagyapám, Serbán László a Felvidékről vándorolt Székelyhídra. Neve és görögkatolikus vallása után ítélve román származású lehetett. De ki tudta azt az Osztrák–Magyar Monarchiában. Felesége – az Érkeserűből való nemes Borbély Ágnes – sem kérdezte tőle: „Honnan jöttél? Ki az apád?” Másra volt gondjuk: életre, munkára, családra, kilenc éhes gyermekre. Az első világháború után, amikor román katonák lepték el az ezer esztendeig színtiszta magyar bihari községet, akkor ámult csak el a nagycsalád, hogy egyetlen ember van, aki tud beszélni a nyelvükön: az öreg Serbán bácsi. Serbán nagyapám anyja ugyancsak szép magyar nevű asszony volt: Zách Teodóra. Nem tudom, miért gondolom, de makacsul hiszem, hogy dédnagyanyámtól örököltük valamennyien ibolyakék szemünket.
Anyám, Serbán Ágnes a kilencgyermekes nagycsalád elsőszülött gyermeke volt. Korán megismerte a munkát. Ő segített hamar megözvegyült édesanyjának felnevelni életben maradt kistestvéreit: Lacit, Jóskát, Jucit, Sanyit, Pistát, Margitot.
*
A 26 esztendős, dalos kedvű Szabó Jóska és a 22 esztendős, csinos, takaros Serbán Ágnes 1926-ban fogadtak egymásnak örök hűséget a székelyhídi református templomban. Egyetlen megsárgult falusi esküvői fotográfia tanúsítja esküvőjüket. A fényképen a vőlegény urasan ül a karosszékben, és a sudár szép ifjú menyasszony csipkefátyolban, kis virágcsokorral kezében szelíden áll a vőlegény jobbján. Ezt a fotográfiát anyám ollóval kettévágta. Jelképesen. Mióta eszemet tudom, szüleim különváltan éltek. Házasságukat törvényesen csak nagysokára bontották fel, idős korukban. Magányosak maradtak egész életükben. Pedig az én szép fiatal anyámnak akadt nem egy komoly kérője, de kikosarazott mindenkit: a váradi kommunista cipészmestert csak úgy, mint a békéscsabai csendőrőrmestert. Puritán anyai elveivel nem tudta összeegyeztetni gondolatban sem, hogy gyermekeinek mostohaapjuk legyen. Szüleim zátonyra futott házasságának részleteit alig-alig ismerem. A köztük dúló csaták csak elbeszélésekből, homályos emlékfoszlányokból sejlenek fel bennem. Anyámtól hallottam egyszer, hogy az esküvő napján is úgy megharagudott apámra, hogy arany karikagyűrűjét kihajította az ablakon a kertbe. Megkérdeztem tőle, miért lobbant akkora haragra. De arra már nem emlékezett. És arra sem, hogy a gazos kertből előkerült-e valaha szerelmük záloga. Annyi azonban bizonyos, hogy sem anyám, sem apám nem húzott többé karikagyűrűt névtelen ujjára.
A kertbe kidobott aranygyűrű mégis kicsírázott. Három élet fakadt belőle:
1927-ben megszületett Ilona. A kislány kék szemű, fehérarany hajú, gyönyörű gyermek volt. Szerelemből jött a világra.
Egy évre Ilona után jöttem én. A suttogó családi krónika szerint jó anyám már nem is kívánt világra hozni engem. De az orvosok előtt szégyellt levetkőzni. Rábízta hát sorsát az égre. Ekként 1928-ban engem mennyei segedelemmel hozott a gólya.
1931-ben Nagyváradon megszületett Ágnes. Szüleim kibékültek, Székelyhídról a városba költöztek. Apám kertész lett a híres váradi kertészetben. Kislányát felesége nevére keresztelte. Bár az újszülött a remény liliomszála volt, odafent másként rendelkeztek. Ágica háromhetes korában meghalt tüdőgyulladásban.

Angyallá vált kis húgom
Ágicát mindenki elfelejtette. Mintha soha meg se született volna. Egyedül én őrzöm őt emlékezetemben. Ha behunyom a szemem, ma is látom angyali arcát. Pontosan emlékszem arra is, hogy az Aradi utcai fűtetlen szoba-konyhás lakásban hol állt faragott, festett bölcsője. Kis piros koporsóban temették el a váradi Olaszi temetőben. Valahol azon a fertályon, ahol Fráter Erzsébet nyugszik, kopott keresztfáján Madách Imre megbocsájtó soraival: „Könnyű ítélni a felületesnek / De mily nehéz ki a szívet kutatja”. Ágica sírját nem találtam meg soha. Valahányszor fölkerestem Madáchné sírját, Ágicának is vittem virágot egy ismeretlen behorpadt sírhantra.
Az Olaszi temetőbe ma már nem vihetek virágot se Fráter Erzsébetnek, se kicsi húgomnak. Se Dajka Margit szüleinek, akik szintén ott nyugodtak. A román szocializmus felszántotta, és bevetette szürke panelházakkal. Égbe szállt egy magyar temető. A református vallású Fráter Erzsébet földi maradványát a váradi római katolikus egyház akkori püspöke, Tempfli József mentette meg: titokban exhumáltatta, és a barátok temploma alagsorában biztosított számára végső nyughelyet.
Szabó Ágica láthatatlanul lebeg immár örökkön-örökké valahol a lelkek birodalmában.

Halálához emlékeimben felejthetetlen történet társul.
Azon az őszi napon, amikor Ágica örök álomba szenderült, én egy hosszú nádszállal játszadoztam a nagy, lomos, külvárosi udvaron az Aradi utcában. Arra nem emlékszem, hogy kitől kaptam azt a nádszálat, de arra igen, hogy nagy becsben tartottam. Mert mindig azzá változott, amit játékaimban elképzeltem: lehetett lándzsa, nyílvessző, lobogó, lehetett pálmafa, paripa, sárkány, zsiráf, minden. Csodateremtő játékomat nem adtam volna oda senkinek, még szeretett nővéremnek se. Pedig hogy kérte tőlem egyszer! Eleredt az eső. Hiába emeltem fejem fölé esernyőnek a mindentudó nádszálat, jól megáztam. Az udvar végében laktunk. Hazaszaladtam, az ajtóban megtorpantam. Ágica bölcsője le volt terítve fehér lepedővel. Anyám a bölcső mellett ült a nővéremmel. Sírtak mindketten. Én álltam a küszöbön ázottan, kezemben a nádszállal. Szipogva kérdeztem:
– Mért sírsz, mama?
Anyám úgy zokogott, hogy meg se hallotta kérdésemet. Magam is bőgni kezdtem:
– Mért sírunk? Mért sírunk?
A nővérem nekem támadt haragosan.
– Nem látod? Meghalt Ágica! Te ölted meg azzal a bottal!
– Én?
– Igen! Te! Azzal a bottal!
– Ezzel? Ez nem is bot! Ez nád! És azért se adom neked! Inkább összetöröm.
És haragomban összetörtem gyermekkorom leggazdagabb játékát.

Régi emlék. De nem tudom elfelejteni. A nővéremnek szóba hoztam egyszer: „Emlékszel még, hogy megbántottál?” Nem emlékezett. Elfelejtette, mert neki csak játék lehetett, percnyi gyermek-bosszú, amiért nem adtam neki a nádszálat. De engem az igaztalan vád – a Káin-bélyeg – mélyen megsebzett.
A mi családunkban soha többé nem esett szó Ágica haláláról. Mama nem emlegette soha. Ha néhanap megkértem, beszéljen húgocskám haláláról, soha nem válaszolt, csak hallgatott némán. Talán restellte bevallani önmagának is, hogy a szegénység szorításában beletörődött Ágica mennyei gyámságába.

Valaki mégis megőrizte Ágica történetét. Budapesten nemrég Ági lányom így szólt hozzám:
– Apa, tudod, ki jár már napok óta az eszemben? Ágica, a te kis testvéred. Az én halott nagynénikém.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Ágica? Ágicát mindenki elfelejtette réges-régen. Csak én nem.
– Nekem mégis eszembe jutott.
– Nem értem. Hogy juthatott eszedbe ő, aki születésed előtt rég a mennybe szállt?
– Apa, lehet, hogy én jutottam az ő eszébe. Lehet, hogy ő teremtett velem kapcsolatot. Volt neked egy fekete fedelű kapcsos rendezői naplód. Egyszer titokban belelapoztam. Láttam benne egy furcsa képet. Te rajzoltad. Kis piros koporsó volt a képen és a koporsóra az volt írva fekete tintával: „Ágica”. Van ennek már vagy negyven éve. A napokban voltam egy Hellinger-féle családterápiás találkozáson. A mélylélektani gyakorlat során szóba hoztam a piros koporsót és Ágica halálát. És tudod, mi derült ki? Az, hogy a családunkban én kaptam feladatul, hogy megőrizzem Ágica emlékét.
Furcsán néztem rá.
– Nem hiszed? Én bizony hiszem, hogy nekem kell őt életben tartani.
Bölcsen hallgattam. Hittelen hallgatásomra rendező lányom Hamlet szavával kényszerített térdre:
– Apa! „Több dolgok vannak földön és egen, / mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Megadtam magam. Ági lányom két tizenéves fiú anyja. És a nők, kiváltképpen az anyák, olykor mélyebben látnak bele létünk titkaiba, mint mi, férfiak.

Az óvodámról és első fellépésemről
A harmincas évek elején Székelyhídon jártam kisiskolába. Román nyelvű óvodába. Hogy kerülhettem én román óvodába egy színmagyar községben? Ki íratott engem román óvodába? Rejtély volt számomra sokáig. Annyi bizonyos, hogy nem nagyanyám, nemes Borbély Ágnes, se édesanyám, akik egy szót sem tudtak románul. Ma már tudom, hogy a történelem íratott bennünket román óvodába. A „bal körömre írt magyar sors”, ahogy Gellért Sándor költő komám mondaná. A trianoni országcsonkítás után Székelyhíd Săcueni lett. A Főtér szívében álló millenniumi emlékoszlop tetejéről eltűnt a turulmadár. Valaki hazavitte, elrejtette a padláson, vagy elásta. Megszűntek a magyar állami iskolák, óvodák. Az újkori hódítók kapzsisága íratott hát engem és kis társaimat idegen nyelvű óvodába. Új janicsárokat akartak nevelni belőlünk, hogy az ezeréves magyar kultúra emléke egy csapásra eltűnjön Erdélyből.
Jóllehet egy szót sem tudtam románul, a fiatal román óvónő engem választott ki, hogy a fejedelemségek egyesülésének nemzeti ünnepén – május 10-én – Săcueni főtéren szavaljak el egy román verset a község vezetői és a környék román falvaiból összetoborzott hazafiak előtt. A versből semmit sem értettem, de hallás után betanultam. Olvasni még nem tudtam, de az óvónéni mégis leírta nekem a szöveget, a sorokat aláhúzogatta színes ceruzával, hogy lássam a szememmel a vers formáját és zenei felépítését. Azaz, hogy mit kell hangosan, mit kell hangosabban és leghangosabban ordítani. A piros aláhúzás fortét jelölt, a sárga fortefortissimót, a kék pedig égi magasságot. A trikolór-instrukciót pontosan betartottam. Sivító szoprán hangomtól – mondják – zengett a tér, a siker frenetikus volt. Be is rekedtem utána. Ez volt életem első nyilvános fellépése. A megjelenésem is lelkesítő lehetett! A helyi fényképész az ünnep után megörökített: a fotográfián széles trikolórral átfont tógában állok kopaszon, mint egy vízfejű pretoriánus. Mellettem Ica nővérem pukedlizik bájosan fodros úri ruhácskájában.

(folytatás következő lapszámunkban)

Köszönjük Weiss István fotóművész hozzájárulását a fotókompozíciói közzétételéhez.

Szabó József Ódzsa (1928–2019)
Színházi rendező, Székelyhíd szülötte, városunk díszpolgára, a Nagyváradi Szigligeti Színház örökös tagja, az erdélyi magyar nyelvű színház kiemelkedő alkotóművésze. Nagyívű pályája során több, mint száz előadást rendezett, klasszikus és modern drámákat egyaránt, és különösen fontos volt számára az erdélyi, valamint az anyaországi kortárs magyar művek felfedezése és színpadraállítása.
Rendezett mind a hat erdélyi magyar színházban, nagyváradi és kolozsvári előadásai az 1960-as, ’70-es években és a 80-as évek elején korszakos jelentőségűek voltak. Megújította a színészi játékstílust, és megteremtette az általa költői színháznak nevezett, különleges, az ő rendezéseire jellemző formavilágú és mondanivalójú rendezői stílust.
Az országos szakmai elismerést kivívó, és a romániai magyar közönség számára felejthetetlen élményt jelentő előadásai közül a legemlékezetesebbek: Illyés Gyula: Kegyenc, Bálint Tibor: A Sánta angyalok utcája, Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely, Tabéry Géza: Álomhajó, Ulrich Plenzdorf: Az ifjú W. újabb szenvedései, Madách Imre: Az ember tragédiája, Kocsis István: A korona aranyból van, Páskándi Géza: A bosszúálló kapus avagy kérjük a lábat letörölni, Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Tamási Áron: Ősvigasztalás, Csurka István: Deficit.
Művészi munkája elismeréseként a nagyváradi színház 2016-ban Életműdíjjal tüntette ki.