A székelyhídi Kovács Lajos vállalkozó, a vadászat és borászat szerelmese

Kovács Lajos igen sokoldalú ember, aki családja mellett, vállalkozásának és hobbijainak, a vadászatnak és borászatnak él. Munka és vendégszeretete, kedvessége, becsületes, tiszta tekintete borász és vállalkozói körökben is igen ismert, szeretett és megbecsült emberré tette.

– Milyen emlékeket őriz a gyerekkoráról?

– Székelyhídon gyerekeskedtem, így a gyerekkorom legnagyobb része a Petőfi Sándor utcához és a környékéhez kötődik. A környékbeli fiúkkal, voltunk vagy tizenöten, csak leszaladtunk a kerten és már ott is voltunk a templomtéren, mely nekünk a játszóterünk, második otthonunk volt. Ott rúgtuk a labdát a rossz lábasokból összeeszkábált kapukba, ott robbantgattunk először karbidot, együtt csináltuk a jót és rosszat egyaránt. Jó kis csapat volt az, jólesik visszagondolni azokra az időkre.

– Minden gyerek álmodozik arról, hogy milyen lesz, ha majd felnő. Önnek mi volt a gyerekkori álma?

– Lehet, hogy kicsit nevetségesnek fog tűnni, de én már kisgyerekként is nagyon szerettem a rendet, ezért raktárnok szerettem volna lenni, árukat pakolgatni egy nagy raktárhelyiségben, ahol mindennek megvan a maga helye. Édesapám, édesanyám rendre, fegyelemre és munkaszeretetre tanított bennünket, ami mai napig elkísért az életemben. Talán még a pályaválasztásom sem került oly messze a gyerekkori álomtól.

– Hogyan teltek az iskolás évei?

– Nagyon szép emlékeket őrzök az iskoláról. Mindig jó tanítóim voltak és erős jó közösségekbe kerültem. Elemi és általános iskolai tanulmányaimat itt Székelyhídon végeztem. Nem voltam éltanuló, jó közepes eredményeim voltak, de az akarat, szorgalom mindig megvolt bennem. Kisiskolásként a legnagyobb élmény az volt, mikor sikerült az első tíz tanuló közé jutni, így engem is pionírnak avattak. Mikor nagyobbacskák lettünk, már mi avathattunk fel másokat. Emlékszem, még a szegényebb cigánygyerekek is milyen szépen kimosott, vasalt ruhában, és cipőpaszta híján vasporral kifényesített cipőben jelentek meg az avatási ünnepségen. Akkoriban ez nagy érdemnek számított, és nagyon büszkék voltunk rá, hogy mi is a pionírok közé tartozhatunk.

Az általános iskolai évekből a rengeteg kirándulás emléke maradt meg, a gyalogtúrák a Kárpátokban, a nagy utazások, röhögések, az üstcipelés és a rengeteg barátság, ami ott szövődött köztünk.

– A középiskola új utakra vitte…

– Igen, a mi generációnk volt az első nyolcadikos osztály, akit kész tények elé állítottak: velünk egyszerre végzett az utolsó XII. osztály, így Székelyhídon nem lehetett azontúl érettségi vizsgát tenni, csak a tíz általános osztályt lehetett elvégezni. Sokan sokfelé szóródtunk szét. Én Nagyváradra mentem az Înfrăţirea ipari iskolába fémmegmunkálás szakra. Bihar megye szinte minden településéről voltak osztálytársaim Érkörtvélyestől Gyantáig. Érettségi után Resicára, a fémipari szakra jelentkeztem és kis híján be is jutottam. A sikertelen próbálkozás után hazajöttem és munkába álltam. Változatos munkáim voltak, érdekes módon a gyerekkori raktárnoki álom mindig elkísért. Először a székelyhídi répaátvevő központban dolgoztam három hónapot, majd a fogyasztási szövetkezethez kerültem, ahol árufelvásárlóként jártam az országot, hogy cipő- és textilanyagokat szerezzek be. Ezután behívtak katonának. Tecuci-ra kerültem, Galac mellé, ahol napra pontosan 19 hónapot és öt napot szolgáltam a tüzéreknél.

A katonaság leteltével újból Székelyhídon, ezúttal a vízügyi hivatalnál helyezkedtem el és hamarosan meg is nősültem.

– Ezután következtek fiatalsága legszebb évei…

– Valóban így van. Házasságkötésem után az erdészeti hivatalhoz kerültem. Itt tizenöt évet töltöttem el, ezek voltak fiatalságom, életem legszebb évei. Ebben az időszakban születtek a lányaim, itt lettem vadász, rengeteg barátság köttetett itt. Abban az időszakban, mikor az erdészethez kerültem, volt egy óriási generációváltás, így szinte velem egykorú fiatalokra cserélődött ki a munkaközösség. Ott voltunk az öregek búcsúbulijain, akik nyugdíjba menetelükkor görbe botot és kalapot kaptak ajándékba, a fiatalok esküvőin, a keresztelőkön.

A munkám mellett, amely által ismét raktárnoki, pénztárnoki, árufelvásárlói munkakörbe kerültem, új szenvedély ejtett rabul, a vadászat, mely azóta is nagyon kedves maradt a szívemnek.

Édesapám kicsit féltett az új helytől és azt jósolta, hogy ha az erdészethez kerülök, biztosan vadász lesz belőlem is. Valóban, a jóslat beteljesedett, mert itt, aki nem volt vadász, abból vadászt faragtak. Együtt jártunk ungot-berket, együtt vadásztunk-mulattunk és közben hatalmasakat beszélgettünk. Tanítottak bennünket az öregek és tanultunk a magunk és mások kárán is.

– A ’89-es rendszerváltás mindenki életébe új dolgokat hozott…

– Valóban a ’90-es évek elhozták a magánvállalkozások hajnalát és ’91-ben mi is vállalkozni kezdtünk. Elsőként a lágy fagylaltos vállalkozással kezdtük, majd megalakult a K&Lilla cég, amely az évek során a bár mellett a panzióval bővült. Kisvállalkozóként az ember mindig ott táncol a penge élén, nagyfokú rugalmasságra, talpraesettségre, munkaszeretetre és becsületességre van szükség, hogy talpon tudjon maradni.

– Miért lett vállalkozó?

– Mindig is nagyon szerettem dolgozni, de soha nem bírtam a kötöttséget. Inkább dolgozom huszonnégyből tizenhat-tizennyolc órát, de nem szeretem, ha nekem megmondják, hogy mikor és mit csináljak. Voltak magaslatok, mikor szinte csodájára jártak, olyan jól ment a vállalkozás és mélypontok is. De én úgy gondolom, hogy a legfontosabb, hogy embernek tudjak maradni minden körülmény között. Nekem mindig szorgalmas, becsületes munkaerőim voltak és én is mindenkivel, a munkásoktól az ügyfelekig, becsülettel, tisztelettel bántam.

– A család és a vadászat mellett, úgy tudom, hogy van egy harmadik nagy szerelme is, a borászat…

– A borászat, borok iránti érdeklődés, szeretet kiskoromban ivódott belém. A feleségem nagyszüleinek és az én nagyszüleimnek is volt szőlőse a hegyen, de a kommunizmus és az államosítás tönkretette a szőlőhegyet, a földek állami tulajdonba kerültek, így a szüleim már csak otthon az udvaron termesztettek szőlőt. Fiúgyerekként, mint abban az időben mindenkit, édesapám engem is befogott a háztáji munkákra, így a szőlő gondozásában is ott voltam, hogy megfogjam a munka végét. Eleinte csak gyomlálgattam, összeszedtem a gallyakat metszés után, de ahogy nőttem és elbírtam a tízliteres permetezőt, a permetezést és más, a szőlő megmunkálásával kapcsolatos feladatot is rám bíztak. Mindezeknek a későbbiekben nagy hasznát vettem majd.

– Hogyan kezdett el önálló borászként tevékenykedni, és ez milyen eredményeket hozott?

– Már szinte húsz éve foglalkozom szőlőműveléssel, mert miután apósom és édesapám meghaltak, a cservölgyi és újhegyi családi szőlős megmunkálása akarva-akaratlanul a nyakamba szakadt. Igyekeztem felidézni minden gyerekkori emléket ezzel kapcsolatban, és minden évben tanultam valami újat is. Kovács nagytata pincéjét is megörököltem, ahol adva voltak az edények, hordók, prések, darálók, melyeket az évek során korszerűbb eszközökre cseréltem.

A szőlőművelés elhozta a borversenyek időszakát is, amikhez sok szép emlék kötődik és minden versenyről szép eredményekkel tértem haza az aranytól a bronzéremig. 2011 februárjában borlovaggá avattak Bihardiószegen és azóta egy igen kedves hagyományt is bevezettünk a többi borlovaggal. Szent János napján – karácsony harmadik napja – minden évben borszentelési ünnepet tartunk Nagyváradon a bazilikában.

– Borászként biztosan van kedvenc borfajtája. Melyik bor az?

– Igen, a kedvenc borom az ottonel muskotály. Ez a bor hozta meg nekem az ismertséget borászkörökben.

– Van-e bármilyen szó, kifejezés, mely ön szerint a legjobban jellemzi az életét, személyiségét?

– Nem tudom, ezen sohasem gondolkodtam el igazán. Jobban belegondolva talán három dolog is van. Az első és legfontosabb, hogy a család minden előtt áll. A második, hogy mindennek és mindenkinek meglegyen a maga helye mind a családi életben, mind a munkában. Nálam a tanyán mindennek az apró szerszámtól, a nagyobb gépekig helye van, mint máshol a kamrában a sonkának és szalonnának. A harmadik pedig a szépség szeretete és tisztelete. A szőlősömben minden sor végén egy tő rózsa van ültetve. Sokan dicsérték és jegyezték meg, hogy ilyet azelőtt még sehol máshol nem láttak, és később alkalmazták az ötletet a saját szőlősükben is. A virágok szeretete, talán még a szőlő, a bor szereteténél is régebbi.

– Záróakkordként, ezt még csak a mindenki által ismert mondással egészíteném ki: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.


Írta: Ványa Blanka