Beszélgetés Tóth Andreával, a Székelyhídi Gyermek Jézus Otthon új vezetőjével

Mikor megérkezem a helyi gyerekotthon udvarába olyan, mintha egy régi barátot üdvözölnék, bár még csak egyszer találkoztunk, futólag. Andreát épp vinettasütés kellős közepéből rángatom el, de barátságosan hatalmas mosollyal jön, és csak mesél és mesél. Én, mint egy kisgyerek hallgatom a történetét és megint örül a lelkem, hisz – mint a gyerekkori mesékben – a jó mindig legyőzi a gonoszat.

– Milyen emlékeid vannak gyerekkorodból?

– Lébényben nőttem fel, ami egy Győr–Moson–Sopron megyei nagyközség Északnyugat-Magyarországon. Igen zárt közösség, lokálpatrióta, mélyen hívő emberekkel, ahol a gyerekek konzervatív nevelést kapnak, de egyben nyitottságot is az új dolgok felé. Kortársaimmal együtt a létező szinte minden tanfolyamra beírattak, melyek a közösség jóvoltából minden gyerek számára ingyenesen hozzáférhetőek voltak. Örökmozgó, minden iránt érdeklődő gyerekként, ez a legjobb dolog volt, ami velem történhetett. Lébény, habár kicsi, eldugott település, igen zárt közösséggel, nekem mindig a világ közepe marad.

– Milyen úton indultál el tanulmányaid terén?

– A helyi alapfokú művészeti és zenei iskolában kezdtem meg tanulmányaim, majd később egy budapesti kereskedelmi iskolában végeztem pincér- cukrász-szakács szakon, és itt tettem le az érettségi vizsgámat is. Az alapfokú oktatásom során olyan kitűnő pedagógusokat sodort az utamba az élet, akik nagymértékben hozzájárultak a világnézetem, értékrendem kialakulásához, és akikkel a mai napig kapcsolatban állok. Bármikor jó tanácsért, segítségért fordulhatok hozzájuk, és bármikor otthon járok, soha nem hagyok ki egy-egy látogatást.

– Milyen szakmát választottál magadnak?

– Kisgyerekként mindig varrónő szerettem volna lenni. Ez volt a titkos nagy álmom, hiszen ikertestvérem volt, akivel mindig egyformán öltöztettek bennünket a szüleink, amit én nagyon utáltam. Nem a testvérem hasonmása szerettem volna lenni, hanem saját magam. Később a szüleim útmutatásait követve elvégeztem a vendéglátóipari iskolát. Mondhatni végigjártam a szamárlétra minden fokát. Már tizenegy-tizenkét éves gyerekként a nyári szünidőben cukorrépát szedtem, ez volt az első hivatalos állásom. De később voltam bolti eladó, majd dolgoztam vezető pozícióban is, logisztikusként egy hipermarketben. Az igazi hivatás azonban kicsit később talált meg engem

– Hogyan találtad meg az utad?

– Úgy gondolom, hogy nem a diplomáid száma számít igazán, hanem hogy van-e józan paraszti eszed és hogy le tudsz-e hajolni másokhoz, amikor segíteni kell. Az a rengeteg alázat, amelyet gyerekkoromban belém neveltek, egy erdélyi út során mélyedt el bennem igazán. Az akkori munkaközösségem egyik tagja megemlítette, hogy jönnek Erdélybe, nem lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk? Gyűjtést szerveztünk Győrben és a környéken és 2015 decemberében gyógyszerekkel, tisztító- és tisztálkodószerekkel megrakodott furgonnal érkeztünk meg Tusnádfürdőre négyen. Ott vágott először igazán mellbe a valóság, hogy mi mennyire kényelmes és minden nagyobb problémától mentes nyugodt jólétben élünk. Itt jön rá az ember úgy igazán, hogy a segítség nem ott kezdődik, amikor Facebookon kiposztolok vagy továbbosztok valamit, hanem amikor odaállok egy ügy mellé, és valóban személyesen nyújtom ki a segítő kezem. Három napot töltöttünk el ott az árva gyerekekkel, és valódi katarzist éltünk meg együtt, ez az út négyünket örökre összekovácsolt. A decemberi látogatás után valami nem hagyott nyugodni, mindig ott motoszkált a gondolataim között, így négy hónap után visszamentem egy hétre önkénteskedni. Mikor visszatértem a munkahelyemre, a székemre ülve folyton egy belső hangot hallottam, egy hívást: kelj fel, és menj el innen! A szüleim és az ismerőseim értetlenkedése ellenére, én hallgattam erre a hangra, felszámoltam az addigi életem, és visszatértem Erdélybe, Tusnádfürdőre nevelőnek.

– Nem volt nehéz otthagynod a civil életed egy ennyire elhivatott munkáért?

– Egyáltalán nem, hiszen tudtam, hogy ez a helyes út, amelyen tovább kell mennem. Tapasztalatok nélkül, de hatalmas szívvel és lelkesedéssel érkeztem ide, ahol olyan mély szeretetet és elfogadást tapasztaltam meg, amit addig még sohasem. Mikor már egy hete dolgoztam nevelőként találkoztam először Csaba testvérrel, ami nagyon erős első benyomás volt. Bemutattak bennünket egymásnak, és ő nemes egyszerűséggel, atyai homlokcsók kíséretében a következőket mondta nekem: „Minden rendben lesz!” Megerősítette a lelkem, az elhatározásom. Ő nem főnök számunkra, hanem mindannyiunk apja.

– Az utad továbbhozott onnan hozzánk, hisz nemrégen a Székelyhídi Gyermek Jézus Otthon vezetője lettél. Hogyan fogadtak itt nálunk?

– A gyerekek nagyon nagy örömmel, annak ellenére, hogy az elmúlt évek több házvezetőcserét hoztak magukkal. Nagyon megszerettek engem, de szeretik és tisztelik az ezelőtti vezetőket is, hisz tudják, hogy nem az életükből, csupán az ajtón léptek ki, bármikor eljöhetnek látogatóba, és a messzi távolból is nyomon követik, szívükön viselik sorsukat.

Az én új szerepköröm nagyon örömteli eseményhez kötődik, hisz az ezelőtti vezető, Nagyfalusi Éva életében a szerelem, házasság hozta ezt a változást, váltást. Mi ismertük egymást régebb óta Évával és az őt megelőzően itt szolgáló Kovács Ágnessel is. Jártam is itt két éve, amikor gyerekeket kísértem el egy látogatás erejéig Székelyhídra. Nem is igazán használnám a vezető kifejezést, nem szeretem ezt a szót. Inkább mindenes vagyok, épp amire a legnagyobb szükség van: ha kell vezető, de többnyire takarító, kertész, ápoló, szakács, tanár… Legfőképp pedig végtelenül hálás: a gyerekekért,a jó emberekért, akik segítenek és a munkatársaimért, akik ugyanolyan alázattal és szeretettel dolgoznak, mint ahogyan azt én is teszem.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A személyes terveim között a tanulmányaim folytatása áll most az első helyen. Amennyiben a jó Isten megsegít és a helyzet is megengedi, idén ősszel szociális munkás szakon kezdhetem meg tanulmányaim Nagyváradon.

A gyerekotthonnal kapcsolatban is nagyon sok tervem van. Nagyon szeretném a helyi közösséggel elmélyíteni a kapcsolatot. Behívni az embereket hozzánk. Közösségi eseményeknek, kórustalálkozóknak, osztálytalálkozóknak helyet adni. A városban lakó gyerekeket elhívni, délutáni foglalkozásokat szervezni nekik. Ezzel is segítünk a szülőket, akiknek sokszor okoz gondot, hogy hol legyen iskola után a gyerek, míg ők munkában vannak. Jó szolgái szeretnénk lenni ennek a közösségnek.

Legfőképp pedig azt szeretném, ha végre eltűnne a házas, alapítványos, kastélyos, árva gyerek kifejezés az emberek szóhasználatából. Ne legyen többé megkülönböztetés, megszűnjenek a távolságok.

– Van-e olyan szó, mondat, idézet, amely legjobban tükrözi a személyiséged?

– Szóban gondolkodva legelőször az optimista kifejezés jut eszembe. És van egy nagyon szép Móra Ferenc-idézet is, amely egyben az életfelfogásom: „Szeretet az élet.”


Írta: Ványa Blanka