Vajon mit is jelenthet az a szó, hogy „otthon”? Egy ideig én sem tudtam, mit is jelent. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy iskola után minden diák hazamegy és otthon van. Egy nap azonban, amikor hazajöttem az iskolából, édesanyám dühösen fogadott az ajtó előtt. Nem értettem, miért ilyen ideges. De nem sokkal azután, hogy beléptem az ajtón és leültem egy székre, édesanyám leült velem szembe és elkezdte magyarázni, hogy ő tulajdonképpen, miért is ideges. Elmondta, hogy az én barátom, a Pisti, azt mondta otthon az anyukájának, hogy én az iskolában cigarettával kínáltam őt, és hogy én rendszeresen dohányzom. És ezt a Pisti anyukája elmondta az én édesanyámnak, és ő ettől nagyon ideges lett. De ennek az álhírnek hallatán én magam is felboszszantottam magam. Anyukámat próbáltam meggyőzni arról, hogy ez az egész nem igaz, de ő nem hitt nekem, ezért nagyon csúnyán összevesztünk. Beküldött a szobámba. Nagyon mérges voltam, ezért azt gondoltam, hogy el kellene szöknöm, jobb lenne valahol máshol, ahol nem veszekednek és nem kiabálnak velem. Ezért fogtam az iskolatáskámat, kiborítottam belőle a könyveket és füzeteket az ágyra és helyettük a táskámba bepakoltam a kedvenc ruháimat, fogkefét, zoknit és még sok minden mást is, hogy többet ne kelljen vissza jönnöm semmiért. Bepakoltam mindent, és azután kimásztam az ablakon. Elindultam. Azt a környéket, ahol mi is lakunk, jól ismertem, de a városban addig csak édesanyámmal jártam, így nem tudtam, hogy mi hol van. Kiértem az utcánkból és elindultam egyenesen. Amíg kint csavarogtam a városban, addig édesanyám is megbánta, hogy összeveszett velem, és bement a szobámba. Ahogy belépett, engem sehol nem látott. Először arra gondolt, hogy elbújtam az ágy alá vagy máshova. Ezért kiment a szobából. Később, este felé megint bement és keresni kezdett, de sehol nem talált. Kiment az utcára, keresni és szólongatni kezdett, de akkor én már messze jártam. Hát igen! Eltévedtem, fáztam és éhes lettem. Kivettem egy vastag pulóvert a hátizsákomból, és magamra vettem. Ezután leültem a parkban lévő szökőkút mellé egy padra. Kisvártatva elaludtam, de egyszer csak arra ébredtem, hogy korog a gyomrom és ezért nem tudtam tovább aludni. Amikor kezdett feljönni a nap, felkeltem a padról, megmostam az arcomat a szökőkút vizében, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy honnan tudnék valami ennivalót szerezni, mert már nagyon éhes voltam. Elindultam. A parkból kifelé menet megláttam egy almafát. Levettem egy almát a fáról, mire egy idős bácsi rám kiabált:
– Nem te ültetted azt a fát, fiam!
Ekkor én gyorsan elszaladtam. Megettem az almát, és így egy darabig még kibírtam az éhezést. Egész nap a városban mászkáltam, de estefelé már nagyon megéheztem. Belenyúltam a nadrágom zsebébe, és találtam benne egy kevés pénzt. Nagyon megörültem a pénznek, rögtön be is mentem egy boltba, és vettem magamnak egy kenyeret.
Ahogy tovább ballagtam az utcán, találkoztam egy koldusfiúval, aki az utcán ülve, zenélve és énekelve kereste meg a „mindennapi kenyérre” való pénzt. Leültem mellé, adtam neki a kenyeremből, és beszédbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy neki soha nem volt családja és otthona, nem is tudja, hogy mindez mit is jelent. Megkérdezte tőlem, hogy nekem van-e családom és otthonom, mire én azt válaszoltam, hogy van, csak nem szerettem ott lenni, ezért eljöttem otthonról. Erre ő azt kérdezte tőlem: „Miért? Annyira rossz a család és az otthon? Rosszabb még a hideg utcánál, az állandó kiszolgáltatottságnál is?” Erre elszorult a szívem és azt mondtam sírva: „Nem. Nem annyira rossz az otthon és a család, csak én mind ez idáig nem tudtam eléggé és kellőképpen értékelni. Az otthon az egy kellemes, meleg fészek, ahol biztonságban érezheti magát az ember, ahol szeretik, ahol soha nem kell éhezni és fázni és van hová lehajtani a fejünket este, amikor már nagyon álmosak vagyunk. És nem esik ránk az eső, mert fedél van a fejünk fölött.” „De ha ez ennyire jó, te miért hagytad ott?” – kérdezte a koldusfiú. „Most már én is nagyon bánom!” – válaszoltam szomorúan. „Visszamenjek? De hogyan? Merre induljak? Azt sem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, eltévedtem.” „Jó neked, mert van, hová hazamenj.” – mondta a kis koldus szomorúan. „Gyere velem!” – mondtam neki. Erre neki is felcsillant a szeme: „Komolyan mondod?” – kérdezte. „Igen!” – válaszoltam én. Amint ezt kimondtam, édesanyám ott termett egy rendőrrel, és nagyon örült, hogy végre megtalált.
A házban ezek után hárman laktunk együtt. Együtt jártunk iskolába és így ő is megtudta, mit jelent az otthon és milyen érzés családban élni. Nemsokára eljött a Karácsony és mi boldogan ünnepeltük immár hármasban, az új családtaggal, Jézus Krisztus születésének napját.

Kuti Katalin Tímea,
a Nagykágyai Mezőgazdasági Iskolacsoport X. A. osztályos tanulója