A marosvásárhelyi születésű Bacsó Erika 2011-től iskolapszichológus Székelyhídon

A marosvásárhelyi születésű Bacsó Erika, a Petőfi Sándor Elméleti Líceum iskolapszichológusa a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szociálpedagógia szakán tanult, ahol véleménye szerint nagyon alapos és használható útravalóval tarisznyálták fel.

– Miért választotta ezt a pályát?

– Már az egyetemi tanulmányok elkezdésekor gyerekekkel foglalkoztam, óvónőként is dolgoztam és játszóházat, gyermektáncházat vezettem. Tudtam, hogy a mozgás és a gyermek értelmi fejlődése között kimutatható, erős összefüggés van. Valahonnan innen indultam a továbbtanulási út választásában, majd az egyetemen új utakkal, lehetőségekkel ismerkedtem meg, és a prevenciós munka is nagy szerepet kapott a mozgásfejlesztés mellett.

– Mióta dolgozik a Petőfi Sándor Elméleti Líceumban? Hogyan került ebbe az iskolába?

– 2008-ban vizsgáztam sikeresen, és foglaltam el címzetesként a katedrát, amikor még az iskolapszichológusi katedra a líceumhoz tartozott. Akkor, mivel gyermeknevelési szabadságon voltam, nem kezdtem el a munkát, mivel időközben megszületett a második kislányom. Azelőtt logopédusként dolgoztam sajátos nevelési igényű gyerekekkel, és nekik köszönhetően szembesültem vele, hogy nem igazán tudom azt a tudást és tapasztalatot felhasználni, amelyet a képzésem során megszereztem (és megszerettem). 2011-ben kezdtem tulajdonképpen az iskolapszichológusi munkát, és elkezdtem kialakítani, felépíteni azt a rendszert, amelyben a mai napig dolgozom. Az adminisztráció szele változtatott egyet s mást a keretfeltételeken, így már nem az iskola adminisztratív és szakmai hatáskörébe tartozunk, mivel 2012-ben a Megyei Nevelésügyi Erőforrás- és Tanácsadóközpont (CJRAE) átvette felettünk az irányítást. A gyakorlatban nem sok minden változott, a központ az iskolai kabineteket kihelyezett munkapontokként kezeli, szakmailag is irányítja a munkát, ezáltal a megye összes iskolapszichológusa egyazon tanári közösség tagja, külön tartott tanári ülésekkel. Az iskola ebből gyakorlatilag nem észlel semmit, azt leszámítva, hogy nem az iskola anyagi kereteit terheli a fizetésem, tehát a munkámnak csak haszonélvezője. A beosztásom szerinti hivatalos funkcióm a „tanácsadó pszichológustanár”, de én a nevelési tanácsadó megnevezést használom szívesebben, ez van a kabinet ajtajára is kiírva.

Petőfi Sándor Elméleti Líceum

– Milyen a munkabeosztása? Hogyan szervezi meg a fogadóóráit?

– Mondhatom, hogy a munkaidőm megszervezésében viszonylag könnyű dolgom van. A néhány tanítási órát leszámítva a munkaidőmet én osztom be, és teljes mértékben alkalmazkodni tudok a látogatóim igényeihez, akiknek fogadása előzetes egyeztetés alapján történik. Diákok főleg szünetben kérnek időpontot, szülők inkább telefonon vagy az osztályfőnök közbenjárásával. A pedagóguskollégákkal könnyen tudunk egyeztetni. Kisebb problémák akadnak a kisiskolások tanácsadásának megoldásában, mivel az iskola szerteágazó épületrendszer, és nem minden épületben hozzáférhető egy csendes beszélgetésre alkalmas hely. Így a kisiskolások tanácsadását körülményesebb megoldani, de mindez csak szervezés kérdése. Ugyanakkor problémát jelent a kisebb-nagyobb csoportokkal való munka, mivel a kabinet túl szűkös, három-négy embernél több befogadására alkalmatlan.

– Milyen problémákban segít és hogyan teszi ezt? Melyek a leggyakoribb problémák, amelyekkel Önhöz fordulnak?

– Azt tudni kell, hogy a nevelési tanácsadó nem alkalmas akut, pszichiátriai típusú problémák vagy hosszantartó terápiás segítség nyújtására. Amennyiben ilyen problémát észlelek, szakemberhez irányítom a segítséget kérőt. Többnyire iskolai alkalmazkodási problémák, tanulási akadályok, érzelmi elakadások, viselkedésproblémák, családban kialakult problémahelyzetek, kapcsolati problémák azok, amelyekkel a diákok hozzám fordulnak. A tanácsadási folyamatnak van egy protokollja, amelyet alkalmaznom kell minden esetre, és ezen belül jelöljük ki a hozzám forduló gyerekkel együtt az elérendő célokat. A legjobb segítés a „képessé tevés”, amikor a tanácsadó csak támpontokat, mankót nyújt, de a gyerek maga oldja meg a problémát, és a használt megoldási modellt máskor is tudja alkalmazni. Szerencsére a munkám során elég sok az ilyen sikeres együtt dolgozás, amit követően többé már nincs szükség tanácsadóra. Paradox helyzet, de azért dolgozom, hogy ne legyen munkám…

– Mennyire igényelt az Ön által nyújtott tanácsadás, segítség a gyerekek körében? Milyen arányban jelentkeznek önként a beszélgetésre?

– A legjobb beszélgetőpartner az, aki önként jön. Annak már eléggé fáj, ahhoz, hogy félretegye az előítéleteit, a félelmét, azt, hogy mit mondanak mások. Velük a fejlődés is látványos. Szerencsére elég sokan vannak, különösen a kiskamaszok és a serdülők közül, akik önszántukból jönnek be hozzám. Meggyőződésem viszont, hogy vannak olyan diákok itt az iskolában, akik – bár nehéz időszakokon mennek keresztül – küzdenek az élettel, mégsem keresnek fel. Ilyenkor, ha az osztályfőnök észreveszi a problémát és nyitott (megjegyzem, ilyen a nagy többség), akkor közvetve próbálunk segíteni.

– Milyen korosztályok fordulnak Önhöz leggyakrabban?

– Önként leginkább a líceumba járók fordulnak hozzám, ami normális jelenség, hiszen ők vannak olyan érettségi szinten, hogy felismerik a problémát és azt is, hogy nem boldogulnak egyedül. Kisebb ráhatásra a gimnazista korosztály is szívesen vesz részt a foglalkozásokon. A kisiskolás gyerek mindig valamilyen külső ráhatásra érkezik vagy szülő vagy tanító javaslatára, akár kíséretében, többnyire azzal a kialakított meggyőződéssel, hogy vele valami nagyon nagy baj van, hogy ide kellett jönnie. Ezt persze néhány alkalom után másképp gondolja, ahogy a bizalmi kapcsolat kialakult, a szorongás feloldódik. Ekkor lehet nekifogni a tényleges munkának.

– Meddig követi nyomon a diákok fejlődését a probléma megoldásának folyamatában?

– Hogy meddig követem nyomon, azt a gyerek, illetve a problémája dönti el. Van, akinek elég egyetlen beszélgetés, és van akivel terápiás folyamatba kezdünk, amelynek része az utánkövetés is. Minden esetben szólok a diákoknak, hogy az ajtó bármikor nyitva áll, de akár személyes üzenetekben is küldhetnek visszajelzést, és ezt gyakran meg is teszik. Tulajdonképpen, amíg a diák az iskolánkba jár, akarva-akaratlan nyomon követem, hiszen egy szünetben történő rövid beszélgetés is képet ad a diák helyzetéről. Néhányukkal azonban hosszabb terápiát követően az iskola befejezése után is kapcsolatban maradunk.

– Mit gondol, milyen az iskolapszichológusok helyzete a megyében?

– Az elmúlt évek során nagyon sokat változott jó irányba az iskolapszichológusok megítélése a környezetünkben. Az emberek kezdték megszokni, hogy vagyunk, megérteni, hogy mit dolgozunk. A megítélés jó, a szakmaiság itt, a megyében, rendben van, és megfelelő a szakmai felügyelet is. Összességében véve jó a helyzetünk, ha a túlterheltséget nem vesszük figyelembe. De ez nem megyei jellegű probléma, hanem országos szintű. Igazán hatékony munkát egy iskolapszichológus egy kb. 400 fős intézményben tudna kifejteni. Ehhez képest 800-as létszám alatt nem engedélyeznek tanácsadói kabinetet. A székelyhídi líceum diákjainak száma meghaladja az 1300-at, és sajnos az egyetlen segítő típusú szakember az iskolapszichológus. A hatékony munkához szükség lenne logopédusra, fejlesztő pedagógusokra, szociális munkásra. Így megvalósulhatna az az együttműködés, amelynek rendszerében minden problémás gyermek szakszerű segítséget kapna, az ő egyéni problémájára szabva.


Írta: Szamos Mariann