Kultúra napi bál a gondoskodás, értékmegőrzés és szórakozás jegyében

Jó hangulatban telt a városi múzeum aulájában január 20-án megrendezett jótékonysági kultúra napi bál. Az est folyamán a változatos programok mellett jótékonysági aukción gyűjtöttek a Székelyhídi Gyermek Jézus Otthon javára, emellett bálkirálynőt választottak.

A szomorkás, késő ősziesen nyirkos kinti időjárás elkedvetlenítően hatott. A bálteremmé avanzsált múzeum épületéből hömpölyögtek a dallamok, pára libbent a bejárati ajtó fölött. Sorra érkeztek a nagyestélyibe felöltözött hölgyek elegánsan felöltözött kísérőik társaságában. Béres Csaba polgármester néhány üdvözlő szóval, pohár pezsgővel köszöntötte az érkezőket. Majd néhány illusztris vendég és Böjte Csaba ferences rendi szerzetes az általa létrehozott, helyi Gyermek Jézus-otthon aprócska lakóival kézen fogva vonult a bálterembe.

A Székelyhídi Kulturális Napok nyitányaként először rendeztek január 18-án nótaestet a Stubenberg-kastélyhoz tartozó egykori grófi pincében. A mulatni, szórakozni vágyóknak a nagyváradi Szőcs Lőrincz és népi zenekara húzta a lassacskán már falvainkban is feledésbe merülő dallamokat. A jelenlévőket nem kellett sokáig noszogatni, egykettőre bekapcsolódtak a nótázásba. A mulatozás közepette még táncra is perdültek a fiatalabbjai.

Barátok, munkatársak, ismerősök végtisztességet hordozó szavai

Volt egyszer hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Bíró Lászlónak hívtak. Laci 1977. szeptember elsején született Székelyhídon, családja legkisebb gyerekeként, hisz születésekor őt édesanyja, Erzsébet és édesapja, András mellett az akkor hatéves bátyja, Zoli is nagyon várja. Mint a legkisebb királyfik a mesében, jó eszű, eleven gyerek, kiváló megfigyelő, akinek mindig nagyon jó ötletei vannak. Székelyhídon járja iskoláit, majd 1999-ben Nagyváradon a Gábor Dénes Főiskolán végez informatika szakon. Azonban ellentétben a legkisebb királyfikkal, nem megy világot látni, hanem hazajön, és itthon keresi és találja meg a boldogságot. Munkássága javarészét a helyi önkormányzat alkalmazottjaként végzi. Fiatalon rátalált a szerelem Vali személyében, akivel 2003 októberében házasodik össze. Két csodaszép gyerekük születik: Dóra, még az év novemberében és négy év elteltével Lacika. A családja és a barátai jelentik az életét és bár a Jóisten sajnos csupán 40 évnyi időt szánt itt neki a Földön, de szeretete, jósága, vidámsága, önzetlensége és hatalmas lelke által halhatatlanná válik az őt szerető szívekben.

Dr. Wilhelm Sándor, a Margittán született nyugalmazott biológia szakos tanár és kutató neve mindannyiunk számára ismerős, hisz több generáció nőtt ki az iskolapadból a kezei alól, és halbiológiai tárgyú könyveivel mindannyian találkozhattunk már. Bár elviekben a békés nyugdíjas éveit élvezi egy hosszú és gazdag tanári életpálya befejezéseként, de talán most aktívabb, mint valaha. Végre a teljes idejét a tudományos kutatómunkának szentelheti, így hát beszélgetésünkben kicsit visszatekintettünk a 2017-es év szakmai sikereire.

Építkeznek a csokalyi reformátusok

A közösségépítés, a lelki munka mellett a csokalyi református egyházközség tulajdonában lévő ingatlanok állagmegőrzésén, felújításán is munkálkodik az alig néhány hónapja érkezett Tokár Sándor lelkipásztor.

A parókiával és a református templommal ugyanazon utcában, a szemközti oldalon található az egyházközség egyik impozáns, de külsőre elhanyagoltnak tűnő ingatlana, amely egykoron felekezeti iskolának épült. Meglévő írásos dokumentumok szerint Csokalyon 1760-ban kezdődött el az egyházi iskola működése egy ma már nem létező épületben. Feltehetőleg a XIX. század utolsó éveiben emelték a még meglévő emeletes létesítményt. A kommunista korszakban erre is rátette kezét az államhatalom, de az oktatás még jó ideig tovább folytatódott benne, igaz immár nem egyházi iskolaként – sorolta a lelkipásztor. Miután felépült a faluban az új iskola, onnantól üresen állt az ingatlan. Ahogyan elhagyatott épületekkel szokott lenni, az állaga egyre inkább romlott. A tetőzetet még néha megigazgatták a helybéliek, hisz tudvalevőleg egy épület teljes megsemmisülése mindig egy félrecsúszott cseréppel kezdődik.

Fekete Ibolya filmrendező vászonra vitte érmelléki felmenői történetét

Fekete Ibolya magyar–orosz szakos nyelv- és irodalomtanár, aki először a könyvkiadásban dolgozott szabadúszó szerkesztőként, majd írt néhány filmforgatókönyvet és 1989 óta dokumentum-, 1995 óta játékfilmeket rendez.

– Beszélgessünk egy kicsit a kezdetekről: Ön a 70-es évek derekán kezdte pályafutását. Napjainkban is keveset lehet hallani hogy a filmrendezői szférában nők dolgoznának. Abban az időben, mikor még dübörgött a kommunizmus, biztosan nehezebb volt megállnia a helyét. Ez így van, vagy csak én gondolom így?
– Furcsa dolog volt ez Magyarországon, sokkal több női rendező volt, mint az általában lenni szokott az ilyen kisebb országok szakmáiban. Komoly hagyománya volt. Sokan voltak már akkor is. Mészáros Márta, Gyarmati Lívia, Elek Judit, Ember Judit, biztos tudnék még mondani egyet-kettőt. Nem ez volt a probléma. Valahogy volt valami bajtársiasság, valami kollegialitás a szakmában. Kicsit mindig szekírozták az embert, elsőre mindig „persze egy nő”, meg mikor az első filmjét forgatja az ember és a stáb nézi, hogy „na mire megy ezzel a dologgal”. De ha az ember megállt a lábán, nem bántották ezért.

Az idei év első napjai nem hozták meg a „kopogós” időt. Itt-ott még hártyavastagságú dér csipkedte a sáros-latyakos földes utakat, amint a cikornyás huszárok paripákon és szekereken lómozgató portyára indultak Szentjobbról Hegyközszentmiklós irányába.

Az idei huszártevékenységeket megörökítő naplóba első bejegyzésként a szentjobbi huszárportya került. Tizenegyedik alkalommal gyűltek össze a hagyományőrzők a szokásrendet megtartva, az újév első hétvégéjén.

B. ú. é. k. mindenkinek! De inkább hadd kívánjak nektek minden jót Weöres Sándor versével! Az idei tél egyelőre „kicsit” megtréfált minket. Hiába készítettük a kesztyűt, sálat, meleg csizmát, kabátot, nem mehettünk szánkózni, korcsolyázni, hógolyózni, hóembert építeni. Pedig én is nagyon szerettem volna! Sebaj, szerencsére a Mikulás és a Jézuska nem került el minket! Jövőre bepótoljuk! (Vagy még idén?) Már elkezdődött a farsang, a télbúcsúztatás-tavaszvárás ideje. Persze, fura, hogy búcsúztatjuk a telet, amikor az messze elkerült minket. Lehet, Télapó más tájakon rázta ki a szakállát! Mi már lassan a karneválra, az álarcosbálra készülődünk. Időben kezdjetek hozzá a jelmezek tervezéséhez, elkészítéséhez. Örülnék, ha nekem is adnátok néhány jó ötletet. Rajzoljátok le elképzeléseiteket, ötleteiket, és küldjétek el nekem! Nagyon-nagyon várom. Ja, ha a finom farsangi fánkot eszitek, gondoljatok rám is! Puszi mindenkinek,
Kópé