Március 11. óta nagyon sok olyan esemény zajlott le körülöttünk, ami hatással van valamennyiünk jövőjére.

Látjuk, hogy a nagyvilágban is gyorsan változik minden. Annyi információ jut el hozzánk, hogy már nem tudjuk, miben higgyünk.

Legjobban a gyerekek és az idősebbek vannak összezavarodva. Az idősebbek azért, mert azokkal a döntésekkel, amelyekkel a vezetőink őket akarják védeni, megalázó helyzetbe hozzák őket és nem érzik magukat egyenrangúnak a többi emberrel. A gyermekek pedig azért vannak összezavarodva, mert a tanácstalanságot látják a felnőttek arcán és veszélyben érzik az eddig megszokott kis biztonságukat.

Javasolnám, hogy a felnőtteket kezeljük felnőttként, a gyerekeknek hagyjuk, hogy gyerekek legyenek, és hagyjuk az idősebbeknek, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Nem vagyok egészségügyi dolgozó, lehet, nem tudok eleget erről a vírusról. Nem szeretném alulértékelni a kialakult helyzetet. Igyekszem tiszteletben tartani azoknak az embereknek a hozzáállását, akik rettegnek. Tudom, hogy vannak olyan autoimmun-betegségekkel élő emberek, akinek egy egyszerű megfázás is komoly problémákat okoz. Nem az a célom, hogy bárkinek ártsak.

Ezeknek az intézkedéseknek olyan következményei is lehetnek, ami rosszabb, mint bármilyen vírust elkapni. Tanítónő vagyok, nagyon sok emberrel beszélgetek, köztük olyan szülőkkel is, akiknek a megélhetése került veszélybe. Egy hozzászólásban olvastam az egyik közösségi oldalon, hogy ha összehasonlítjuk azoknak az embereknek a számát, akik konkrétan a vírus miatt kerültek életveszélyes állapotba azoknak a számával, akik munka nélkül maradtak vagy nem részesültek megfelelő egészségügyi ellátásban, mert nem találták sürgősségi esetnek a kezelésüket, igencsak meg fogunk lepődni.

Azt is látom, hogy nemcsak országonként, de megyénként, sőt településenként is változó a helyzet. Lehetne-e ott intézkedni, ahol szükséges? Lehetne-e addig intézkedni, ameddig szükséges?

Miért kell otthon maradniuk az ovisoknak és az elemistáknak, amikor rájuk a legkevésbé veszélyes a vírus? A szülők, ha van hová menjenek dolgozni, akkor mennek. Ugyanúgy hazavihetik a betegséget, mint a gyermek az óvodából vagy az iskolából.

Miért nem lehet az okostelefonok, tabletek, laptopok, számítógépek beszerzése helyett inkább az iskolákat és az óvodákat biztonságosabbá tenni?

Miért nem lehet kisebb létszámú osztályokat indítani a továbbiakban, hogy 25, 30 gyermek helyett 15-nél több ne tanuljon egy teremben?

Sorolhatnám tovább még a kérdéseimet, amelyeken jó lenne, ha gondolkoznának olyan emberek, akik döntéshozó vagy javaslattevő helyzetben vannak.

Véleményem szerint akkor is tudunk vigyázni magunkra és másokra, ha közben éljük az életünket és tesszük a dolgunkat.


Írta: Püsök Julianna