Fekete Ibolya filmrendező vászonra vitte érmelléki felmenői történetét

Fekete Ibolya magyar–orosz szakos nyelv- és irodalomtanár, aki először a könyvkiadásban dolgozott szabadúszó szerkesztőként, majd írt néhány filmforgatókönyvet és 1989 óta dokumentum-, 1995 óta játékfilmeket rendez.

– Beszélgessünk egy kicsit a kezdetekről: Ön a 70-es évek derekán kezdte pályafutását. Napjainkban is keveset lehet hallani hogy a filmrendezői szférában nők dolgoznának. Abban az időben, mikor még dübörgött a kommunizmus, biztosan nehezebb volt megállnia a helyét. Ez így van, vagy csak én gondolom így?
– Furcsa dolog volt ez Magyarországon, sokkal több női rendező volt, mint az általában lenni szokott az ilyen kisebb országok szakmáiban. Komoly hagyománya volt. Sokan voltak már akkor is. Mészáros Márta, Gyarmati Lívia, Elek Judit, Ember Judit, biztos tudnék még mondani egyet-kettőt. Nem ez volt a probléma. Valahogy volt valami bajtársiasság, valami kollegialitás a szakmában. Kicsit mindig szekírozták az embert, elsőre mindig „persze egy nő”, meg mikor az első filmjét forgatja az ember és a stáb nézi, hogy „na mire megy ezzel a dologgal”. De ha az ember megállt a lábán, nem bántották ezért.

Ennek nem volt ilyenformán jelentősége. Vadabb lett azóta. Én csak a rendszerváltás után lettem rendező, akkor kezdtem el rendezni. Úgyhogy nekem nem az volt a bajom, hogy nőként hogy állok meg a szakmában, hanem egyéb okokból. Engem az Aczél elvtárs (Aczél György kommunista kultúrpolitikus, a Kádár-korszak szellemi életének ideológusa – szerk. megj.) személyesen volt szíves kirúgatni a filmgyárból még rögtön az elején ’80-ban és akkor volt egy hosszabb túlélési gyakorlat, amikor semmilyen munka nem volt, de nem sikerült elirtania a filmcsinálás közeléből.

– Ennek személyes vagy szakmai okai voltak?
– Kis kiadványokkat csináltam filmekből, kis reklámfüzetkéket és valamelyikbe besikerült néhány olyan publikáció, ami az elvtársaknak nagyon szúrta a szemét és azt mondták hogy ez aztán tűrhetetlen és kiraktak a gyárból. Rögtön aztán Szomjas György rendező – aki akkor már csinált három játékfilmet – harmadik filmjének a reklámkampányát intéztem, és akkor sokat beszélgettünk. Rögtön ahogy kitették a szűrömet, őbenne volt annyi bátorság meg vagányság, hogy akkor gyakorlatilag napokkal később megkérdezte, nem akarok-e vele forgatókönyvet írni. Így lett belőlem forgatókönyvíró, s onnantól kezdve tíz éven át együtt dolgoztunk, az ő filmjeinek a forgatókönyveit írtam. Négy filmet csináltunk. Akkor aztán elmúlt ez a történet, amit mi szocializmusnak hívtunk. Onnantól kezdve el tudtam kezdeni dolgozni. Visszavettek a filmgyárba ’90-ben és el tudtam kezdeni dokumentumfilmeket készíteni és aztán játékfilmet is.


– Napjainkban már nem korlátozott a művészi szabadság. Az ön filmjei némi szocreál hangulatot keltenek, szeret visszanyúlni azokba az időkbe. Vannak olyan történetek, amelyeket szeretne vászonra vinni, de nem teheti meg?

– Nem. Ez ilyen értelemben megszűnt. Biztos vannak olyan forgatókönyvek, amelyek nem valósulnak meg, de politikai okokból biztosan nem. Egy kicsit Hollywood-szerűvé válik a filmgyártás, inkább műfaji elvárások vannak. De azóta hogy filmeket rendezek, akár dokumentumfilmet, akár játékfilmet, velem még nem történt meg, hogy a témája miatt ne tehettem volna meg. Sok akadály volt, hol ez, hol az, de cenzúra nem.

– Térjünk át az ön székelyhídi vonatkozására. Személyes kötődése is van a várossal, nem csak átutazóban van itt.
– Az utolsó játékfilmem az Anyám és más futóbolondok a családból az az anyám családjának történetét meséli el. Az egész família itt élt a századfordulón, úgy értem a XIX. és a XX. század fordulóján. A vecseri hegyen volt itt egy kis verandás ház és valami kis birtokféle, talán így nem is nevezhetjük, de szőlő, szántó, gyümölcsös. Idevaló a család. Dédszüleimnek négy gyereke lett és ebből a nagyanyám és az ugyancsak idevaló férje, aki itt postatiszt volt, Trianon után átmentek Debrecenbe, mert a nagyapám ott dolgozott a debreceni postán. Itt mindenkinek élménye gondolom, hogy úgy jártak át Debrecenbe mint a szomszéd faluba. Oda jártak piacra, oda jártak be dolgozni. Úgyhogy Trianon után az én nagyszüleim a gyerekekkel átköltöztek, és onnantól kezdve a mama ott nőtt fel, de a gyerekkor itt volt a székelyhídi szőlőhegyen. Az anyám meséiből olyan volt, mint egy eltűnt éden.

– Mint egy misztikus hely?!
– Igen. A gyerekkori varázslatnak a helyszíne.

– Ez a film 2015-ben jelent meg. Miért csak most?
– Hosszú macera volt. Hét év munkája van ebben a filmben. Elég szerencsétlenül akkor kezdtem volna el csinálni, mikor éppen átalakult a magyar filmszakmai finanszírozás, hosszú bonyolult történet. Az előző rendszerben már kaptam volna rá pénzt, de akkor az bedőlt, várni kellett, míg az új rendszer feláll. Évek teltek el, elölről kellett kezdeni pályázni… szóval volt vele baj elég. Kicsit lassan készült az az igazság, de hogy most kezdtem el csinálni a családom történetét, az meg azt hiszem, hogy életkori kérdés is. Az embert 25 évesen kevésbé izgatja, hogy mi volt a nagypapával. Aztán telnek-múlnak az évek, és valahogy elérkezik abba a korba, amikor rájön, hogy ezzel muszáj elszámolni. Hogy mit cipel az ember a hátizsákban, hogy mi az örökség, azzal jó, ha az ember tisztában van.

– És önnek vannak lehetőségei, hogy ezeket megjelenítse.
– Nagyon furcsán működik a film. Végig megy gyakorlatilag négy generáción, tehát a dédszüleimtől kezdve, és nagyon szeretik a nézők. A DVD két kiadása is elfogyott, és mindenki jött hozzám, de voltak, akik írtak, volt, aki elküldte a saját családtörténetét. Mindenki azzal esett a nyakamba, hogy „Istenem, ez olyan, mint az én családom története”, nem pont úgy, de mégis. Mindenkit rettentően biztattam és biztatok most is, hogy szedje össze a saját családtörténetét. Mindenki írja le gyorsan, amíg a nagymamát, nagypapát meg lehet kérdezni. Először is ezek a közép-kelet európai családtörténetek halálosan izgalmasak, itt annyi minden történt a XX. században. Itt mindenkit úgy össze-visszadobált a sors, hogy szoktam mondani, nincs unalmas családtörténet itt ebben a térségben. Ezek a történetek nem kerülnek bele a történelemkönyvekbe. Hogy ez miképpen történt, hogyan éltek elődeink, hogy mi minden történt mindannyiunkkal, mindannyiunk szüleivel, nagyszüleivel és dédszüleivel, azt csak mi tudjuk valahogy megőrizni. Azt gondolom, hogy nem kell ehhez filmrendezőnek lenni. Mindenki bátran kérdezze meg, írja le, legyen egy kis nyoma annak, mi hogyan éltünk.

– Hogy zajlott a casting? Ön szerint sikerült a színészeknek azt megjeleníteni ami tükrözi a valóságot?

– Nagyon boldog vagyok ezekkel a szereplőkkel. Olyanok, amilyeneket szerettem volna vagy annál is jobbak. Volt válogatás, de inkább a kisebb szerepekre, a főbb szerepekre tudtam, kit szeretnék. Rögtön tudtam, hogy Básti Julit szeretném, nagyon hamar tudtam hogy Danuta Safraszkát szeretném. Gáspár Tibi és az Ónodi Eszter, ők egy kicsit később, végül is Eszter az utolsó pillanatban lett meg. Nem azért, mert ne tudtam volna hogy ő nagyszerű színésznő, hanem ha az ember a családjáról készít filmet, akkor azok az arcok vannak a fejében, akik a családi fényképeken szerepelnek. Hülye fejjel mindig azt kerestem, hogy hasonlítson. Na most az Eszter egyáltalán nem hasonlít az anyámra, mindenki más igen. Básti Juli rettenetesen hasonlít a nagyanyámra. Danuta Safraszka az öregkori édesanyám, pont ilyen volt. Gáspár Tibi pedig kiköpött a papám. Annyira, hogy mikor először megláttam beöltözve és kisminkelve, megrogyott a térdem, hogy Úristen az apám jön velem szembe. Eszter nem hasonlított az anyámra, tehát nem jutott eszembe, de aztán rájöttem hogy hülyeség, hát nem azt kell keresni, hanem az alkata olyan, a temperamentuma és hát persze nagyszerű színésznő, aki ezt meg tudja csinálni. Nagyon sok mellékszereplő is van, akit rögtön, az elejétől kezdve tudtam. Szabó T. Annát rögtön tudtam, Csomós Marit tudtam, a többire meg kerestünk. Ilyen értelemben nekem ez nagyon személyes indíttatás, ismertem ezeket az embereket, akik ebben a filmben szerepelnek, kivéve a dédszüleimet, és hát annyira elevenen éltek bennem, hogy azt kerestem hogy olyanok legyenek, és mindenki olyan.

– Nehezebb rendezni egy valós történetet?
– Mindig valóságos történetből indultam ki. Dokumentumfilmesként kezdtem, és nekem fontos is. Jobban szeretem a valódi történekben megtalálni az esetlegesség mögött megtalálni valamit, ami általánosabb, vagy ahol a törvény dolgozik. Ez mindig jobban érdekelt, mint az, hogy leülök az íróasztal mellé, és kiagyalok valamit, ami vagy jó vagy nem. Engem az inspirál, amit látok a világban.

– Jelenleg milyen következő alkotáson dolgozik?
– Forgatókönyvön egyelőre nem, vannak ötletek, hogy minek látnék neki. Most egyelőre éjjel-nappal tanítok, majd csak egyszer vége lesz a félévnek… Székelyhídról szeretnék még valamit elmondani, mert ez nagyon fontos nekem. Valóban az elveszett paradicsom volt a mama számára. A háború után ő egyszer átjött a papával, de már nem talált semmit és akkor ő azt mondta, ő többet nem akarja látni, hogy már nincs semmi. ő nagyon sokáig élt, és a vége felé azt mondtam neki, hogy „mama, én átmegyek és megnézem, hogy mi van”. Átjöttem, és elmagyarázta, hogy a vasúti sín mellett a második kis utacska, ami visz fel… mentem, de semmi nincs. Le lett gyalulva az egész vecseri hegy és az egész kukoricaföld. Ott látszott a templom teteje meg a kastélyból egy darabka. Bánatos szívvel mentem haza. Nem is tudtam itt forgatni ilyenformán, de máshol sem. Végigjártam úgy ahogy a Szilágyságot, hátha valahol találok egy olyan helyet. Végül aztán Magyarországon forgattuk le. Amikor először jöttem – van annak már 15–16 éve –, nagyon szomorúan nézett ki ez a hely, és meg kell mondjam, káprázatos, ahogy helyreállt. Ahogy ma Székelyhíd kinéz, az egyszerűen remek. Szívet melengető. Olyan szembeszökő a fejlődés, ahogy újra magára talál egy város. Azt nagyon jó nézni.


Írta: Kalló-Nagy Kamilla