„Korán kezdtem, hamar zárok”

Az érköbölkúti Erdei Sándor tárt kapukkal várja a tanulni vágyó kádárinasokat műhelyébe
Az Érmellék utolsó kádáraként emlegetett mesterember több, mint 30 éve látja el az Érmelléket minőségi faedényeivel, azok teljeskörű gyártói felelősségvállalásával. Hogyan lett ő kádár és mit gondol a mesterségről napjainkban?

– Hogyan és kitől leste el a pintér mesterséget?

– A szomszédunk, egy öreg bácsi, szintén pintér volt. Édesapámmal együtt dolgoztak ketten, mint hordókészítők. Aztán felszedtem én is a mesterséget, olyannyira, hogy a Telegd melletti Körösújfaluban három évig inaskodtam egy idősebb pintérnél.

Ezután hazajöttem, ennek nagyjából harmincegy éve. Apámmal dolgoztam négy-öt évet az inaséveim után, aztán egyedül maradtam, az öcsém viszont besegít, ha nagyobb munkát vállalok.

– Mit jelent ez a nagyobb munka? Milyen termékeket gyárt?

– A harmincliteres hordóktól egész a háromszáz-négyszáz literesekig meg tudok bármit csinálni, ötven-, száz-, kétszáz litereseket, és így tovább. A nagyobbaknál már szokott az öcsém is segíteni. S aztán ott vannak a kádak, amikből már egyre kevesebb készül, mert műanyagból sokkal olcsóbb, meg könnyebb is, így a fa nem kell senkinek, csak nagyon ritkán. De kérnek azért még apróbb edényeket, mint a lihuk, kármentők, préskosarakat is. Emellett javítok is, abroncsolok, szúlyukakat igazítok ki.

A hordóim a pincés tárolásra alkalmasak, ezt ászoknak hívják. Jellemzően hasasabbra készítem, és a fenekébe köröket rajzolok vésővel. Ez az én kézjegyem. Ezt az Érmelléken már ismerik a megrendelők, sőt, egész Váradig is, de még belga kliensem is volt, akinek a felesége román, és így általa meg tudtuk érteni egymást nagyon jól. Meg ugyancsak az egész Érmellékre csináltam már hordókat, Diószeg, Margitta, Szentmiklós, Székelyhíd, Ottomány, így tényleg az egész környékre. Hegyköz­szentimrére is dolgoztam sokat egy nagy borásznak.

– Idén ősszel több újságcikk úgy emlegette Önt, mint az Érmellék utolsó kádárát. Ez valós jelző? Ön volna az utolsó gyakorló mester ebben a szakmában?

– Én várnék szívesen valakit, bárkit, aki tanulni akarna, de tényleg nem tudok senkiről, aki ezt az utat járja. Az utolsó inas is én vagyok ebben a szakmában, úgy tűnik. Korán kezdtem, hamar zárok. Őszintén, a nagybani gazdák lenyomták egy kicsit a piacunkat. Kicsit rejtély ez számomra, mert sokan veszik a nagy inox tartályokat érlelni, tartani a borokat, de ha inni kell, mindenki csak a finom tölgyfahordós bort issza. Az elmúlt években eléggé pangás lett.

Mondjuk nem is egyszerű munka, értem, már a faanyag se olyan, nagyon meg kell válogatni. Van, hogy a kliens ragaszkodik hozzá, hogy az ő fájából készüljön a hordó, aztán kiderül, hogy nem volt jó ötlet, és visszahozták.

– Melyek a lépései ennek a nem egyszerű munkának? Hogy lesz egy rönkből hordó?

– A rönkfát hazahozzuk, s abból kifűrészeljük a dongákat, a hordó oldalának való darabokat. Ezt például régen baltával hasították. S aztán a dongákat szárítani kell legalább egy évig, de ha tovább, az se baj. Ezeknek nincs fix száma, hogy például a százliteres hordóhoz kell nekem 32 donga, hanem kihasítunk sok dongát, és a lényeg, hogy a hordó formázásakor adja ki a kellő alakot. Vannak adott méretű abroncsok, ezek azok a fémpántok, amik összetartják a hordót, s ezek határozzák meg akármilyen pántos tárolóedény űrmértékét. Itt ne gyári pontossággal kiszámolt mértékre gondoljunk, mindig lehet eltérés.

A dongákat a pántba összeállítjuk, amikor a fenék még nincs befogva, s a közepébe tüzet rakunk, mert felmelegítve könnyebb hajlítani és belülről ki is kell égessük, így égetés közben elkezdjük összehúzni egy egyszerű gépezettel, hogy összeálljon a forma. Aztán van még mit csinálni vele, melegítés közben is folyamatosan kalapáljuk, aztán a dongákra belül csínyját vésünk, ez egy vájat, amibe aztán beleformázzuk a hordó fenekét alkotó darabokat.

– Van tesztje egy kész hordónak?

– Nem szoktam tesztelni, ez már a megrendelőnek a dolga. Megtörténnek apró problémák, de akkor visszahozzák énhozzám, s akkor én vagyok az orvosa, aki elrontotta, meg is csinálta. Nem tűnünk el, mint sok piaci árus, hogy egyik héten vesz valaki egy árut, kiderül, hogy nem jó, s aztán a vásárló másik héten vinné vissza, de már nincs kihez.

Mostanában is volt nálam egy javítanivaló hordó, amit mi csináltunk annak idején, még szekercével hasogattuk, az egyik első hordóm volt. Volt a fenekében egy pici hiba, kijavítottam, s vitték haza. A harmincéves hordót. Hoznak vissza hordókat, de én nem szégyenkezem, kipróbáltak már a megrendelők, tévedni pedig emberi dolog, mindent szó nélkül kijavítok.

Egy hordó egy emberéletet ki kéne bírjon, de hát most már nem úgy van. Valahogy a fákat nem lehet olyan szépen megmunkálni. Fiatalon még válogattam én is a tölgyfák közt. De lehet még hordót kalapálni eperfából is, akácból is. A bornak legillőbb a tölgyfa, az hordozza azokat az ízeket, amelyeket mindenki szeret a borban. Az eperfa a pálinkának jó, szép színt kölcsönöz neki. Az akácfát Érmihályfalva környékén szeretik, bár egy büdöskés fa, erős szaga van, de ezt a szárítással, égetéssel elhagyja az akác. Az égetés a tölgynek például egyféle csokoládéízt is tud adni. Az égetésen nagyon sok múlik, a nálam jobb kádárok tudják ezt nagyon jól.

– Egy emberélet hosszú idő. Hogyan vigyázzunk faedényeinkre?

– Tisztán kell tartani, jó bort tenni bele, nem a kútból megszaporítani, és akkor jó lesz a bor is, a hordó is. Meg kell becsülni. Nagy munka van vele, drágák is. Általában megbecsülik a gazdák, mossák, forrázzák belül, a vasakat is rendben tartják, áslogolni (kénszalaggal kifüstölni – szerk. megj.), kénezni kell, mert a fa pórusait tisztán kell tartani. Ez nagyon fontos. Meg azt szoktuk mondani, a hordó olyan mint a szép leány, simogatni kell.