Érettségi vizsga előtt az utolsó osztály anyagából készültek dolgozatírásra a látogatás nélküli középiskolás tanulók, ha ugyan tanulóknak lehetett nevezni őket! Az osztály mindenféle foglalkozásbelieket magába foglalt: voltak munkások, tisztviselők, ilyen-olyan igazgatók, vállalat- és intézményvezetők, milícisták és katonatisztek, aktivisták, akiket sürgettek, hogy beosztásuk után legalább az érettségijük legyen meg, anélkül nem kaphatnak magasabb fizetésbesorolást sem. Nagyon sokan voltak, akik alig öt-hat osztállyal kerültek belügyi szolgálatba. Eddig, ilyen-olyan közbenjárásra jutottak a felsőbb osztályokba, a legkisebb akadály nélkül vizsgáztak le. Most, amikor már közel jártak az érettségi oklevél megszerzéséhez, nagy izgalomban voltak egyik-másik tantárgyvizsgánál.

 

 

Orosz nyelvből semmit, még a betűket sem ismerték. Az orosz tanár mégcsak hallani sem akart arról, hogy ilyeneket átengedjen a vizsgán! Ő nem volt zsarolható! Nem hívhatta be sem a katonaság átképzésre, a rendőrségnek sem adott arra lehetőséget, hogy ilyen-olyan kihágásért meghurcolják. A belügyisekkel az igazgatónak is jó viszonyban kellett lennie, tudott arról, hogy legalább az asszisztáló tanár fog segíteni az orosznyelv vizsgán. A kollégát ő maga értesítette, hogy telefonhívást kapott a milíciáról, hogy küldje át a tanárt megbeszélni az orosz nyelvvizsgát. A vizsgatételeket is vinnie kellett magával, amiket az orosz szakos tanárok már napokkal a vizsga előtt le kellett tegyenek az igazgatónál.

A tanárt a milícia parancsnoka az irodájában fogadta. Ő maga is a vizsgázók listáján szerepelt! A tanárkolléga szép, olvasható betűkkel leírta a ciril betűs dolgozatokat, mind az ötöt, ami szóba kerülhetett a vizsgán, amit utána minden vizsgázó, lassan rajzolva a számukra ismeretlen ciril betűket, lemásolt írólapra, külön-külön minden dolgozatot, és olyan boldogan csúsztatták a zsebükbe, mintha a vizsgán lettek volna!

 

 

Másnap volt a vizsga. A dolgozatírásnál már nyugodtan ültek a többi tanuló mellett. Amit a vizsgatétel szerint le kellett volna másolniok a vizsgalapra, azt ők egy piszkozat-papírra írták. Amikor odaért az igazgató, hogy az iskola pecsétjével és az aláírásával hitelesítse a dolgozatot, elővették az előre megírt dolgozatokat, nekik csak a nevüket és a vizsga időpontját kellett önállóan rávezetniük a vizsgalapokra. Igazság szerint ez sem ment hiba nélkül! Egy ideig még úgy tettek, mintha dolgoznának, majd leadták a „dolgozatokat”.

A vizsgáztató tanár „csodálkozott” teljesítményükön, nem tudta szó nélkül hagyni:

– Ezek az emberek kitettek magukért! Csak az lep meg, hogyan lehetett ilyen jó dolgozatuk, amikor annyit jártak utánam, hogy legyek elnéző, mert még a betűket sem ismerik!?

– Na, látod Irmuska? Milyen csodákra képes az ember! – mondta a tanárnőnek az igazgató.

 

 

 

Forrás: Nánási Zoltán: Egykori székelyhídi történetek, mindennapi apró villanások, anekdoták