Fenyőillat a kulisszák mögött

Diktafonvégre kaptuk Fenyő Miklóst, a rock and roll magyar királyát a hangulatos koncert után
Legendának lenni nem rossz érzés, csak az is furcsa, hogy így nevezik, meg az is furcsa, hogy az álmaimban, a gyerekkori vagy a tizenéves kori álmaimban nem ez szerepelt. Sok minden szerepelt persze abból, ami által legendává váltam, ha azzá váltam, mert ezt végül is nem én állapítom meg, s nem is az én dolgom, de végül is azt lehet mondani, hogy ez nem egy rossz érzés, hogy példakép tud lenni az ember. Nekem is voltak példaképeim és mindenkinek kell, hogy legyen példaképe, aki miatt elindul valamilyen pályán vagy valamilyen úton az életben, vagy ami őt inspirálja arra, hogy megvalósítsa azokat az álmokat.

– Ezek szerint inspiráló hatással van önre és az egész együttesre, hogy ilyen rajongásnak örvendhetnek?

– Én csak a magam nevében tudok beszélni. Azt gondolom, hogy ez egy összeszokott csapat, amiben már eleve benne lenni is jó dolog meg az, hogy azért nagyon sok mindent tudunk egymásról, ismerjük egymás gondolatait. Ez a színpadon is sok pillanatban átsegít minket a nehézségeken, amik esetleg adódnak. Maga az érzés, a közönség szeretete, amit mondtam a színpadon is többször és, ezt nagyon őszintén mondtam, hogy az az, ami az embert igazából a színpadon tartja és az az, ami az embert igazán inspirálja arra, hogy amíg ez a szeretet körülveszi, addig ne hagyja abba.

– Sikerült ezt ma este éreztetnie a székelyhídi közönségnek?

– Egyértelmű! Persze, hogy sikerült. Én nagyon-nagyon jól éreztem magam, és azt gondolom mindannyian így vagyunk ezzel, a kollégák is és a közönség elsősorban, hiszen ő miattuk történik minden.

– Van valamilyen kis története annak, hogy hol és hogyan alakult meg a Hungária együttes több, mint negyven évvel ezelőtt?

– Persze, én alakítottam az egész Hungária együttest, nekem kell, hogy legyen történetem, nem is mondhatnám, hogy nincs. Hát ennek már 43 éve, akkor épp egy Ki mit tud?-ra készültünk, illetve én megálmodtam valahol, teljesen egyedül, hogy akarok egy olyan együttest majd, amelynek Hungária lesz a neve és aztán gondolkodtam partnerekben, zenekari tagokban. Mindegy, ez valahogy kialakult és lett és hát az volt a döntő dolog, az úton a legfontosabb lépés, hogy elindultunk ezen a bizonyos Ki mit tud?-on, ami akkoriban egy borzasztóan nézett műsor volt. Jóformán az egész ország a televízió előtt ült és szurkolt, drukkolt, voltak kedvencek. A Ki mit tud?-on, amin mi részt vettünk, a ’68-as, azon én nem tudom, hogy kinek ki volt a kedvence, mert volt több kategória is. Volt az úgynevezett tánczenei kategória, amiben mi indultunk és mi azt akkor megnyertük a Csavard fel a szőnyeget című dallal, ami akkor már egyébként a rádiókban ismert volt, mert az ’67-es dal, szóval negyvenhárom éves. Én onnan számítom igazából a pályafutásomat. Az minket nagyban hozzásegíttet ahhoz, hogy egy ország megismert jóformán egy pár hét leforgása alatt és ettől a pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy enyém a világ. Egy húszéves srác hogyne érezné azt.

– Annak idején mikor ön a szüleivel hazajött Magyarországra, miért pont ezt a zenei stílust hozta haza? Bizonyára az Egyesült Államokban rengeteg új dologgal találkozott, beleértve a zenei világot is. Úgy látta, hogy ez hiányzik a szülőhazájából?

– Nem, erről szó sincs. Mikor én hazajöttem a szüleimmel Amerikából, akkor ez a zene volt a topzene, ez volt a trend. Akkor született jóformán a rock and roll, azokban az években, amiket én ott töltöttem. Nagyon-nagyon sok inspirációt kaptam attól a zenétől. Nem csak magára a zenei pályafutásomra vonatkozóan, hanem úgy egyáltalán a világlátásomra vonatkozóan és én ezt elhoztam haza, ahogy pár dalban is elhangzik és ezzel én egyszer s mindenkorra egy lettem. Tehát zeneileg, hogy úgy mondjam, csak így tudok gondolkodni. Ez azt jelenti, hogyha otthon egyedül a zongoránál ülök akkor is ebben a ritmusban kezdek gondolkodni, ebben a harmóniavilágban. Ezekhez a zenékhez hozzáírtam azokat a dalszövegeket, amelyek igazából belőlem fakadnak, amitől igazán magyar lett ez a műfaj és mégis nagyon-nagyon egyéni, egyedi. Miután ennek borzasztó sikere volt, ez engem tovább lökött arrafelé, hogy igenis ezt kell csinálnom, ez az én dolgom. A rock and roll az akkor az újdonságok újdonsága volt, forradalmi nagy tett, aminek az élményérzetét én beleírtam a saját dalaimba is. Úgy gondolom, hogy nekem ez a pályám, egy elrendelt dolog, vagyis nem arról van szó, hogy miért pont ezt, hanem ez az ami engem megihletett vagy ami nekem a vitamint adta az életben.

– Vannak olyan szakmabeliek, akikkel a kezdetek óta mai napig együtt dolgozik?

– Olyanok nincsenek, akikkel egész máig együtt dolgozom. Egyetlen egy nevet tudnék mondani, akivel úgy nagyjából egy folyamatot el tudok képzelni, de ő nem a kezdetektől volt velem. Ő a Novai Gábor, akivel nagyon sok mindent csináltunk együtt. Azt a bizonyos Hungáriát, amiben a rock and rollt igazán itt Magyarországon, meg a yumpeeságot, meghonosítottuk. Aztán mikor ez a Hungária feloszlott, szétvált és amikor én a pályámat már szóló karrierként éltem át, akkor is több közös munkánk volt. A lemezeimnek általában ő a zenei rendezője, színházi, színpadi műveket is közösen csinálunk, és a mai napig nagyon jóban vagyunk. Ő talán olyan figurája az életemnek, akivel, ha azt lehet mondani, hogy a legjobban össze vagyok egy bizonyos szálon kötve.

– Az utolsó nagylemezük 2007-ben jelent meg. Újabb lemezt terveznek-e vagy ez még a jövő titka?

– Ez milyen érdekes kérdés! Ez volt idáig a legjobb kérdés, mert ez mindig attól függ, hogy az embernek van-e mondanivalója és van-e hozzá ihlete és tény, hogy sokat foglalkoztam az elmúlt 1-2 évben a filmmel, mert abban nagyon benne van a szívem-lelkem, hiszen rólam szól, az életemnek egy periódusáról. Én mindent tervezek! Többek közt akár új lemezt is, de ehhez kell az az áldott pillanat, az az ihletett pillanat, amikor ezek megfogannak és megszületnek. Aztán, ha eljutnak a közönségig és lesz belőle valami, egy termék, egy produkció, akkor érdemes róla beszélni. Úgy egyébként a tervekről, ábrándokról kár beszélni, mert, ha abból valami nem valósul meg akkor… akkor… mindegy. A lényeg az, hogy energia és alkotói erő az természetesen van még.

– Említette a Made in Hungária című filmet, amihez szintén fűzödik kérdésem: a filmben megszólaló dalokon kívül, mennyire vett részt, mennyire kérték az ön segítségét a film elkészítése során?

– Elég intenzíven, mert jó néhány színésszel komolyan kellett beszélgetnem ahhoz, hogy őket egy kicsit ráhangoljam a szerep átélésére és ez nem okvetlenül arról szólt, hogy én arról beszéljek, hogy a film egyes szituációit hogyan valósítsák meg önmagukban és hogyan formálják meg. Sok kérdésük volt arra vonatkozóan, hogy hogy nézett ki az ország a ’60-as években, hogy mi volt tilos, hogy miféle harcokat kellett ahhoz megvívni, hogy az ember önmagát valahogy érvényesíthesse és, hogy mennyire volt fontos ez az egész zene társadalmilag. Ugye ők arról kérdeztek, hogy maga a rock and roll, mint egyfajta lázadás vagy egyfajta ellenállás, szembemenés az adott hatalommal – ez mennyire volt érvényes az egész társadalomra? Én pedig erről nagyon sokat tudtam mondani, úgyhogy ők hallgatták, átélték és hát a dalok megformálásában is egyébként, szakmai részről is beszélhetünk. Gyakoroltam a színészekkel akár otthon, a lakásban, a zongora mellett is, hogy miképpen kell tulajdonképpen megformálni ezt a műfajt, ami nem egy musical vagy valami operett vagy ilyesmi, hanem ebben nagyon sok egyéb erő is hat. De ebből egyébként a figurát is meg tudták csinálni, mikor érezték, hogy hogy kell énekelni azt, hogy Csókkirálynak hívják a háta mögött…, akkor ebből az érzésből a prózai szituációkat is sokkal jobban meg tudták formálni és szerintem ez volt a lényege a beszélgetéseknek.

– Gyakran hívják meg külföldre koncertezni? Nemcsak Romániáról beszélek, hanem bármelyik másik országról a Kárpát-medencében, ahol a lakosság egy része magyar nemzetiségű.

– Romániába és Szlovákiába elég gyakran járok. Voltam jónéhányszor és remélem még leszek is. Ez a két ország, ahol főként megfordulok. Érdekes, hogy Szerbiában például ritkán, de, ami késik, az nem múlik.

– Bizonyára van különbség minden nézőközönség között. Ön ezt a különbséget miben látja? Például, hogy hogyan reagálja le a közönség az előadást?

– Én azt látom, hogy a színpadon, a produkció kellős közepén állva én teszem a magam dolgát és próbálok a közönségben minden egyes koncerten egy speciális hangulatot kialakítani, mert az élő koncertnek szerintem a lényege az, hogy az adott pillanat sok mindent eldönt. Igaz, hogy van egy műsorterv, igaz, hogy van egy sorrend, amit el kell játszani, mert az van kitalálva. De az adott pillanat akár a dalokon belül is ad egy olyan érzést, ami akár mindent megváltoztathat egy pillanatra és az együttműködés az előadó és a közönsége között oda-vissza, ez egy nagyon jó játék. Olyan, mint a szerelem, hogy, amit adok, azt kapom és valahogy úgy alakul, alakul, alakul. Én azt tapasztalom, hogy nagyjából egyformán szeretnek mindenhol. Van olyan hely, ahol ezt egy kicsit jobban ki tudják mutatni, máshol egy kicsit kevésbé, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnének ugyanúgy mindenhol. Nagyjából ugyanazt az érzést kapom a közönségtől mindenhol és ez jó érzés, pozitív.

– Van valamilyen kis turnézós történet, amit gyakran felemlegetnek, amire szívesebben gondolnak vissza?

– Csak történetet ne kérjen, mert százmillió történet van a fejemben, de akkor amikor megkérdezik, akkor biztos, hogy egyet sem tudok mondani. Úgyhogy most hirtelen erre nem vagyok képes, hogy kiemeljek egy nagyon jó csattanós, poénos történetet. Ezer dolog történik. Ma például felmentem a színpadra és egy nagy meglepetés fogadott. De nem mondom el, hogy mi az, mert az egy belső poén. Csak az első két dalban nagyon sokat nevettem és az annak volt köszönhető, hogy a kollégák megleptek engem egy-egy valamivel.

Bíró Orsolya