„Érezzétek, lássátok, hogy jó az Úr”

Az idén nyugdíjba vonult Nemes Irma hittantanárt Pedagógus szolgálati emlékéremmel tüntetik ki

A megbeszélt találkozó helyén várok Nemes Irma tanárnőre, akit a Pedagógus szolgálati emlékérem kitüntetésben részesít a magyarországi emberi erőforrások minisztere a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Bihar megyei elnökének, Soós Sándornak javaslatára. Kérdések röpködnek fejemben. Azt tudom, hogy a tanárnő hittant tanított, idén nyugállományba vonult, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum évzáró ünnepségén búcsúztak tőle tanártársai és diákjai. Azt is tudom, hogy a reformáció 2017-es emlékévében bibliakiállítást rendezett a középiskola aulájában. A tanárnő autóval érkezik. „Üljön be, elmegyünk egy nyugodt helyre” – mondja, indulunk, s indul a beszéd is.

– Lokálpatrióta vagyok. Elviszem Kiskere­kibe, ott születtem, ott nőttem fel, minden zugát ismerem gyermekkorom óta. Ízig-vérig érmelléki vagyok, szeretem ezt a tájat, bejártam a környező mezőket, ismerek minden bokrot, füvet, virágot. Szüleim második házasságának lettem áldása idős korukra. Mindketten özvegyek voltak, amikor összekötötték életük. Nemrég veszítettem el tizenhat évvel idősebb féltestvérem, szeretett bátyám, akivel sosem voltunk mostohák, aki mindenre hajlandó volt a kishúgáért. De kérdezzen bátran.

– Mikor találkozott először az Írással?

– Abból tanultam írni, egy 1845-ös kiadású Bibliából, ami a dédapámé volt. A bátyám kijelölt egy szakaszt, és nekem azt le kellett másolni. Igyekeztem szépen rajzolni a betűket, mert a szépírásért jutalom járt, egy nagy tábla csokoládé. A családom nagy becsben tartotta a Bibliát. Amikor már nem csak másoltam belőle, hanem értelmet nyert számomra, akkor jött a felismerés, hogy nagyi helyénvaló dolgai, rendreutasításai, az ahogyan élt, ahogyan gyermekeit nevelte, mindent-mindent abból merített.

– Ezért választotta a hittantanári pályát?

– Amikor 1990-ben egy újsághirdetésből megtudtam, hogy Nagyváradon a Sulyok István Református Főiskolán vallástanári szak is indul, sokat nyomott a latban. Akkor már több éve tanítottam, s bár gyerekkoromban nem tanárnak készültem, hálás vagyok ezért, hisz nekem megadatott, hogy az óvodától a maturandusig minden korosztály nevelésében részt vehettem. Óvónőként kezdtem, aztán tanítottam fizikát, kémiát, matematikát, hittant.

– Mi volt a gyermekkori vágya? Mi szeretett volna lenni?

– Pici gyermekkoromtól fogva asszisztensnő szerettem volna lenni. Vonzott a fehér köpeny, nővérkét játszottam, a bátyám bergmanncsőből, libatollból készített fecskendőt, mindenkinek injekciót adtam, nem apróztam el, intravénással kezdtem. Aztán úgy alakult, hogy érettségi előtt, tizenkettedikes koromban hírét vettem egy vöröskeresztes tanfolyamnak, oda én beiratkoztam. Délelőtt Székelyhídon iskolába, délután Margittán nővérképzőbe jártam. Kitűnő orvosok és asszisztensek vezetésével gyakorlati tapasztalatokat szereztem, így lettem vöröskeresztes nővér. A faluban, Kerekiben nem volt egészségügyi személyzet, hozzám szaladtak gonddal, bajjal. Lázas a gyermek, szül a feleségem, gyere Irmus, s én mentem. Ha éjjel kopogtak be, akkor is. Szakkönyveket olvastam, képeztem magam. Ha bizonytalan voltam, segítséget kértem, az orvosoktól, asszisztensektől, akiket a kórházi gyakorlat során megismertem.

– Hogyan kezdett el tanítani?

– Az Úristen nekem mindig többet adott, mint amit kérni mertem. Helyettesítő tanítóra, tanárra volt szükség, a kereki iskola igazgatója felkért a tanításra, és én elfogadtam. Vonzott az ajánlat, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy kollégája lehetek azoknak, akik engem tanítottak. Képesítésem nem volt, fizika tanárnőmhöz fordultam segítségért: mondja el, hogyan kell tanítani. Nagyon kedvesen fogadott, leültetett, én tollal, füzettel a kezemben vártam, hogy lejegyezzem a módszeresen pontokba foglalt felvilágosítást a hogyant illetően. „Amit jónak, igaznak láttál a tanáraidnál, azt kövesd” – mondta. Az a füzet üres maradt, de én eme nagyon egyszerű tanácshoz tartottam magam tanári pályám során. Áldott időszak következett a nyolcvanas-kilencvenes években. Gyalog és biciklivel jártam a három falut (Kiskereki, Érkeserű, Asszonyvására) télen, nyáron, esőben, napsütésben. Kedves ismerősöm lett, a zsendülő határ, a hóval borított mező, minden kis bokor. Gazdagabbá lettem az ápolásban is. Hálás szívvel gondolok vissza ezekre az időkre. A tenyerén hordott a falu, én pedig alázattal, türelemmel, felelősen tettem amit tenni kellett. Ha éjjel háromkor bekopogtak, hogy lázas a gyermek, mentem mert MOST volt rá szükség. Az ápolásnak a folyamata és a tanítás közben a lélekápolás következett. Talán ezek az évek készítettek engem a tanári pályára, arra, hogy lelki gondozó tudjak lenni, hogy másképpen lássam a gyermeket, a diákot.

– Most érkeztünk oda, hogy hittant kezdett tanítani Székelyhídon. Milyen volt hittantanárnak lenni?

– Igen, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomával 2000-ben kezdtem Székelyhídon tanítani. A vallástanárnak nem áll rendelkezésére laboratórium, ahol lenyűgözi a gyermekeket egy kísérlettel és kézzelfogható dolgokat mutat be, de nekem ennél sokkal több adatott. Ott van a szép természet, ahova kivihettem a gyermekeket egy legelésző juhnyáj mellé, ahol a robusztus pásztor beszélgetett velük, zsebéből diót adott nekik. Szentmiklós felé rengeteg a vadrózsa, ami ilyenkor ősszel pirosbogyósan lángol, mintha csak Mózesre várna. De ha nem mehettünk mező liliomait csodálni vagy égő csipkebokrot lesni, akkor szemléltetőnek nagy csokorra való került a tanári asztalra. Alig várták a gyermekek, hogy egy-egy szemet lecsippentsenek belőle. Jó volt felébreszteni a diákokban a rácsodálkozás képességét. Igyekeztem örömet szerezni a gyermekeimnek. Ez ösztönzött a betlehem elkészítésére. Fogtam magam, elmentem a polgármesterhez, és elmondtam, szeretném, hogy legyen egy ilyen a városban. „Hát akkor csináld” – és nem kellett kétszer mondania. A családom segített, a férjem és a fiam, aztán Bokor Zoli bácsi és a fia elkészítették a jászolt. Lelkesített a dolog, jóleső érzés volt, a régi, gyermekkorombeli meghittséget, a karácsony meghittségét látni a ragyogó gyermekszemekben, ahogy egyre közelebb mentek, vágyták megérinteni a kis Jézust.

– Mit tart a tanári pályafutása legnagyobb sikerének?

– Sikernek mondhatnám, a megnyert vetélkedőket. Számos vetélkedőre készítettem fel diákjaimat. Az a szóbeszéd járta, hogy itt vannak a székelyhídiak, ezek elviszik a pálmát. Egyházkerületi szinten első helyezettek voltak többször is, ez jó érzés, büszkeség. De az igazi nyereség mégsem ez volt, hanem a készülés során együtt töltött idő, egy-egy téma kibontása, megvitatása, egymást segítve, kiegészítve. Csendre van szükség, hogy megszólítson az Isten. A vallástanár feladata az alkalom keresése arra, hogy elvigye a diákot a templomba. Olyan viszonyban kell lennie tanártársaival, hogy elengedjék, jobb esetben el is kísérjék diákjaikat a templomba. A lelkész feladata, hogy tartsa nyitva a templomajtót, hogy oda be lehessen menni. Nekem megadatott, hogy több száz gyermeket vigyek Isten házába. Siker volt, hogy felekezettől függetlenül egy iskolányi diák, tanáraik kíséretében egymás mellé tudott ülni. Aztán kinek-kinek az életében az Úristen elvégzi a maga munkáját.

– Milyen szülőként tanárnak, tanárként szülőnek lenni?

– Nagy követelmény. Odafigyelést igényel. Látják az életedben, mit csinálsz. Gyermekem vasárnap ott volt az istentiszteleten, tudta hova tartozik, ez hitelessé tette a tanári munkám.

– Véleménye szerint mitől lesz jó tanár valakiből?

– Jó tanár az, akihez bizalommal fordul a diák.

– Milyen volt pályája elején és milyen manapság tanárnak lenni?

– Nincs különbség, hála a Jóistennek én nem fáradtam bele, boldogan tanítanék most is. Amire engem teremtett az Úristen és amire hívott – mert egy vallástanár legyen kicsit lélekgyógyász is – folytatódik. A gyülekezetben megkeresnek, ha tanácsra, meghallgatásra van szükség.

– Melyik a kedvenc bibliai idézete?

– Szeretem a 34. zsoltár 9. versét: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.” És mindig szem előtt tartottam Máté evangéliuma 7. fejezetének 12. versét: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.”

A kérdéseim itt fogytak el. Tűzről pattant vezéregyéniségnek ismertem meg Nemes Irma tanárnőt. Beszélgetésünk során ő maga mondta: „mindig szerettem a tűzvonalban lenni”, amikor felidézte az 1989-es fordulat eseményeit, azt, hogy miként mentette meg, telefonszolgálatosként a városházán őrzött iratokat a féktelen forradalmi lázban égő tömegtől, de ez egy másik történet része. Ami mellett nem maradhatok szó nélkül, az a reformáció emlékévében szervezett bibliakiállítás. A gyermekek kutatómunkájának köszönhetően feltérképeződött, hogy nagyon sok család őriz régi Szentírást, imakönyvet, énekeskönyvet, és nagyon sokan kölcsönadták ezen ereklyéket a kiállítás idejére. Ennek darabjai közül nem hiányozhatott a tanárnő családjának már említett 1845-ös kiadású Bibliája, de látható volt az Akkor szép a magyar lány nótából ismert csatos imakönyv is.

—

A Pedagógus szolgálati emlékérem

A kitüntetést Magyarország emberi erőforrások minisztériuma (EMMI) adományozza a nyugállományba vonuló óvodai, általános iskolai, középiskolai pedagógusoknak és főiskolai, egyetemi oktatóknak, akik legalább 25 éven keresztül a gyermekek oktatása-nevelése érdekében tevékenykedtek, és kiemelkedő munkát végeztek.