Részlet a helyi származású Szegedi Mária tanulmányából

(folytatás áprilisi lapszámunkból)

Székelyhíd vára

1460-ban a Zólyomiak engedélyt kaptak arra, hogy az Ér egyik szigetén fa vagy kővárat építsenek, négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel. Ezt a várat 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkelés seregei lerombolták és a birtokos Zólyomi család négy tagját is megölték. Kilencven év múlva ismét felépítették, majd 1664-ben a törökök újra lerombolták. A vár makettje ma megtekinthető a székelyhídi református templom udvarán.

Nánási Zoltán Székelyhíd történeti monográfiájában olvashatunk részletesen a vár megépítéseinek nehézségeiről. A várat I. Rákóczi György erdélyi fejedelem megbízatásából a négy bástya alapjainak a lerakatását Haller Gáborra bízta (aki Németalföldön tanult és Belluci és Busca olasz várépítő mesterek tanulmányait használta fel). „A székelyhídi vár négyzet alaprajzú, négy sarokbástyás alakját tehát nem a Zólyomiak idején, hanem csakis a Rákóczi építtetéseivel vehette fel.” A fejedelem a vár megerősítéseinek munkálatait Ibrányi Mihályra bízta (érmelléki földbirtokos és váradi vicekapitány), aki mindenről beszámolt. Küzdelmes feladatot jelentett az Ér mocsarainak a közepébe a vár megépítése, a bástya alapjainak letétele, hiszen a vizet nem lehetett elvezetni, annak érdekében, hogy a földet kiszárítsák (helyenként 9 méternél is mélyebb volt a mocsár). „…négy arasz vastagságú égerfa cölöpökre – amit négy ölnyi szélességben sűrűn vertek le – rakták rá a terméskő falat, arra pedig a fal nagyobbik részét a helyszínen égetett téglából rakták. ” 1640 januárjában az Ér alacsony vízállású volt, így könnyebben haladtak a munkálatokkal. De nem lehetett az időjárástól függővé tenni a munkálatokat, így annak érdekében, hogy a vízhozam egyenlő és állandó legyen 1640 őszétől a Krasznát átvezették az Érbe. Az építkezéshez Váradról hoztak köveket. 1642 májusára végeztek a négy bástya felépítésével, s azoknak faragott kőpárkányuk is elkészült. A vár alépítményeinek szélessége 14 láb (kb. 4,25 m), a falak vastagsága 6 láb (kb. 2 m), a fal tarajának magassága 1,8–2 m volt. A bástyákat összekötő külső védőfal befelé domború volt, a sarkai pedig lándzsahegy alakú, hegyes szögben végződtek. A sarokbástyák nevet is kaptak: északnyugaton volt a Parancsnoki, délnyugaton a Dobosok bástyája, északkeleten a Kereki, délkeleten pedig a Telegdy bástya. A vár belső területének az épületei szegényesek maradtak. A várudvar közepén volt a kút, a malom és a sütőkemence. Délen, a főbejárat mögött voltak a lakóépületek, északon pedig az istálló és a műhelyek voltak. A két északi toronyban az őrség lakott. Székelyhíd vára végvár lett, ami miatt nagyobb gondot fordítottak a megerősítésére. Ez valószínűleg már II. Rákóczi György vagy Kemény János erdélyi fejedelmek idején történhetett meg. Kettős M alakú sánc- és védfalrendszert építettek, észak-keleten egy kisebb erődítés volt, melyre a vár hídjainak és kapujának védelme hárult. A várba bonyolult hídrendszer segítségével lehetett bejutni, mely a lápon át keletről, észak-keletről és délről körbefogta. Támadás esetén a híd facölöpjeire rakott pallókat felszedték. 1664-ben a vasvári békében elrendelték a vár lerombolását.

A törmelékekből gróf Dietrichstein János, Mária Terézia királynő főkamarása 1750–1760 között felépítette a mai kastély nyugati szárnyát. A Dietrichstein-kastély – ami a későbbiekben házasság útján a Stubenberg család birtokába jutott –, valamint a kései barokk stílusú római katolikus templom ma is ott ékeskedik őrző tekintetével a város felett.

Alagutak

Könyöki József A középkori várak című munkájában alagút címszó alatt így ír: „Felvételeim alkalmával alig láttam várat, hol ne mutatott volna a lakosság egy nyílást a falban vagy pinczében, mely szerintük ez alagút lejáratát képezi.” Továbbiakban ezt olvashatjuk: „…föld alatt utakat vájtak, melyeken a vár lakói menekülhettek, mint azt a történelem is többször igazolja… Ily alagutak a főtoronyból, pinczéből, szobákból, vagy kutakból vezettek a szabadba. Említenek azonban olyanokat is, melyek valamely közel levő szomszéd várba vagy városba vezettek.”

Kutatásom csupán székelyhídi lakosokra terjedt ki. Három, hatvan és hetven év közötti lakost kérdeztem, kik ugyan azt a történetet mesélték el nekem, miszerint: „A kondás száz darab disznót őrzött a vár területén. Az idős bácsi elbóbiskolt, s mire felébredt, a száz darab disznó nem volt meg. Bejárta a környéket, keresve a sertéseket, de nem lettek meg. Elment hát, s felkereste a disznók tulajdonosait, és elmondta nekik, hogy sajnálja, de nincsenek meg a disznók. A lakosok is keresni kezdték a disznókat, de csak nem kerültek elő. Egy nap egy gyerek játszott a réten, mikor meglátta a disznókat előjönni lisztesen, piszkosan a ma Kiserdőnek nevezett fás részről. Elrohant, s szólt az embereknek, hogy megvannak a disznók. Az emberek, mikor oda mentek, egy alagútba találták a disznókat, amelyek régi gabonát túrtak a félig-meddig beszakadt járatba.”

Egy másik interjúalanyomtól ezt a választ kaptam az alagút kilétéhez kapcsolódóan: „Saját gyerekkori élményem az alagúttal kapcsolatban: gyakran jártam nagyapámmal Kerekibe szekérrel, és a vár mellett haladva egy-egy helyen furcsa, dübögő hang hallatszott, ahogy a lovakkal elhaladtunk felette. Nagyapám akkor azt mesélte, hogy ott fut az alagút fel a kastélyhoz. Később gyakran jártunk oda, és kerestük az alagút bejáratát, de sajnos semmit sem találtunk!” Az interjúalanyaim mind hozzátettek még egy másik járatot, amely a Stubenberg-kastélytól jön, s szerintük összeköttetésben volt a vár alagútjával.

Dolgozatom kutatási része nem teljes, hiszen ez egy nagyobb, terjedelmesebb kutatómunkát igényelne. Következtetésképpen levonható, hogy az emberek hisznek az alagút létezésében, amit történetekkel is alátámasztanak. Az alagút menekülési célt szolgálhatott, illetve átjárást biztosított a mai Stubenberg-kastélyhoz, valamint más településekre. Az alagút, amelyről az emberek beszélnek, körülbelül 45 km hosszú kell, hogy legyen. Ha a szóbeszédekre támaszkodunk, akkor Székelyhíd lakóházai alatt, valószínűleg egy bonyolult alagútrendszer megy végig, de létezését még senki nem tudta bebizonyítani.

A szerző jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakos hallgatója.

A tanulmány dr. Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató, egyetemi tanár vezetésével jött létre, a publikáció szintén az ő közreműködésével valósult meg.

A cikk 2020-ban megjelent a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) elektronikus felületén: https://mnyknt.hu/2020/07/05/szekelyhid-vara-es-annak-alagutjai/?fbclid=IwAR3tv1ebm6ZByUtoiS9K33yFxKNic0NRSXkmsaZSOgpZU0bpvbkn_wMlqY

Bibliográfia:

Dr. Szabó József: Ismeretlen Érmellék. Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2018.

Nánási Zoltán: Székelyhíd történeti monográfiája. Kiadja az Érmellék Egyesület, Székelyhíd, 2003.

Sütő Éva: Érmellék, szerelem. Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2013.

Könyöki József: Középkori várak: különös
tekintettel Magyarországra. MTA, Buda­pest, 1905. https://mek.oszk.hu/11800/11899/11899.pdf


Írta: Ér hangja