Az előző számunkban elkezdett összeállítás befejező részében részleteket közlünk Nánási Zoltán Székelyhíd történeti monográfiája (kiadta az Érmellék Egyesület, Székelyhíd, 2003) című művéből.
(folytatás előző lapszámunkból)
Az előbbiek arra világítanak rá, hogy a sok helyen fellángolt nemzetiségi ellentétek, sőt a kíméletlen összeütközésekkel szemben a forradalom és szabadságharc még haldoklásának pillanatában is egyesítette az együtt élő nemzeti sajátosságokkal rendelkező, a haza és a szabadságharc megmentésére áhítozó érmelléki embereket. Az összeírásokba foglalt népfelkelők elindulására már nem kerülhetett sor.
Augusztus első napjaiban Debrecen környékén összeroppant a honvédsereg. Az egész fronton visszavonulás kezdődött, a bal szárnyon Vámospércs, Nagyléta, Pocsaj, Bihar irányába. A sereg egy része Székelyhíd, Diószeg, Biharfélegyháza érintésével érkezett Váradra, de a túlerőben lévő orosz seregekkel szemben az összegyűlt honvédsereg nem is gondolhatott Várad megvédésére. Augusztus 7–9. között Rüdiger tábornok hadteste elérte és elfoglalta Váradot, amelyet rövidesen egész Bihar megye megszállása követett. A Nyírség és az Érmellék vidékét alig hagyták el az oroszok, augusztus közepén már az osztrák csapatok és a hatóság emberei jelentek meg, akik hozzákezdtek az új hatalom kiépítéséhez. Begyűjtötték a fegyvereket, a községházakban kifüggesztették Haynau parancsolatát, a császári Constitutiót. Figyelték a lakosok minden megnyilvánulását, a császári biztosok megfélemlítették az embereket.
Ami Világos után következett, az már a legszégyenteljesebb események sorozata volt. Az árulás, besúgás, kiszolgáltatás, bosszúállás, a „pártütők” példás megbüntetése a magyar ellenforradalmi összeesküvés és terror eszköztárát alkotta. A reakciós erők szövetségének irányítói a Zichyek, köztük volt a diószegi uradalombirtokosa, Zichy Ferenc, Bihar vármegye főispánja is.
A Zichyek a szabadságharc leverésében az intervenciós orosz seregekkel kollaboráltak, ajánlásukkal szereztek különösen nagy befolyást a császári udvarnál. Zichy Ferenc gróf lett a második legfontosabb magyar császári és királyi tanácsos és helytartóbiztos Pozsonyban, aki az ellenforradalmi leszámolásban és az új polgári közigazgatás bevezetésében központi irányító szerepet töltött be. A legszomorúbb, hogy a forradalom és szabadságharc idején Bihardiószeg polgárságától bizalmat kapott elöljárósági választmány nemcsak aláásta a haza és a nemzet szabadságának védelmét, hanem alig bukott el a szabadságharc, siettek hódolatukat és hűségüket bizonyítani a császári-királyi udvarhoz.
Már 1849. augusztus 20-án Zichy Ferenc királyi helytartó, császári-királyi gróf főbiztoshoz küldött alázatos feliratot (korabeli helyesírással – szerk. megj.): „Letüntek a napok, s eljátszotta szinte másfél év alatt gyászos szerepét egy szerencsétlen gondolkozású felekezet, ki részint dics részint bosszú volt egy virágzó kor felibe oly terhes fellegeket terite, melynek zivatarai sok szegény anyák szive legdrágább kincseit… felemészték…, hány lett méltatlanul a csúfos halál martaléka. Még a királyi trón is szinte a törésig rázattatván meg, ezen felül mit a nemzet évezred alatt a legnagyobb gonddal mint szent ereklyét őriztetett, a királyi díszítmények egy egyén által bitangoltatttak… A felséges uralkodóház méltatlan gyalázattal illettetett, melyet mi gyakran fájdalommal olvastunk… és most midőn a sors e szerencsétlen hon szenvedéseit megelégeli örömmel és jobbágyi tisztelettel és engedelmességgel hódolunk ő császári királyi felsége Ferenc Józsefnek és az általa kegyelmesen kinevezett magas kormányzó őmagasságoknak… Adjon a jó ég őfelségének erőt és áldást, hogy kiket a szerencsétlen kor földönfutókká tett, legatyáskodóbb szeretete által vagyonukat visszaszerezhessék, adjon a gondviselés őfelségének a sok zivatar után csendes és boldog országlást… mely legalázatosabb hódolatunkat midőn excelenciád lábaihoz letennénk, a legmélyebb s jobbágyi örökös tisztelettel maradtunk excelenciádnak. Diószegen, augusztus 20-án 1849, alázatos szolgái főbíró Kiss István s.k. Obrainski Félix, Lukács Mihály lelkipásztorok, Lengyel Antal lelkész, Balász Constantin lelkész, Pop Zakariás lelkész, Kirtsi József az egész közönség nevében Balogh Bálint város jegyzője által és érzése szerint.”
Közvetlenül a szabadságharc leverése után a besúgók és titkosrendőrök segítségével részletes jegyzéket készítettek azokról a személyekről, akik valamilyen formában a forradalom és szabadságharc ügyét szolgálták. „A pártütés szervezői, élesztői, vagy abban résztvevők jegyzéke” 123 forradalmár, „rebellis” mellett 17 áruló papot is felsorol. Valószínű, hogy nem csak ez, más hasonló jegyzék is volt az ellenforradalmi terror bosszúállására. Az Érmelléken kitűnt forradalmárok és szabadságharcosok családjára irányították a figyelmet: az érmihályfalvi Bernáth, az érköbölkúti Bónis, a csokalyi Csengeri, Fényes és Horváth, az érsemjéni-érkeserűi Dobozy, a székelyhídi Miskolczy és Garán családokra és más személyekre állították rá a megfigyelőket.
1849 őszén az Érmelléken is beszállásolták a zsandárokat. A reakció diadalmaskodott. A talpnyalók dicshimnuszokat zengtek az új hatalom, a felséges uralkodóház iránt. Vegyes érzelmekkel, szégyenkezve olvassuk Lengyel Antal bihardiószegi lelkész 1849. december 28-án keltezett levelét Pozsonyba. Íme, a levélből, melyet Zichy Ferenc gróf, császári belső titkos tanácsos és helytartó biztoshoz írt (korabeli helyesírással – szerk. megj.): „Nagy méltóságos Gróf Kegyelmes Uram! Hála az Mindenhatónak, hogy ismét felderült felettünk a komoly ég és sok viszontagságok után ismét alázatos tiszteletünket tehetjük… oly viszontagságok között majd esztendő és öt hónapokat töltöttünk, hogy mint untalan lebegett a halál árnyéka felettünk… kik az báránybőr alatt valóságos ellenségünk lest vetettek és vigyázták minden lépésünket… De meghallgatta Mindenható mindennapi alázatos könyörgésünket amidőn támasztott oly kegyes férfiút ki korunk és nemzetünk sorsát szivén hordozván bátran fellépett… megszabadította honunkat a végveszélytől és áldott békességgel megajándékozva, mely jótettéért áldott legyen N. Neve mindörökké… nagyon örvendek kegyelmes uram, hogy… excelenciádat a Mindenható megőrizte és ezen újév napját friss egészségben elérni megengedte, tartsa és éltesse annak minden napjaiba óráiba boldogul… így boldog és szerencsés legyen ezen újév excelenciádra nézve, melyér esedezni Istennek meg nem szünök míg Isten kedvez életemnek… tapasztalt atyai szeretetében magamat ajánlván csókolván kezeit az legmélyebb tiszteletem mellett maradok exczelencziádnak. Diószeg 28 dec. 1849 legkisebb szolgája Lengyel Antal diószegi lelkész és esperes.”
Letűnt egy korszak. Véget ért a magyar nemzet nagyságának és hősiességének páratlan tündöklése, amely 150 év távlatából sem halványult el. Ragyogása ezentúl is utat kell mutasson a jövőbe.
A dokumentumot kísérő korabeli illusztrációk tekintetében Kormányos László történelem szakos tanár segített, akinek ez úton is köszönjük a közreműködését.
Írta: Ér hangja
Vélemény, hozzászólás?