Beszélgetés Hegyesi Viktorral, a székelyhídi Petőfi-líceum nyugdíjba vonuló igazgatójával

 

– Emlékszik még milyen volt az első napja az iskolában?

– Diákként nem igazán, nagyon öszszemosódnak a gyerekkori emlékek, de tanárként tisztán. Nagyon izgultam, mert egy olyan tanári közegbe kerültem, akik annak idején engem is tanítottak, akiket szerettem és tiszteltem. Összeszokott baráti társaság vált belőlünk, az idősebb kollégáktól sokat tanultunk, de megosztottunk az örömeink is, a fiatalabbakkal pedig rengeteget kirándultunk, a közös élmények erősen összekovácsoltak bennünket.

– Már gyerekkorában is a tanári pályáról álmodozott?

– Ó, nem igazán. Mintmindenrendes fiúgyerek én is szerettem volna mozdonyvezető, traktorista, katona lenni és sokáig úgy tűnt, hogy a tengerészet lesz a szakmám. 1966-ban, miután leérettségiztem, gőzerővel készültem a konstancai tengerészeti akadémiára, de láttam, hogy a szüleim igen aggódva figyelik ezt a tervet, ezért végül nem mentem el a felvételi vizsgára. Miután lemondtam a tengerészetről, tudtam, hogy el fognak vinni katonának. Vártam is, hogy végre hívjanak már és legyünk túl rajta, de csak nem érkezett a behívó. Már szintemindenismerősömet elvitték, amikor is megelégeltem és felkerestem Margittán egy családi rendőrbarátunkat, hogy ugyan legyen már szíves, és intézze el, hogy engem is vigyenek katonának. Szörnyen meg is lepődött, mert olyat már sokszor kértek tőle, hogy intézze el, hogy ne kelljen katonának menni, de hogy valaki ezt külön kérje, ilyennel még nem találkozott. A tűzoltóságnál voltam Slatinán és Câmpulung Muscelen, de garantáltan többet szaladgáltam ezalatt az idő alatt, mint a későbbi négy évig a tornaegyetemen.

– Hogyan lett testnevelés szakos tanár?

– Hazajöttem a katonaságtól, és úgy éreztem, hogy fizikailag fel vagyok készülve, szeretem a sportot, és ott volt előttem édesapám példája is, aki szintén tanár volt, hát hozzákezdtem a testnevelés egyetemhez. Azonban abban az időben az országban csak főiskolák voltak és rendes négyéves testnevelés egyetem csak Bukarestben volt, hát elindultam világot látni. Abban az időben Bukarest egy vidám, pezsgő életű egyetemi város volt, nagyon sok magyar kollégám és tanárom is volt. Azóta sokat változott a város képe.

– Engem mindig ámulatba ejt, hogy valaki hogyan tart ki egy munkahely mellett ilyen hosszú ideig, mikor manapság mindenki élete percek alatt változik. Hogyan került Székelyhídra?

– Végül is én azt mondom, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig is itt éltem, igazi törzsgyökeres lokálpatriótának tartom magam annak ellenére, hogy nem itt, hanem Bánffyhunyadon születtem. Édesanyám bánffyhunyadi származású, és nagyon büszke is vagyok arra, hogy keveredett belém valami kalotaszegi is. Kiskoromban Bihardiószegen éltünk, édesapám ott volt igazgató, majd harmadik osztályban kerültem ide és itt is ragadtam. Miután 1973-ban befejeztem a testnevelés szakot, el kellett mennünk a leosztásra, annak idején még mindenkit kihelyeztek. Tudtam, hogy Székelyhídon van egy testnevelő tanári hely, de az egész Bihar megye le volt blokkolva, így végül kénytelen-kelletlen Szatmárt vittem el. Nagy búsan mentem, hogy lepecsételjék a kihelyezést, amikor egy ismerősbe botlottam. A titkárnő az egyik kedvenc tanárom, Victor Tibacu felesége volt, azé a tanáré, akinél a próbatanításokat adtuk, és akinek nagyon sokat köszönhetek, rengeteget tanultam tőle. Jó időben voltam jó helyen, mert ő beszélt az épp ott-tartózkodó váradi főinspektorral és így kerültem végül Székelyhídra, ahol maradtam is az utóbbi 39 évben. Így kimondva rengetegnek tűnik, de nekem olyan, mintha még most kezdődött volna és ha még egyszer újrakezdhetném, megint tornatanár lennék, de talán az igazgatóságot már nem vállalnám el, mert nem szakítanám el magam újra a gyerekekkel való közvetlen kapcsolattól.

– Mit jelent önnek tanárnak lenni?

– Tanárnak lenni egy nemes és nagyon nehéz feladat. Régen mindig azt mondta volt édesapám: „fiam, úgy bánj az embererekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak”. Ezt a tanácsot meg is fogadtam, és mindig úgy viszonyultam a diákjaimhoz, hogy megadtam nekik a kellő tiszteletet, amit viszonzásul mindig vissza is kaptam. Annak idején nem volt ez a rohanás, a tanárok is jobb kedvűek, ráérősebbek voltak, rengeteget beszélgettünk, kirándultuk a gyerekekkel, ezek a hegyi túrák örök szép emlékekként maradnak meg az emlékezetemben. Egy-egy hasonló kirándulás alatt jobban meg lehetett ismerni a gyerekeket, mint többévi osztályfőnöki óra alatt. Együtt voltunk vidámságban, szomorúságban, jóban, bajban, ez szerintem nagyon hiányzik a mai tanár-diák viszonyból.

– Hogy érzi, azóta sokat változtak a gyerekek?

– Ezt nem lehet ilyen kategórikusan kijelenteni, esete válogatja. Ha változtak is, talán annyiban, hogy régebb jobban tudták, mi a fegyelem, jobban megtalálták a helyük a világban, sok esetben bensőségesebb volt a gyerek viszonya a családjával. Manapság ez nagy problémát jelent, hiszen a rohanás miatt sok gyereket a számítógép és tévé nevel fel, mert a szülei látástól vakulásig pénzt hajhásznak, hogy minden meglegyen. Változtak abban is, hogy a számítógép mellett ellustultak, már ritka az a gyerek, aki nagyon szeret mozogni, pedig mi annak idején reggeltől estig is képesek voltunk rúgni a labdát. A tanítványaimat is sokszor úgy kellett hazazavarni esténként a salakpályáról a régi kastélyépülettől. Azonban meg tudok említeni egy nagy pozitívumot is. Míg régebben a tornát általános iskolában a tanítók tartották, addig most tornatanárok teszik ezt, és ez nagyon jó, hisz a mozgás szeretetének bacilusát minél kisebb korban ültetjük el a gyerekekben, annál valószínűbb, hogy megfertőzi majd őket. Reményeim szerint ez pozitív változásokat fog hozni a jelenlegi generációknak.

– Hogyan lett igazgató?

– Kényszerhelyzet volt, úgy gondoltam rövid időre szól, és végül 15 év lett belőle. Mint mindenben, voltak jó és rossz pillanatok is, de úgy érzem, ez nem csak az én érdemem, hanem a kollégáimé, akikkel együtt dolgoztam ezidő alatt, és akik nélkül nem tudtam volna végigcsinálni. Nagyon sokat dolgoztunk mindnyájan ezért az iskoláért, és úgy hiszem, jó kezekbe fogom átadni.

– Van-e olyan szó vagy kifejezés, amely jellemzi önt, mint embert?

– Hát nem is tudom, erre mit mondjak, de talán a humor az, ami sose hagyott el az életem során.Mindenhelyzetben tudok mosolyogni, és ez szerintem mindenkit átsegíthet a nehéz perceken. Gyakran mondják is, hogy belőlem, csak úgy áradnak a frappáns, humoros aranyköpések, de hát mit tegyek, ilyen a természetem. Így lett szinte a védjegyem a „Pálinkával dúsított jó reggelt!” köszönés, ami azért nagyon vicces számomra, mert nem is szeretem a pálinkát, de ez már úgy rám ragadt, hogy le sem lehetne mosni rólam.

 

– Most, hogy elballag ön is, nyugdíjba megy, melyek a tervei a jövőre nézve?

– Az a szavajárásom, hogy azért öregszünk meg, mert nem haltunk meg fiatalon. Számomra ez természetes dolog, mégis úgy tűnik, hogy túl nagy feneket kerítenek a dolognak. Tavaly is, mikor az egyik kollégánk nyugdíjba ment, úgy sírtak-ríttak, hogy mondtam is, nem temetésen vagyunk, csak egyszerűen nyugdíjba megy. Rengeteg tervem van, sokat fogok barkácsolni, unokázni és nagyon szeretnék egy lány kézilabdacsapatot, akiket már egész kiskoruktól kinevelnék úgy, ahogy azt régen tettem. Mindig volt kézilabdacsapatom, akikkel bajnokságokat nyertünk, akikre kicsit úgy tekintettem, mint a saját gyermekeimre, akik közül ma már sokan nagymamák. Nagyon szeretném ezt a hagyományt újraéleszteni, és remélem, hogy ezt a nagy álmot valóra is tudom váltani, és egy ügyes csapatot tudok majd továbbadni a fiatal kollégáknak. Azt szoktam mondani, hogy engem ne sirasson senki, nem meghalni készülök, csak lejárt az életemben egy periódus, és most következik egy másik, amelynek meg kell találjam a célját.

 

Ványa Blanka