Október 31-én ünnepeljük a reformáció elindítását

Mire emlékeztet minket a reformáció ünnepe? Mit jelent ez a kifejezés a ma embere számára, amikor a világ teljesen elanyagiasodott, amikor már sokszor csak az „én” a fontos? A reformáció az Anyaszentegyháznak állandó megújulása, a Szentlélek munkája nyomán az emberi célok-érdekek helyett Isten akaratát kövessük. Isten színe előtt nem állhatunk meg saját érdemeinkben bízva, bűneink bocsánatát magunk erejéből nem vagyunk képesek megszerezni, csak Jézus Krisztus által, aki az ő drága vérén váltott meg bennünket, hitet ébresztett bennünk a Szentlelke által.
A reformációt soha nem lehet befejezettnek tekinteni. Harcolnunk kell azért, hogy Isten igazsága győzzön úgy, ahogy Boros Gergely költő írja le versében: „Még egy nagy reformot adj nekünk, Istenem, / hogy hitünk dolgában végleges rend legyen […] / Lelki megújhodást adj nekünk, Istenem”.

Történelmi szempontból már a XII. században az előreformátorok újítást akartak vinni az egyház életébe. A lyoni kereskedő, Pierre Waldo és követői, a valdensek a szegénységet, a bűnbocsánatot helyezték a keresztyén élet központjába, de a tényleges reformátori tanításig nem jutottak el. A XIV–XV. századi előreformátorok közül fontos megemlíteni még az angol John Wycliffe oxfordi teológiaprofesszor, a prágai egyetem rektora, Ján Hus (Husz János) és az olasz dominikánus szerzetes, Girolamo Savonarola neveit is.

Az egyház megreformálása a Német-Római Birodalom területen kezdődött. A császárság ekkori helyzete eléggé széttagolt, a császár hatalma névleges, több száz tartomány, város alkotja az államot. Az ország különböző részeinek gazdasági fejlettsége eltérő volt: az északi és déli területek gyorsabban fejlődtek (kézművesség, kereskedelem), míg az ország középső területei lemaradtak (megmaradt a céhes szervezet). Ez a politikai széttagoltság csak nehezítette a gazdasági fellendülést. Az elvilágiasodott egyházon belül a XVI. század elején felerősödött a reformmozgalom, amely bírálta a pápaság politikáját, a búcsúcédulák nagy társadalmi felháborodást eredményező árusítását és a főpapság fényűző életét.
A refomáció elindítója, Martin Luther (Luther Márton) Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én a szászországi Wittenberg vártemplomának kapujára kiszögezte híres 95 tételét. Tanításának alapjául Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levele szolgált: „Az igaz ember pedig hitből él.” Luther szerette volna megértetni az emberekkel, hogy nem lehet pénzen bűnbocsánatot és üdvösséget venni, hanem azt Isten adja. A pápaság tanainak visszavonását követelte. Luther ezt követően a pápa elsőbbségét és tévedhetetlenségét vonta kétségbe, és nyilvánosan elégette az ellene kiadott pápai bullát. Ezt követően a pápa 1521-ben kiátkozta őt, az ugyanabban az évben megtartott wormsi birodalmi gyűlésen a központosító törekvésű V. Károly német-római császár pedig törvényen kívül helyezte Luthert. Bölcs Frigyes szászországi választófejedelem viszont Wartburg várában védelmet biztosított számára. A Szentírás Luther által készített, német népnyelvű fordítása nagy hatást gyakorolt a német irodalmi nyelv fejlődésére is.

A svájci reformáció elindítója, Ulrich Zwingli Lutherhez hasonló nézeteket vallott, de az úrvacsora értelmezésében eltért az álláspontjuk. Zwingli halála után a Franciaországból menekülő, 1534-ben Svájcban letelepedett Jean Cauvin (Kálvin János) fejlesztette tovább tanait, fő műve A keresztény vallás tanítása.
A reformáció tanai hamar elérkeztek magyar földre. 1520–1525 között Budán II. Lajos királyunk udvarában Luther szellemében is hirdették az evangéliumot, 1568-ban pedig a tordai országgyűlés a világon elsőként iktatta törvénybe a szabad vallásgyakorlatot. Természetesen a reformáció magyar úttörői nevéről sem szabad megfeledkezni. Dévai Bíró Mátyás, Méliusz Juhász Péter, Szegedi Kiss István, Kálmáncsehi Sánta Márton és sokan mások hozzájárultak ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes utat Istenhez, és megértsük, hogy életünk egyedüli zsinórmértéke a Biblia.

B. A.