Az érköbölkúti Erdei Sándor tárt kapukkal várja a tanulni vágyó kádárinasokat műhelyébe
Az Érmellék utolsó kádáraként emlegetett mesterember több, mint 30 éve látja el az Érmelléket minőségi faedényeivel, azok teljeskörű gyártói felelősségvállalásával. Hogyan lett ő kádár és mit gondol a mesterségről napjainkban?
Beszélgetés Tóth Andreával, a Székelyhídi Gyermek Jézus Otthon új vezetőjével
Mikor megérkezem a helyi gyerekotthon udvarába olyan, mintha egy régi barátot üdvözölnék, bár még csak egyszer találkoztunk, futólag. Andreát épp vinettasütés kellős közepéből rángatom el, de barátságosan hatalmas mosollyal jön, és csak mesél és mesél. Én, mint egy kisgyerek hallgatom a történetét és megint örül a lelkem, hisz – mint a gyerekkori mesékben – a jó mindig legyőzi a gonoszat.
– Milyen emlékeid vannak gyerekkorodból?
– Lébényben nőttem fel, ami egy Győr–Moson–Sopron megyei nagyközség Északnyugat-Magyarországon. Igen zárt közösség, lokálpatrióta, mélyen hívő emberekkel, ahol a gyerekek konzervatív nevelést kapnak, de egyben nyitottságot is az új dolgok felé. Kortársaimmal együtt a létező szinte minden tanfolyamra beírattak, melyek a közösség jóvoltából minden gyerek számára ingyenesen hozzáférhetőek voltak. Örökmozgó, minden iránt érdeklődő gyerekként, ez a legjobb dolog volt, ami velem történhetett. Lébény, habár kicsi, eldugott település, igen zárt közösséggel, nekem mindig a világ közepe marad.
A nagyváradi műanyagcsomagolás-mentes boltban jártunk
A nagyváradi Henn Mónika Olívia, valamint üzlettársa, Ioana Tănase számára egy ökopiac, majd műanyagcsomagolás-mentes bolt megnyitásában valósult meg a sokaknak kusza, behatárolatlan környezettudatosság kifejezés. Az üzletet amelyet fokozatosan építettek fel, gondosan ügyelve a hordozott üzenetre, a minőségre és Földünk jövőjére.
– Mónika, hogyan született meg ennek a műanyag, csomagolás és pazarlás mentes boltnak az ötlete?
– Én és az üzlettársam, Ioana, illetve a családjaink is évek óta már próbálunk minél környezettudatosabban élni, ennek ugye része a csomagolásmentesség. Eléggé nehéz volt ezt itt Nagyváradon megvalósítani. Sok macerával járt, időigényes volt, számtalan helyre el kellett menned, mindenhol magyarázkodnod kellett, ha bizonyos dolgokat be szerettél volna szerezni. Igazából innen jött az ötlet, és inspirálódtunk külföldi pozitív példákból is, ahol ennek már régebbi hagyománya van. Ezek mentén először megalapítottuk két évvel ezelőtt a Lokál ökopiacot, ahol csakis helyi termékeket lehet beszerezni, és persze műanyagcsomagolás-mentesen. A következő körben jött ennek az üzletnek az ötlete, majd az uniós támogatás megpályázása, a pozitív elbírálás után pedig a bolt megnyitása.
A székelyhídi Kovács Lajos vállalkozó, a vadászat és borászat szerelmese
Kovács Lajos igen sokoldalú ember, aki családja mellett, vállalkozásának és hobbijainak, a vadászatnak és borászatnak él. Munka és vendégszeretete, kedvessége, becsületes, tiszta tekintete borász és vállalkozói körökben is igen ismert, szeretett és megbecsült emberré tette.
– Milyen emlékeket őriz a gyerekkoráról?
– Székelyhídon gyerekeskedtem, így a gyerekkorom legnagyobb része a Petőfi Sándor utcához és a környékéhez kötődik. A környékbeli fiúkkal, voltunk vagy tizenöten, csak leszaladtunk a kerten és már ott is voltunk a templomtéren, mely nekünk a játszóterünk, második otthonunk volt. Ott rúgtuk a labdát a rossz lábasokból összeeszkábált kapukba, ott robbantgattunk először karbidot, együtt csináltuk a jót és rosszat egyaránt. Jó kis csapat volt az, jólesik visszagondolni azokra az időkre.
Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógus, aki elfogadással és dicsérettel tanította diákjait
Tágas, napfényes nappaliban találkozom Kövessi Katalin nyugalmazott pedagógussal, aki lánya családjánál tesz épp hosszabb látogatást Érolasziban. Mindketten kicsit megszeppenve ülünk le beszélgetni, kezdjük bogozni a családi szálakat, majd a kezdeti kis izgalom átváltozik halkan, szerényen áramló meséléssé a sváb származású férj és családja életéről, a pedagógusi pálya lehetőségeiről, a családalapításról a kommunista diktatúrában.
– Pontosan mit jelent az érolaszi kötődése?
– Nagyváradon születtem 1942-ben, és miután a kórházból hazaengedték édesanyámat, hazahozott Olasziba. Itt laktunk 1945-ig. Ennyit laktam Olasziban, három évet. Kisgyerekként semmire sem emlékszem. Az első olyan emlék, ami tényleg az én igazi emlékem: amikor költöztünk a háború után Olasziból Szalontára, mert édesapám odavalósi volt. Az olaszi gyerekkorról a szüleim azt mesélték, hogy a Kövessi családnak volt két fiúgyermeke, velük játszadoztunk. De nem a kisebbik lett a férjem, hanem a nagyobbik. Mivel az édesapám volt a kántortanító, a parókia közelében lakott, ott volt egy nagy vályú, és nagyon szerettük összemaszatolni magunkat Zsolttal kisgyerekként. A háború alatt voltak harcok Olaszi környékén, sokféle katona ment keresztül a falun, s a szovjetek kötelezték a szüleimet, főzzenek nekik. Édesapámat szerencsére nem vitték el katonának. Ő áthozta Albisról a nagymamámat, s ő főzött egy nagyobb tömegnek. A katonák nem ültek le, nem ettek addig, amíg édesapám engem az ölébe nem vett, le nem ült az asztalhoz, és megetetett. Mikor látták, hogy eszek gond nélkül, akkor ettek ők is. Otthon, Szalontán is sokat beszélgettek [szüleim] az itt történtekről, elhangzottak nevek meg események, de az már nem az én életem volt.
Az egyszerűség mindennek a kulcsa – vallja az öt gyereket nevelő köbölkúti Darabont család
Egyik ismerősömnek mesélt valaki a Darabont családról, amit fél füllel én is hallottam és hamarosan adódott esemény, ahová meghívtuk őket és végre személyesen is találkozhattam velük. Itt ismertem meg jobban Attilát, Esztert és az öt gyönyörű gyermeküket. Szembetűnő, szinte kiviláglik az a végtelen egyszerűség, jóság, ahogyan másokhoz viszonyulnak és élnek. Ebből szeretnék most megosztani az olvasókkal is, hogy így adventben, ünnepet várva, újraéljük, amit gyerekként még tudtunk, éltünk, elinduljunk a fény felé és ne csak a homályos anyagias világban botorkáljunk tovább.
– Hogyan emlékeztek vissza gyerekkori önmagatokra?
– Eszter: Diószegen nevelkedtem, de a legszebb gyerekkori emlékeim Köröstárkányhoz kötnek, ahol mindig a nagymamámnál töltöttem a nyári nagyvakáció legnagyobb részét. Nagyon egyszerű, hallgatag asszony volt az én nagymamám. Egyszerű ember, akit a családunkban egy kicsit még le is néztek ezen egyszerűség miatt. Négy gyereket nevelt fel, háziasszony volt, aki maga sütötte a kenyeret, kalácsot, kertészkedett, végezte a háztáji dolgokat. Most utólag visszagondolva, nagyon sajnálom, hogy akkor gyerekként, majd fiatal lányként nem figyeltem oda jobban arra, ahogyan élt, mert most felnőttként jöttem rá, hogy én is pontosan úgy szeretnék élni, mint egykor ő.
– Attila: Gyerekként mindig úgy éreztem, hogy tudnék varázsolni, gyógyítani másokat. Ebben egészen biztosan nagy szerepet játszott az is, hogy édesanyám igen korán betegeskedni kezdett. Mindig próbáltam neki segíteni, masszíroztam, gyógyfüvekkel kenegettem. Érdekes dolog ez, mert a gyerekek mindig ösztönösen megérzik, hogy mi az ő útjuk, csak a városi élet, a modern kor velejárói elnyomják bennük ezeket az ösztönöket. Akkor lesz valaki igazán boldog, ha vissza tud térni a gyermekkori álmokhoz, és meg tudja valósítani őket, mert az az ő igazi útja. Most nagyon boldog vagyok, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy a jövő évtől a feleségemmel természetes gyógymódokról tanulunk majd.
Az idén nyugdíjba vonult Nemes Irma hittantanárt Pedagógus szolgálati emlékéremmel tüntetik ki
A megbeszélt találkozó helyén várok Nemes Irma tanárnőre, akit a Pedagógus szolgálati emlékérem kitüntetésben részesít a magyarországi emberi erőforrások minisztere a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Bihar megyei elnökének, Soós Sándornak javaslatára. Kérdések röpködnek fejemben. Azt tudom, hogy a tanárnő hittant tanított, idén nyugállományba vonult, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum évzáró ünnepségén búcsúztak tőle tanártársai és diákjai. Azt is tudom, hogy a reformáció 2017-es emlékévében bibliakiállítást rendezett a középiskola aulájában. A tanárnő autóval érkezik. „Üljön be, elmegyünk egy nyugodt helyre” – mondja, indulunk, s indul a beszéd is.
– Lokálpatrióta vagyok. Elviszem Kiskerekibe, ott születtem, ott nőttem fel, minden zugát ismerem gyermekkorom óta. Ízig-vérig érmelléki vagyok, szeretem ezt a tájat, bejártam a környező mezőket, ismerek minden bokrot, füvet, virágot. Szüleim második házasságának lettem áldása idős korukra. Mindketten özvegyek voltak, amikor összekötötték életük. Nemrég veszítettem el tizenhat évvel idősebb féltestvérem, szeretett bátyám, akivel sosem voltunk mostohák, aki mindenre hajlandó volt a kishúgáért. De kérdezzen bátran.
Nem mindennapi kiegészítés a „hirtelen véget érő” múlt havi dr. Kecskeméti István-interjúhoz
Egy teljes, értelemmel telt élet bontakozott ki szemünk láttára s fülünk hallatára, amikor dr. Kecskeméti István eljött Székelyhídra, kamerák előtt mesélt vargabetűkkel tűzdelt életéről, s e törések ellenére sikerrel bejárt orvosi pályájáról az Ér Hangja Egyesület meghívására. Az én tisztem volt ezt papírra vetni, így született meg a Kágya az én boldog világom című cikk (Ér hangja, 2019. szeptember). A kedves olvasók visszajelzéseire örömest hivatkozva („Csak ennyi? Olyan hirtelen van vége, mintha nem is lenne…”) próbáljuk a titkok világát kerekíteni.
A Nagykágyán töltött tizennégy év, bár hosszú időt ölel fel, lényegében, egy havilap hasábjaira ennyi, vagy mondhatjuk, hogy ennyire sikeredett. Sejtésem, hogy inkább…, talán…, mert a titkokból sosem elég. Ezekkel viszont, mármint a titkokkal, csínján kell bánni. Azt elárulhatom, hogy kezembe került egy levél, melyben a kedves, derűs, mindig mosolygó szemű gyermekpszichiáter mesél arról, hogy bizony kórházigazgató-kutatóorvosnak lenni nem gyermekjáték, az orvosláson kívül nagyon sok apró-cseprő dologra kell figyelnie. Következzen hát néhány mindennapi dolog, ami senki számára nem titok, ezért hajlamosak vagyunk nem észrevenni.