A böjti időszak közeledtével mi, reformátusok sokszor szoktuk hangsúlyozni azt, hogy a kötelezően előírt böjt ránk nem vonatkozik. Ugyanakkor érezzük azt is, hogy a böjt hozzátartozik a hívő élethez. Ugyanis a böjt azt jelenti, „hogy megakasztjuk és korlátozzuk az életet egy magasabb és igazabb élet érdekében. Például a testi életet megszorítjuk, hogy a lelki élet elhatalmasodjék.” (Ravasz L.) Ahogyan a gyertya felemészti önmagát azért, hogy világítson. Az, amitől reformátor eleink tartózkodtak, nem az igazi böjt volt, hanem a képmutatás és érdemszerzés, emellett pedig ami ennél is rosszabb, hogy a böjttel félelmeket és rossz lelkiismeretet lehetett támasztani a tudatlanokban.

 

Ugyanis babonás hatalmat tulajdonítottak a középkori emberek a böjtnek, amellyel „kiböjtölhető” valakinek a java vagy éppen kára.
A Szentírásban többféle értelemben van szó böjtről, nem a böjt megtartásának módjairól, sokkal inkább arról, hogy miért, milyen céllal éltek vele. Mózes, amikor másodszor kapta meg a szövetség törvényét, ott maradt a Sínai-hegyen „negyven nap és negyven éjjel” (2Móz 34,28). Amikor pedig lejött a hegyről, arca sugárzó volt, annyira, hogy féltek hozzá közel menni vagy rátekinteni. Illés próféta az Isten angyalától kapott ételnek és italnak erejével „negyven nap és negyven éjjel” ment, hogy elérkezzék az Isten hegyéig, a Hórebig (1Kir 19,8). Máté, Márk és Lukács evangélista pedig Jézusról azt írja, hogy megkeresztelkedése után „negyven nap és negyven éjjel” böjtölt a pusztában, így készülve messiási küldetésére (Mt 4,1–11; Mk 1,2–8; Lk 4,1–13).

 

Kálvin azt mondja a bibliai böjtről, hogy Mózesnél és Illésnél is az Isten szövetségének megerősítése érdekében, a törvény tekintélyének megszilárdítására történt a böjtölés. Babonaságnak és rosszlelkűségnek minősítve azt a próbálkozást, hogy az egyház egyeteme Krisztus messiási felkészülésének böjtjét utánzás tárgyává tegye, ugyanis azt utánozni nem kell és nem is lehet.
Az Ószövetségben és az Újszövetségben is a böjt az Isten elé járuló ember alázatát és bűnei miatti bánkódását fejezte ki, valamint annak vágyát, hogy megszentelt életet éljen. Jósafát király, amikor hírül vette, hogy nagy hadsereg indult ellene, kereste az Urat, és böjtöt hirdetett egész Júdában (2Krón 20,3). Ezsdrás pap akkor hirdetett böjtöt, amikor hazaindult népével a fogságból. Célja, „hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és jó utat kérjünk tőle magunknak, hozzátartozóinknak és minden jószágunknak” (Ezsd 8,21). Hasonló céllal sokszor hirdettek böjtöt Izraelben és Júdában, valamint csaták előtt egynapos böjtöt tartottak, könyörögve a győzelemért (Bír 20,26; 1Sám 7,6; 31,13; 2Sám 1,12).

 

A böjt nemcsak megalázkodást, de mélységes bűnbánatot is kifejezett. Jóel próféta szája által így figyelmezteti az Úr Izraelt: „Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruháitokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz.” (Jóel 2,12) Ninive népe, akikre Jézus, mint intő példákra utalt vissza, amikor meghallotta Jónás igehirdetését s vele az Úr ítéletét, még az állatokat is böjtöltette (Jón 3,5–10). Az ő közösségi böjtjük megfordította Isten tervét, Ninive kegyelmet kapott, s nem kellett elpusztulnia. Hasonlóan böjtölt a személyes bűnbánat kifejezésére Dávid és Aháb király is (2Sám 12,21–23; 1Krón 10,12; Zsolt 69,11).
A rendszeresen gyakorolt, megszokott böjtről, amellyel „lelküket gyötörték” ugyan, de közben kedvteléseik után áhítottak, perlekedtek és békétlenkedtek, Ézsaiás próféta azt mondta, hogy nem olyan, amit a magasságban lakozó megtekint és meghallgat. A böjt, amelyik tetszik Istennek, amikor megoldják a bűnös módon felrakott bilincseket, kibontják a járom köteleit, szabadon bocsátják az elnyomottakat. Amikor megosztják a kenyeret az éhezővel, a bujdosót befogadják, a mezítelenre ruhát adnak, mikor nem fordulnak el egymástól az emberek (Ézs 58,3–7).

 

Ezeket az intéseket találjuk meg Jézus tanításában is, amikor arra figyelmeztet, hogy ne az edény külsejét tisztogassuk, hanem a belső élet tisztaságára legyen gondunk. Jajszavakat kiált azok ellen, akik elhordozhatatlan terheket tesznek másokra, de maguk egy ujjal sem érnek hozzá. Vakok vak vezetőinek mondja őket, akik a szúnyogot megszűrik, de a tevét elnyelik (Mt 23).
Kálvin a „szent és törvényes” böjtnek három célját nevezi meg. Először a test megzabolázását, hogy ne szilajkodjék, és ne a test kívánsága irányítsa az életünket. A második, hogy a könyörgésre és a szent elmélkedésre jobban felkészülhessünk, a harmadik pedig az, hogy magunkat Isten előtt még jobban megalázzuk. A jó böjt az, amikor a lelki ember örvendezik és ünnepel (Mt 6,16–18), amikor az imádságunk csak Istenre figyel, amikor az életünk megvizsgálása, a bűneink megvallása és a bűnbánatunk őszinte, amikor bűneinket nemcsak megvalljuk, de szív szerint meg is utáljuk és elhagyjuk. Amikor Isten előtt megszabadul és meggyógyul az élet.

 

Németh Tamás

 

Az írás a Reformátusok Lapja LIII. évfolyama 9. számában jelent meg 2009 márciusában. A szerző gimnáziumi vallástanár.Írásunk forrása: http://www.reflap.hu/index.php/ujsag/olvas/i/459