Szabó József Ódzsa rendező Színház álom-indulattal című memoárkötetéből
Városunk megújult színházépülete a tervek szerint Szabó József Ódzsa nevét fogja viselni. Közreadjuk a rendező 2016-ban a Szigligeti Színház-Europrint Kiadó kiadásában megjelent Színház álom-indulattal című önéletrajzi kötetének Székelyhídhoz kötődő, gyermekkori emlékeit felidéző fejezetét. Az illusztrációk Weiss István fotókompozíciói Szabó József Ódzsa előadásaiból.
(folytatás előző lapszámunkból)
Székelyhíd
Székelyhídon a Temető utcában nőttem fel, Serbán nagymama házában. Nagymama nem ismerte se a betűt, se a boldogságot. Soha nem láttam őt sírni, se nevetni. Soha nem hallottam őt dalolni. Mindig fekete kendőben járt, mint aki gyászol. Ha lenne egy könyv az érmelléki szegény özvegyasszonyok életéről, nagymamát így jegyeznék benne: „Nemes Borbély Ágnes, született Érkeserűben, házasságra lépett Serbán Lászlóval, szült kilenc gyermeket, kettőt halálra, hetet életre. Korán özvegységre jutott. Gyermekei, unokái szárnyat bontva, kirepültek a nagyvilágba: Váradra, Debrecenbe, Budapestre, New Yorkba. Élt keserűen 64 évet.”
A Temető utca a község legszegényebb utcája volt. Ott születtem, ott éltem tízesztendős koromig. Nádfedeles, fehérre meszelt, tornácos parasztházunk három helyiségből állt: az utcára nézett a tisztaszoba, középen volt a konyha a búbos kemencével, hátul a nagyobbik szoba. A nagyszoba egymagában minden volt: nappali, ebédlő, hálószoba. Elképzelni sem lehet, hogyan fért meg benne valaha négy nagyfiú, három lány és két kis unoka, Ica meg Ódzsa. A hosszú tornác a kertre nézett, az utcára meg a temetőre. A mi házunk padlót nem ismert, csak sima döngölt földet. Az ünnepek előtt Margit néném felmosta a tornácot sárga agyagos vízzel. Ott lábatlankodtam mindig körülötte, és megcsodáltam, hogy a frissen lincselt tornác földje aranysárga lett és sugaras, mint égen a nap. Este petróleumlámpával vakoskodtunk, hiszen a Temető utcában nem volt villany, csak a harmincas évek végén vezették be. Mi persze utána is petróleumlámpánál vakoskodtunk. Nagyon szegények voltunk. Hiába fohászkodtam minden este mennybeli atyánkhoz, soha nem adott eleget a mindennapi kenyérből. Amikor elszalasztottak a pékhez, futva-futottam, és csigalassan cammogtam hazafelé, hogy minél többet csipegethessek a meleg cipó ízes durcából.
De a gyermekkorom gyönyörű volt mégis! És gazdag, mint az évszakonként változó természet, amelynek mi, falusi gyermekek, szabad lakói voltunk. A sűrű bokrok alatt tavasszal hajlékot építettünk magunknak, mint lombok közt a fészket rakó madarak. Sohasem a szegénységre, mindig csak a nagy kalandok és önfeledt játszadozások örömére emlékszem.
Ősszel csapatokba verődve, portyára indultunk a temetőkertbe madárfészket felkutatni, gyümölcsfákat megdézsmálni. Néha bemerészkedtünk a temető mögötti szőlőhegyre is, ami rendszerint azzal végződött, hogy a nagyhasú szőlőcsősz, Marci bácsi jól megkergetett bennünket.
A nagy játékok nyári délutánokon zajlottak alkonyatig. Legkedveltebb játékunk az andur-pandúr-andandóri volt. Így hívtuk, mert játék közben ezt a betyár nótát énekeltük a pandúr bosszantására. A játék szintere a poros út volt, a hosszú árok és az árokpart. A gyerekek felsorakoztak az árok két partján. Egyvalaki beállt az árokba pandúrnak, azaz fogónak. A betyár gyermekeknek át kellett ugrani az árkot cselesen, hogy a pandúr ne tudja elfogni. Akit a fogó ugrás közben elkapott, az árokba került, és helyet cseréltek. A betyárból pandúr lett, a pandúrból betyár. Ügyesnek, ravasznak kellett lenni, hogy ne ess bele az árokba. Vagy hogyha beleestél, szabadulj ki belőle mihamarabb. Bölcs játék volt, életre nevelő.
A legszebb játékunk minden tavasszal a sárkányeresztés volt. Nagy gonddal és izgalommal készültünk rá. A sárkánykészítés drága mulatság. Kell hozzá színes selyempapír, rugalmas nád, jó csiriz és hosszú fonál, hogy az égig repüljön a sörényes sárkány. A sárkány felbocsájtásának pillanata olyan izgalmas a gyermekeknek, mint berepülő pilótának egy új típusú repülőgép kipróbálása. Micsoda öröm, micsoda diadal, amikor a sárkány szerencsésen felszáll! Csodálva csodáltuk a levegőben úszó sárkányt. Színes szárnyába, libegő farkába kapaszkodva, mi is együtt repültünk vele az égben. De a sárkányeregetés mindig tragikus véget ért. A gonosz szelek fuvallatára a diadalmas sárkány óhatatlanul lebukfencezett a földre, és összetörtek nád-csontjai. Olyankor belénk hasított Ikarosz kínja. Lógó orral mentünk haza. De a bukás mégse szegte kedvünket. Minden tavasszal új sárkányt készítettünk. Újra és újra átéltük a sárkányröptetés diadalát és siralmas bukását.
(Ezt a gyermekkori emlékemet építettem be hosszú évek múlva rendezőként a Sánta angyalok utcája előadásába. A főszereplő, Kálmánka (alias Bálint Tibi) sárkányt fabrikálva emlékezik narrátorként a tragi-komikus sárkány-sorsú Vincze család történetére.)
Téli estéken Berta néni éjszakába nyúló meséit hallgattuk. Berta néni a szomszédságunkban lakott, a híres Szilágyi cigányzenekarnak volt a matrónája. Esténként maga köré gyűjtötte a gyermeksereget és mesélt, mesélt. Sose fogyott ki a mesékből. Mi szájtátva és rémülettel hallgattuk iszonyú történeteit ördögökről és angyalokról, élőkről és halottakról. Elhittük minden szavát, mert ő maga is átélte és hitte babonás történeteit. Hátborzongató meséit hallgatva, torkunkban dobogott a szívünk. Majdnem úgy jártunk, mint ama tamáskodó legény, aki nem hitte el, hogy a temetőben éjfélkor a halottak feljönnek a sírokból, és táncot lejtenek a holdvilágon. A hetvenkedő legény fogadást kötött komájával a kocsmában, hogy ő ki mer menni éjfélkor a temetőbe. Nagy pénzben fogadtak. A fogadás úgy szólt, hogy a legény éjfélkor egymagában kimegy a temetőbe, kiválaszt egy frissen hantolt sírt, letérdel a sír mellé, és egy kést belevág a földbe. A kést a temetőben hagyja, hogy reggel bizonyíthassa: böcsülettel teljesítette fogadását. A bátor legény éjfélkor el is indult fütyörészve, lobogó inggel a temetőbe, megállt egy frissen hantolt sír mellett, letérdelt, és a kést jól belevágta az agyagos földbe. A sötétben azonban nem vette észre, hogy a késsel odaszögezte ingét a sírhoz. Amikor fel akart állni, a sír megfogta, a halott nem engedte el. Hajnalban találtak rá holtan. Meghasadt a szíve. Berta néni meséit hallgatva a mi szívünk is majd meghasadt félelmünkben. Amikor hazamentünk és lefeküdtünk, titokban felkeltem, hálóingben kilopóztam a tornácra. A tornácról kilestem a holdvilágos temetőre, és – isten bizony – úgy láttam, hogy a halottak csakugyan körtáncot járnak a sírok között hosszú fehér gyolcsruhában.
A székelyhídi temető varázslatos tér volt: napfényben édenkert, holdfényben alvilág, halottak napi gyertyafényben pogány misztériumjáték.
A temetőben az alma, körte, szilva, som, a dió és a mogyoró, mind-mind nekünk termett. A vadvirágok nekünk nyíltak. A lila ibolyák és a ritka fehér ibolyák nekünk illatoztak. A madarak nekünk daloltak. A rigó nekünk trillázott. A fakopáncs nekünk dobolt. Nekünk zengett a természet polifon zenekara. A vadgalambok is velünk kacagtak, amikor olvastuk a fejfák vidám verseit:
„Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, nyugodnál te.”
„Amik vagytok, voltunk mi. Amik vagyunk, lesztek ti.”
„Itt nyugszik a feleségem. Jó már néki. Hát még nékem!”
Estefelé kezdett elcsitulni a temető. A világosság átadta helyét a sötétségnek, az öröm a bánatnak. Az édenkertből a halottak sejtelmes birodalma lett. Mikor megszólalt titokzatos huhogással a réz-faszú bagoly, az öregasszonyok keresztet vetettek, és azt mondták: „Meghal valaki.” És amikor a bőregerek repdesni kezdtek a fejünk felett, óva intettek bennünket, vigyázzunk, mert a vérszipók belecsimpaszkodnak a hajunkba, és kiszívják a vérünket. A borzasztó jóslat valójában soha senkin nem teljesült be. De a babona fittyet hányt a tapasztalatra. És bosszút állt az ártatlan sárkánypofájú kis lényeken. Nem egyszer elborzadva láttam istálló kapujára felszegzett, kidülledt szemű bőregeret.
Halottak napján Biharban fehér papírvirág-koszorúkkal és fehér krizantémokkal díszítik fel a sírhantokat. Az élők feketébe öltözve meglátogatják halottaikat, és gyertyákat gyújtanak emlékükre. Különös párbeszéd kezdődik akkor az evilági és a túlvilági lelkek között az égő gyertyák láng-nyelvén. Gyönyörű, néma párbeszéd, valóságos meditáció. A gyertyalángok sejtelmesen lobognak a szélben. Az emberek mozdulatlanul, komoran, hallgatagon ülnek a sírok körül. Arcukon titokzatos fények vibrálnak. Emlékeznek. Mi pedig, felajzott idegzetű gyermekek, tavalyi koszorúk drótszálas művirágaiból fáklyát sodortunk magunknak és meggyújtottuk. Lobogó fáklyáinkkal mint megvadult, égő sörényű csikók rohangáltunk a gyertyákkal ékesített sírok között.
A világítás életem első és legizgalmasabb színházi élménye. Azon az éjszakán bizony nehéz volt engem ágyba parancsolni. Azon az éjszakán álmomban is tovább röpködtem égő fáklyával a csillagokkal teleszórt sírok és a fekete lombok fölött.
(A világítás misztériumjátékának emlékei nemegyszer megihlették rendezői képzeletemet. Az Anyám könnyű álmot ígér és a Sánta angyalok utcája színpadán, valamint Az ember tragédiája londoni színében éppolyan méltósággal lobogtak fel az ősökre való emlékezés fényei, mint valamikor régen a székelyhídi temetőben.)
Szólnom kell gyermekkori vétkeimről is. Ma, amikor egy pókot sem tudnék megölni, restelkedve gondolok vissza hajdani kegyetlenkedéseinkre. Portyázó utainkon, ha felfedeztünk egy tojással teli madárfészket, lelkifurdalás nélkül kiraboltuk. Volt jó, korszerű fegyverünk, kétágú Dávid-parittyánk, amellyel a gyanútlan madarakat néha lelövöldöztük a fákról. Ha kimúltak szegények, megrendültünk, és eltemettük őket tisztességgel. Száraz ágból keresztet, fejfát is tettünk a sírjukra. Nem haragudtunk mi a madarakra, titkon irigyeltük is őket szárnyalásukért, de valami ősi, esztelen vadászösztön uralkodott rajtunk. Nem kíméltünk semmilyen madarat. Csak kettőt: a gólyát és a fecskét. Magunk se tudtuk, miért. De a vérünkben volt, hogy a gólyát és a fecskét nem szabad bántani.
Ma már tudom, hogy egy sokezeréves vallási parancs védi ezt a két madarat. A sumér ősvallásnak volt egy főistene: a termékenység istennője. Az istenasszonynak volt két szent és sérthetetlen madara: a gólya és a fecske. A kereszténység felvétele után a Nagyboldogasszony (csángó földön Babba Mária) kultuszban is megtartottuk a két szent madár sérthetetlenségének ősparancsát. A magyar falvakban íratlan parancsként él ma is a néphit, hogy főbenjáró bűn bántalmazni a gólyamadarat és a fecskét. Váradi költő barátomtól, Gittai Pistától hallottam, hogy szülőfalujában, a Székelyhídhoz közeli Tótiban ma is elevenen él a hiedelem: aki a portáján leveri a fecskefészket, annak vérrel tejel a tehene. A mi vidékünkön nem volt rá példa, hogy valaki valaha megszegte volna ezt az ősi parancsot, megható ellenpéldákról azonban lehetett hallani. Magam is tanúja voltam annak, hogy egy sérült gólyamadarat ősszel befogadott házába és meggyógyított egy nemesszívű hölgy, aki úgy maradt meg emlékezetemben, mint a Székelyhídi Madonna.
A Székelyhídi Madonna nem messze tőlünk, a patak partján, szép, nagy cseréptetős házban lakott egymagában. Udvarából terebélyes körtefa hajlott ki az utcára. A körtefa vérbélű körtékkel terítette be a poros, füves utcakanyart minden nyáron. A rejtélyes hölgy hosszú fekete ruhában járt télen-nyáron. Gyászolt. Azt beszélték róla, hogy a vőlegénye elesett a háborúban, azért maradt vénlány. Engem dühített, mikor vénlánynak nevezték a háta mögött, mert fiatalnak láttam őt és szépnek. Isten tudja miért, barátságába fogadott engem, a hét-nyolc éves nebulót. Néha megkért, menjek ki vele a szőlőbe, segítsek neki gyümölcsöt szedni. Boldogan teljesítettem minden kérését, elmentem volna vele a világ végére is. Felnéztem rá, csodáltam őt. Magas, méltóságos alakjával, szép szomorú arcával szentként tiszteltem. Azt hiszem, titkon szerelmes voltam belé. Egy nyár végén leszállt az udvarába egy törött lábú gólya. A sérült lábát sínbe tette, szépen bekötözte, bepólyázta. A madár hozzá szelídült, a tenyeréből evett, és hűségesen lépegetett utána a házban. „Ez a gólya folyton a nyomomban jár, a csőrével szinte a szoknyámba kapaszkodik, mint a gyermek” – mondogatta. Tél végén, amikor a jégcsapok olvadoztak, feloldódott a gyásza is. Egyszer kilestem, kihallgattam, hogyan játszadozott gólyafiával. Így dudorászott neki: „Gólya, gólya, vaslapát / Hozzál nekem kisbabát / Ha nem hozol, megbánod / Nem leszek hű barátod!” A gólyafi tavaszra meggyógyult, de nem hozott kisbabát a Madonnának. Gyermeki hűsége is csak addig tartott, amíg vissza nem tértek kelepelő társai. Tavasszal elszállt velük az Ér melletti mocsaras rétekre békát vadászni. Ősszel meg visszarepült távoli hazájába, búcsút sem intve életmentő mamájának.
A Székelyhídi Madonna – képzeletemben – göcsörtös vérbélű körtefájának dőlve minden ősszel keresi hűtlen gólyafiát a V-alakban vonuló vándormadarak égi seregében.
*
Székelyhídon életem első évtizedében álomvilágban éltem.
Álomszerű volt, ahogy az Ér duzzasztotta tó vizén fehér lótuszvirágokat ringattak a hullámok, ahogy zsibongtunk a langyos vízben, ahogy rettegtünk, nehogy az Ér rossz szelleme a mélybe sodorjon bennünket. Engem is elnyelni készült néhányszor a „nagy, álmos, furcsa árok”. De mindig volt a közelemben egy felém nyújtott kéz.
Álomszerű volt, ahogy nyáron az aratók lekaszálták a búzát, ahogy ősszel az asszonyok leszüretelték a szőlőt, ahogy a tél fehérre varázsolta a fekete földet, ahogy tavasszal az orrunkban éreztük a fekete föld illatát.
Álomvilágban éltem télen-nyáron. Hittem minden szép mesében, az őrangyalokban, akik a totyogó kisdedeket átsegítik szakadékok fölött a lenge pallón. Hittem a Télapó jóságában, az Angyalkában, aki nagy, díszes karácsonyfával kezében a kéményen keresztül, vagy a kulcslyukon át is be tud repülni a jó gyerekek szobájába. Hittem a születés és feltámadás misztériumában, a csodában. Szüntelenül kerestem, vágytam a csodát.
Egyszer karácsonyeste egy nagyfiú azt mondta nekem:
– Na, te csudaváró, akarsz-e csudát látni? Gyere el velem a templomba az éjszakai misére. A kis Jézus éjféltájban felébred bölcsőjében, felkel és felrepül a mennybe a templom kupoláján át. Az aztán a csuda! Akarod látni?”
– Akarom! Akarom!
Elmentem a nagyfiúval a felsővárosba, a dombon álló katolikus templomba. Az oltáron a jászolban csendesen aludt a kis Jézus. A nagyfiú suttogva a lelkemre kötötte:
– Aztán figyelj, nagyon figyelj! Nehogy elszalaszd a csudát!
A pap hosszú prédikációja alatt én csak az oltáron nyugvó Jézus bölcsőjét figyeltem. Olyan nagyon, olyan görcsösen, hogy belefájdult a fejem. Egyszer egy pillanatra lecsukódott a szemem, tenyerembe hajtottam a fejem, kidörzsöltem szememből egy könnycseppet és a csábító álmot. A huncut fiú észrevette. Azon nyomban indulatosan megkérdezte:
– Na, láttad?
– Mit? Mit? – hebegtem.
– Mit-mit? Hát a csudát!
– Nem láttam.
– Nem láttad? Nem láttad, hogyan kelt fel Jézus a jászolból? Nem láttad, hogyan nyílt meg a templom kupolája, hogyan szállt fel Jézus a mennybe? Na, komám, te jól elcseszted a csudát!
Ez volt életem legszomorúbb karácsonya. Sírva mentem haza. Otthon nem várt díszes karácsonyfa, egy árva fenyőág sem. Ólmot sem öntöttünk. És évekig vádoltam magam állhatatlanságomért, gyengeségemért, hitetlenségemért.
Az a hiszékeny kisfiú, aki voltam, réges-rég tudja, hogy azon a szentestén az a gonosz nagyfiú csak rossz tréfát űzött velem. De annak a fekete karácsonynak az emléke is hasznomra szolgált. Egész életemben figyelmesebben kerestem az igazat és a szépet – a katarzis csodáját –, amely néha felvillant színházi munkámban.
*
Anyám huszonnyolc éves volt, amikor Székelyhídról felment a városba kenyeret keresni. A nővérem és én Székelyhídon maradtunk. Hárman háromfelé széledtünk.
Ica egy módos özvegyasszony portájára került. Dobi néni fogadta be családjába. Az idős asszonynak volt két pártában maradt lánya, mindketten varrónők voltak. A félárva kislányt úgy szerették, mintha saját gyermekük lett volna. Gyönyörűen öltöztették, példásan nevelték, tanították. Ica az iskolában és egész életében, minden cselekedetében első volt az elsők között.
Én nagyanyám házában vadon nőttem fel, mint patak partján a bürök. Margit néném, anyám legkisebb húga vigyázott rám. Úgy, ahogy a libákra vigyáznak a tisztáson, hogy rá ne menjenek a vetésre. Margit se írni, se olvasni nem tudott, buta, vadóc kamaszlány volt. Mindig így fenyegetett: „Kapsz egy hátibüfföt!” Napjában annyiszor emlegette, hogy rá se hederítettem, meg se hallottam. Pedig a „hátibüff” hátbavágást jelent, de erre a gyakorlatban sohasem került sor. Margit néném valójában szelíd, jó lélek volt. Felnevelt négy gyermeket, és ő gondozta haláláig „idesanyját”, Serbán nagymamát is.
A házunk előtt volt egy utcára néző gazos kertünk omladozó kerekes kúttal és vén gyümölcsfákkal. Egy öreg szilvafa ágáról rongykötélen repedt deszkahinta csüngött alá. Minden este felültem a hintámra, és a hintán ringatózva kidaloltam árvaságomat az alkonyuló égnek. Sok-sok népdalt tudtam, így nótaestéim órákig eltartottak. Hallgatóm mindig akadt. Ha más nem, az öreg, lógófülű kutyám. Az első dal, amire emlékszem, így szólt: „Jázminbokor, jázminbokor / Kihajlik az útra / Szőke kislyány, barna kislyány / Szakajts egyet róla…” Ez a dal – bár sem a szövege, sem a dallama nem volt szomorú – mindig könnyeket csalt a szemembe. Bizonyosan azért, mert szép anyámra gondoltam, aki messze volt, valahol a világ végén, Váradon.
1938-ban anyám úgy rendelkezett, hogy az egész család költözzék Nagyváradra. Egy nyárvégi napon nagymama, Margit néném, Ica meg én felkapaszkodtunk egy dunyhával, párnákkal megrakott kétlovas szekérre, és döcögve elindultunk az ismeretlen messzi városba. Menekültünk a falusi szegénységből a városi nyomorúságba. Székelyhídon a Temető utcában csak a hűséges Serbán Sanyi bátyánk maradt haláláig. És a falu másik végében, a Házhelyen Szabó nagyanyám és az én hűtlen apám.
Köszönjük Weiss István fotóművész hozzájárulását a fotókompozíciói közzétételéhez.
Írta: Ér hangja
Vélemény, hozzászólás?