Jóska, a disznópásztor

 

Akkoriban nagyon mozgalmas volt a plébánia melletti udvar, az egykori grófi lovászudvar, ahol az állatfelvásárló- és értékesítő vállalat működött. A felvásárolt, összegyűjtött állatokat tovább szállították gazdaságoknak vagy a vágóhidakra. Az állatfelvigyázókat pásztoroknak is nevezték. Ilyen közismert, tréfás, egyesek dilisnek tartották Ruszt Jóskát, akit az udvari „főpásztorsággal” bíztak meg. Jóravaló és tisztelettudó, nem mulasztotta el, ha arra járt, hogy ne köszöntötte volna a szomszéd kertben szőlőjét gondozó plébánost, néha még el is beszélgetett vele. Aztán történt egy napon, hogy a disznók kitúrták a kerítést és összepocsékolták a szép szőlőst, mire a plébános felbőszült és kitámadta Jóskát:

 

 


– Ha nem vigyázol az állatokra, ilyen kárt csinálnak nekem, beszélek a főnököddel … – s mondta volna tovább, de Jóska félbeszakította … Mondhatta volna, hogy mehet akár a Jó Istenhez is panaszra, de istenfélő, jómodorú ember volt, ezért így szólott:
– Tisztelendő Atya, hogy kiabálhat így rám, amikor mi kollégák volnánk…
A plébános sértődötten egyre jobban figyelte Jóskát, és a szavába vágott:
–  Miket beszél maga, ember?… Hogy merészel a maga kollégájának nevezni?! – mondta kissé mérgesen.
– Gondolja csak meg, mindketten pásztorok vagyunk! – kis szünet után tovább folytatta-, igaz ugyan, hogy maga lelkipásztor én meg csak disznópásztor vagyok …, különben ne tessék boszszankodni, idesnyomban megjavítom a kerítést!
A tisztelendő mit is mondhatott volna? Magában mosolyogva elismerte, hogy ha dilisnek tartják is, jól vág az esze Jóskának. Így ment fel a kertből folytatni napi teendőit.
A beszélgetésnek fültanúja is volt, akit nem vettek észre, s aki nagyot nevetve lépett be az irodába, elmesélte a történetet, hangos lett az iroda a nagy kacagástól. Mikor a főnöknek is elmondták, ő is nagyot nevetett rajta, közben megértette a tisztelendő haragvását, amikor visszaemlékezett, hogy egy napon beszéde volt vele, s amikor megkínálta a kerti muskotályszőlő borával, amit nagyon tudott dicsérni a tisztelendő, mind azt hajtogatva, milyen „fenomenális” zamatja van. Társaságban ma is sokan megnevetik a történetet. Jóska? Szegény a Hatos kórházban töltötte élete végét.

 

 

Zdroba bácsi

 

A kommunista rendszer kezdetén köztiszteletben álló emberek voltak a községek élén álló néptanácselnökök. Ilyen volt Zdroba bácsi is, aki iskolázatlan volt ugyan, de komoly élettapasztalattal rendelkezett, és ami a legfontosabb: közvetlen, barátságos és emberszerető volt. Majdnem minden helyi társadalmi szervezet évi közgyűlésén ott volt meghívottként. Akkor tavasszal tartották a nőszövetség választógyűlését, melyen beszámoltak a nők helytállásáról a társadalmi életben és a családban. Zdroba bácsi másodmagával, mint férfi, boldogan ott ült a díszelnökségben a sok nő között. Felkérték, hogy ő is szóljon a gyűlésen jelenlévő nőszövetségi tagokhoz. Már hogyne! Ő is gondolt rá! Illik megdicsérni ezeket az értelmes asszonyokat! Már alig bírta magában tartani a szót. Elfogadta a „felkérést”, felállva, öklével az asztalra csapott, ahogy máskor is tette, amikor valami nagyot akart mondani:
– Mi nők …! – itt önkéntelenül megállt, mert nagy nevetés tört ki a teremben.

 

Ismét nagy lendülettel kezdte:
– Mi nők …! – ismét kitört a nevetés, de ő még mindég nem kapcsolt, hogy miért nevetnek.
Megállt mondandójával. Mikor elcsendesedtek, elmondta, hogy első alkalommal vesz részt nőszövetségi gyűlésen, és hogy számára milyen nagy öröm látni, hogy a nők ilyen harcostársak…, nem csak a család oszlopai, a közügyek intézésében is számítani lehet rájuk, … hogy ő ezután még jobban tisztelni fogja a nőket! Jóleső érzéssel fogadta a beszédére kirobbanó viharos tapsot. Zdroba bácsi esetét évekig mesélték a községben, nemcsak a nők, de még a férfiak is! A veje tanár volt a középiskolában. Egy összejövetelen – koccintgatás közben -, vallatóra fogták, hogy ugyan hányan viselik náluk a papucsot? (együtt laktak ugyanis az apósékkal), netán ő is?! Nem hallott addig a nőszövetség gyűlésén történtekről, nem ismerte az apósa „nőszövetségi sztoriját”. Mikor elmesélték neki, nemhogy neheztelt vagy megsértődött volna, hanem együtt nevetett rajta a kollégákkal. Akkor még volt kedvük az embereknek tréfálkozni, vicces történetekkel szórakoztatni egymást.

 

 

Forrás: Nánási Zoltán:
Egykori székelyhídi történetek,
mindennapi apró villanások, anekdoták