Sok dallam ma is ismerősen cseng a fülembe, amit tőle, zenetanáromtól tanultam kis ötödikesként az iskolában. Ma is összeforr az élete a zenével, hisz a Székelyhídi Férfikórus útjait egyengeti. Karancsi Bélával, a kórus karvezetőjével életről, zenéről, tervekről társalogtunk.

 

– Hogyan került kapcsolatba a zenével?


– Már egészen kicsi korom óta körülvesz a zene. Nálunk a családban hagyomány volt nagyobb családi ünnepeken közösen nótázni, dalolni, amit én kisgyerekként csodálattal figyeltem a nagyobbak ölében ülve. Mindig szeretettel gondolok vissza azokra az idõkre. Ekkor költözött a zene örökre a szívembe. Azóta sajnos már elfelejtettek az emberek nótázni is. Most ha valaki jókedvében dalra fakad, rögtön azt mondják rá, hogy biztosan részeg.

 
– Tud-e valamilyen hangszeren játszani?


– A családunk több évtizedre visszamenőleg zenészcsalád volt. Nagymamám citerázott, édesanyám hegedült és én is zongoráztam, majd harmonikázni tanultam. Az iskolában nagyszerűzenetanárom volt, Barkász Gábor, akinek nagyon sokat köszönhetek. Sok évig énekeltem a szilágysomlyói általános iskola énekkarában, amellyel komoly sikereket értünk el a különböző iskolai zenei versenyeken.

 

 

– Miképpen alakult a további pályafutása?


– Sajnos a tanulmányaim nem zenei vonalon folytattam tovább, mert zenei szaklíceum csak Nagyváradon és Zilahon volt, ahová a szüleim féltettek elengedni. Így más irányba terelődött az életem, de mégsem szakadt el teljesen a zenétől. Miután 1995-ben Érolasziba költöztem a feleségemmel, pár évig zenét is tanítottam a székelyhídi Petőfi Sándor-líceumban. Ekkor már megszületett a helyiek fejében egy nagy terv is, amit sikerült közösen valóra váltanunk.
– Mi volt ez a terv?


– Az akkori polgármester, Holczman Barna nagyon szeretett volna egy helyi férfikórust és engem próbált győzködni, hogy vezethetném. Kérdeztem is: „Miért pont én?” Nem éreztem magamban a kellő erőt és felkészültséget egy hasonló jellegű feladathoz.

 

 

– Hogyan kezdődött a Székelyhídi Férfikórus története?


– 1997 novemberében alakult meg, idén 15. évfordulóját ünnepli. Az elsõ fellépésünk a következõ évben a március 15-i megemlékezés volt, melyet követõen, minden jelentõsebb városi és egyházi ünnepen felléptünk. Próbatermet a református egyháznál kaptunk, ezért sokáig Székelyhídi Református Férfikórusként tartottak bennünket számon, tévesen, hisz a tagok nagy része más felekezethez tartozik.
– Az évek során milyen változások voltak a kórus összetételében?


– Kezdetben a tagok száma olyan harminc körüli volt, mely azóta is majdnem változatlan. Azonban időközben sokan mentek el és sok új ember csatlakozott hozzánk. Az alapító tagok közül sokan ma is itt vagyunk, az évek egymáshoz csiszoltak bennünket. A vezetők is változtak. Mellettem két komoly zenei szakember az időközben elhunyt református kántor, Veres Zsolt, majd egy nagyváradi karmester, Bokor Barnabás is állt a karvezetői helyen. Sok minden változott az évek során, és ezek a változások mind hozzájárultak a csoport fejlődéséhez.
– Különösen, miután jöttek külföldi fellépések is…


– A volt református egyházvezető, id. Gavrucza Tibor jó kapcsolatokat ápolt Debrecenben a Kölcsey Ferenc Megyei Közművelődési Intézet vezetőségével, valamint szerte a vidéken sok kultúrfelelőssel. Így hamarosan eljutott a hírünk a határon túlra is és jöttek a felkérések. Sok helyen voltunk (Létavértes, Nyíradony, Újfehértó stb.), és mindenütt új barátságok szövődtek, melyeket azóta is igyekszünk ápolni.
– Mi volt a legnagyobb közös zenei élmény?


– Talán az egyik legnagyobb élmény és megtiszteltetés is egyben, az, hogy meghívást kaptunk a rangos Újfehértói Tavaszi Fesztiválra, ahol többek között fellépett a világhírű nyíregyházi Cantemus kórus, melyet élőben meghallgatni életre szóló zenei élmény. Itt és mindenhol, ahol megfordultunk sok tapasztalatot gyûjtöttünk és rengeteget tanultunk.
– Van-e olyan díj, elismerés, amely a kórus büszkesége?


– Nagyon sok oklevelet kaptunk az évek során, de igazából versenyekre sosem szerettünk járni, hogy díjakat hozzunk el. Egyszer voltunk a Ki mit tud? elődöntőjén Érmihályfalván, de nem éreztük ott jól magunkat. Úgy véltük, nem illünk oda, valahogy kilógunk a sorból. De talán mégis van egy díj, amit kiemelnék, ami nagy meglepetésként és örömként ért bennünket. Ez a Magyar Kultúra Díja, melyet Nagyváradon vehettünk át 1999-ben.
– Mi a Székelyhídi Férfikórus legfontosabb célkitűzése?


– A célunk a magyar kultúra ápolása, olyan értékek megőrzése, melyek kihalófélben vannak. Mégsem nevezhetem magunkat csak népdalkórusnak, hisz a repertoárunk nagyon változatos, széleskörű. Megtalálható benne szinte minden: az egyházi énekektől, a népdalokon át egészen a katonanótákig sok dolog. Időközben a tavalyi kórustalálkozó sikerén felbuzdulva néhány híresebb Omega- és Máté Péter-dal is felkerült a listára. És ami a legfontosabb: a repertoárt közösen állítjuk össze, mindenki ötleteit figyelembe véve.
– Ha egy szóval jellemezhetné a férfikórust, melyik szó lenne az?


– Talán a sokszínűség. Az évek során meg tudtunk maradni független kórusként. Véleményem szerint ebben rejlik a siker, hisz csak így lehet összetartani ennyi különböző felekezetű, politikai nézetű és korú embert. Minden héten a kedd esti próbán a munka mellett jut idő a beszélgetésre is. Itt megbeszéljük a heti örömöket vagy problémákat, a közös munka mellett közösen sírunk, nevetünk, ünneplünk. Ezek az évek klubbá formálták a csapatot, barátságok szövődtek, melyek erős kapocsként tartanak össze bennünket.
Ványa Blanka