Beszélgetés Csorján Dezső székelyhídi képzőművésszel

Kint nyirkos hideg, bent barátságosan ropog a kandalló, amikor szobák labirintusán át megérkezek Csorján Dezső székelyhídi képzőművész otthonába. Az egész olyan mintha egy másik világba lépnék, mindenütt Jézus ábrázolások és vallási szimbólumok vesznek körül.

 – Ha Csorján Dezsőre, mint művészre gondolok, akkor egy Jézus-ábrázolás villan az eszembe legelőször. Honnan ez a vallásos témák iránti elhivatottság?

– Tudod, hiszek valamiben, mélyen hiszek a vallásban és ezt sugallják a képeim is. Sokan hitetlenek vagy meghasonlanak a világgal, de engem ez a hit segített át az élet nagy holtpontjain.

Már egész kicsi korom óta foglalkoztat Jézus és az ő élete és ez a képeim által jut kifejezésre.Mindenképembe a lelkem egy darabját festem bele és sokszor ez ijesztően hat másokra, de ilyen vagyok én, mint sok mindenki mást az élet engem is megtört, és talán ezért szomorúbb hangvételű a képeim többsége. A Jézus-képek különös helyet foglalnak el a lelkemben, ezek fejezik ki talán a legjobban azt, hogy ki vagyok én. Sokszor pályatársaim azt mondják, hogy magamat festem meg ezeken a képeken, ami nem igaz. Azonban az érzéseim olyan módon hatják át ezeket az arcképeket, hogy az arc valóban az enyémhez hasonlóvá válik.

– Közismert, a lánya, Csorján Melitta is kiváló festőművész. Honnan ered ez a tehetség?

– Szerintem ez egy gén, ami a családunk egyes tagjaiban továbböröklődik. Úgy emlékszem, az egész a dédnagyapámtól indult. Debreczeni Ferenc kántor-tanító és rajztanár volt, és fia, Dezső, az én nagyapám ötvösmunkás. Tőle örököltem a nevem és két generáció kézügyességét is, amit hál’Istennek a nagyobbik lányomnak is tovább tudtam adni. Ugyan nem esik messze az alma a fájától, mégis mi két különálló művészi világban élünk a lányommal, s csak néha merészkedünk át a korlátokon, hogy megcsodáljuk egymás művészetét.

– Szavaiból ítélve ez a tehetség örökölt és nem tanult dolgokon alapszik. Mikor derült fény az öröklött művészgénre?

– Már igen korán, kisiskolás koromban az egyetlen dolog, ami lekötött, a rajz volt. Azt, hogy van hozzá tehetségem, akkor fedezték fel, mikor sorra nyertem a különböző rajzversenyeket. Később már felnőtt fejjel elvégeztem a nagyváradi népi iskola rajzszakát, először Motl Roman, majd a későbbiekben Kristófi János lett a mesterem. Habár sokszor mondták, hogy nem igazán értik, mit keresek én itt, hisz ezeket a dolgokat, amiket itt tanítanak, én már rég tudom, mégis hálával tartozom nekik, mert nagyon sokat tanultam tőlük.

– Mikor mutatta meg először a világnak ezt e tehetséget?

– Önálló kiállításra jóval 2000 után került sor, de a kezdetek sokkal meszszebbre nyúlnak. Az első munkám egy kazettás mennyezetű templom restaurálása volt Menyőn, amely Tőkés László száműzetési helye is volt. Ezután felgyorsult az élet, egyházi körökben kézről kézre adtak, így számos helyen fordultam már meg és fordulok meg manapság is. A székelyhídi katolikus templomot is nagy részben én restauráltam, amire különösen büszke is vagyok. A kiállítások lehetősége és ideje később érkezett el, de így is már számos helyen megfordultam. Kiállítottam már többek közt Belgiumban, Debrecenben, Nagyváradon és Székelyhídon is megszámlálhatatlan alkalommal. Voltak egyéni és csoportos kiállításaim is és mindegyikről szép emlékeket őrzök, amelyekből a nehezebb időszakokban táplálkozni tudok.

– Van-e olyan művészeti irányzat vagy festőművész, akit példaképnek tekint?

– Munkácsyt tartom az egyedüli példaképemnek, számos képét festettem újragondolva az eredeti alkotást. Nagyon szeretem a vonalvezetését, tiszta, pontos, határozott, ehhez hasonlít a leginkább az én stílusom is. Nagyon érdekel a történelem is, az utóbbi években rengeteget olvasok és nagyon elmerültem a történelmi témában. Számos hasonló ihletésű képem született ebből a ‘szerelemből’, többnyire híres festmények másolatai. Nagy büszkeséggel tölt el az is, hogy a Munkácsy-díjat kaptam. Ezt a kitüntetést csak olyan festőművészek kaphatják meg, akik sok Munkácsy-képet festettek meg. Azonban a legbüszkébb arra vagyok, hogy a nagyváradi Tibor Ernő Galéria oszlopos tagjának választott. Itt számos olyan művész van, akit csodálok, és akitől nagyon sokat tanulhatok. És hatalmas lendületet ad az is, hogy ezek az emberek elismerik a munkáimat és mindig rengeteg bíztatást kapok tőlük.

– Számos képe nagyon érdekes szín és térhatású. Ezek milyen technikával készülnek?

– Tűzzománctechnikával, viszont az érdekességük az, hogy a hagyományostól eltérően ezek a képek kartonlapra készülnek. Az eredeti tűzzománctechnikánál a kép egy vékony fémlemezre készül, amit kemencében égetnek ki a végleges formára. Viszont a karton nem hőálló, ezért én egy sajátos technikát fejlesztettem ki, ami az én találmányom, és aminek a titkát senkinek nem árulom el, a halálos ágyamon egyedül a lányom lesz az, akinek továbbadom örökségül.

– Úgy tudom, nem csak kézügyesség, de aranytorok is szerepel az örökségben. Hogyan került kapcsolatba a Székelyhídi Férfikórussal?

– Egy véletlen folytán kerültem be a kórusba, és azóta ott ragadtam. Már tizenöt éve erősítem a kórust tenor szólamban. Ez idő alatt számos barátság és testvéries hangulat alakult ki köztünk. A kórus mellett pedig a másik nagy szenvedélyeim a borversenyek,  ahová nem borosgazdaként, hanem borkedvelőként járok el. Emellett pedig az érmeket és kupákat is én szoktam önteni ezekre az alkalmakra. Van egy képem is, amely engem ábrázol öregkoromban. Egy öreg, ősz szakállú férfi áll rajta borospohárral a kezében. Így szeretnék majd én is távozni ebből a világból, amikor elérkezik az időm, emelt fővel és jókedvűen.

 

Ványa Blanka