Nem nagy, de lelkes csapat gyűlt össze az erdei gyalogtúrára, amely a július 10-i családi nap rendezvény része volt. A városi strandtól induló, 4,5 kilométeres séta végcélja a Csíkos-tó volt.

A túrázás hozzátartozik a vidéki élethez – megismerni környezetünket, bemutatni az Érmellék szépségeit az elkényelmesedett helyieknek vagy éppen a messziről jött vendégeknek. Az erdei gyalogtúra vezetésének tiszteletteljes feladata idén alulírottra hárult. A lelkesedéshez nem fért kétség, dacára a kánikulának, az „árnyas erdő” alatt megszoruló levegőnek (később, egy rövid szakaszon kipróbáltuk a napsütésben való sétát is – nem volt jobb), a szintén kis létszámú, ám annál „lelkesebb” szúnyoghadnak, pókoknak, kullancsoknak és egyéb apró örömöknek (mindenki, aki igényelte kapott ingyen szúnyog- és kullancsriasztót).

Az erdészet alkalmazottai a túra előtt rövid ismertetőt tartottak a Vadas erdészháznál, majd ivóvízzel ellátva útjára bocsátották a kis csapatot. A régi Köbölkúti út mentén haladva felkaptattunk a dombtetőre, majd az első keresztnyiladékon balra, aztán pár száz méter múlva jobbra fordultunk, és elértük a Peperica sarkát (ez megint egy olyan régi titokzatos dűlőnév, amit már senki sem tud, hogy honnan is származik). Közben elhaladtunk egy félig kiszáradt dagonya mellett, ami szemmel látható bizonyítékkal szolgált (lábnyomok, fürdés, fán hagyott sárdörgölés), hogy vannak még vaddisznók a környéken. A Peperica sarkán természetesen megint balra fordultunk, követve a négyzethálós nyiladékrendszer adta könnyebben járható utakat. Hamarosan egy akácos újulat következett, majd néhány újabb cikcakk, és el is érkeztünk a beszédes nevű Kommunistavágás-dülőhöz. Mióta felhagytak a művelésével, az akác lassan átterjedt a szomszédos erdőparcellából, és itt is biztosított számunkra némi árnyékot. Ahol már nem, ott megtapasztalhattuk a júliusi nap gabonaérlelő erejét, és még inkább visszavágytunk az erdő alá. Ez hamarosan be is következett, egy magasles és egy rönkrakodótér mellett haladtunk el. Innen már egyenes út vezetett a völgybe, az Olaszi-tó öbléig (természetesen a szokásos kanyar beiktatásával).
Végigsétáltunk a halastó partján, elértük a majdnem másfél százados őstölgyes rezervátumot. Kettős indokkal helyezték védelem alá ezt a természetes erdőparcellát – a vastag, magas, öreg fák koronázatában nagyszámú, ittfészkelő és -költő szürkegém-kolónia vert tanyát, mindamellett magrezervátum, egyfajta tölgygénbank is ez a pár hektárnyi örökségünk.
Az öreg erdőt elhagyása után a gyerekek már egyre sűrűbben tették fel a klasszikus kérdést: „Ott vagyunk már?” Egy pár száz méteres, bozót alatt bujkáló régi szekérúton, ma már inkább kacskaringós ösvényen haladva végre elértük a túra végcélját, a Csíkos-tó nevű mocsarat. Ez szintén az utolsó jégkorszak maradványa, jellegzetes ingóláp, a növényi származékok, a kidőlt, lehullott égerfák korhadó testéből alakuló tőzegréteg tartja fenn az élő, létező generációt. Így kapcsolódik össze a múlt a jelennel, s biztosít jövőt az eljövendő generációk számára. Ez nem csak a mocsárra igaz, de az egész erdőre is. Mert bárkié volt is a múltban az erdő, a jelenben az egész város, község, közösség javát szolgálja, jótékony hatásait élvezni tudja minden erre járó. Csak rajtunk áll, hogy ezt így is adjuk át majdan gyermekeinknek, unokáinknak.

A városunk határában elterülő, szeretett Vadas erdőnk

Senki sem tudja, hogy mikor keletkezett, minden bizonnyal már az utolsó jégkorszak után megtelepedtek itt a fák, amint azt a javuló éghajlati viszonyok engedni kezdték. Eleinte valószínűleg hidegtűrő, rövid vegetációs időszakkal is beérő fajok alkothatták – mint például a vizes élőhelyeket kedvelő éger és füzek, az agyagos dombokat lakó szerény gyertyán, az erdőszéleket őrző ihar, a magas kőris. Idővel aztán, az erdő összetétele szép lassan feldúsult a többi lombos fajjal: a tölgyek családjába tartozó kemény cserfa, mellette az illatos hárs, fehér virágával a tavaszi lombkoronát tarkító vadcseresznye, a ritka szil és a korai juhar. A cserjeszintet szintén „vegyes társaság” alkotja: a sárga virágú som és unokatestvére a veresgyűrű, a virágos bodza és a savanyú kökény, a nyári éjen izzó galagonya, a hallgatag fagyal, s helyenként karcsú aranyeső vagy lycium.
Ahogy az évek, évszázadok teltek, új fajok is megjelentek az erdő összetételében – a ma már klasszikus alföldi fajnak számító akác és más exotikus, betelepített fafajok: vörös tölgy, hikori- és fekete dió, kései meggy. Ezek a fák a tulajdoni viszonyok alakulásának köszönhetik jelenlétüket. Mert az utóbb említett külhoni fajok a Stubenberg család jóvoltából találtak új otthonra nálunk az 1900-as évek elején. Ebből már valószínűleg mindenki sejti, hogy abban az időben és azelőtt is sok ideig a grófi család birtokolta a Vadast. Előttük is nemesi családok birtokában állt, például a Zólyomi családéban – mint egész Székelyhíd. Nem véletlen a név sem: Vadas erdő – vadas kert, nemesi vadászterület volt ez, egészen a második világháborút követő teljes államosításig. Ennek előtte is értékváltozások, részleges államosítás, földreform – és persze a hozzá tartozó, akkoriban divatos erdőirtás.
A Vadas jelenlegi, megmaradt területe mintegy 600 hektárra rúg, mely jelenleg gondos állami védelem alatt áll. Valóban, ki kell hangsúlyozni a gondos védelmet – mivel elég nagy szociális nyomásnak van kitéve ez az erdő is, mint a székelyhídi erdészet felügyelete alatt lévő legtöbb környező erdőtest. Az erdők védelme mellett az erdészet a felújítást, a fővágások utáni esetleges mesterséges telepítést, csemetegondozást, a kitermelt javak hasznosítását is elvégzi. Az erdőkből származó munka- és tűzifát, valamint a járulékos, másodlagos erdei termékeket, az erdei gyümölcsöket, gyógynövényeket, gombákat és nem utolsó sorban a vadászterület kincseit is mind a törvényes kereteken belül, üzemtervi ciklusok szabályozásai alapján kezelik, értékesítik.


Írta: ifj. Bokor Zoltán, vadőr