Mesebeli harmóniában él a természettel a Tóth család Érköbölkút határán, Kecskeháton

 

Érköbölkútnak a határa dimbes-dombos, girbe-gurba, amit Kecskehátnak neveztek el az emberek.     Kecskeháton volt egy tanya, ahol a Tóth család élt, édesapa, édesanya és három fiúgyermek. A fiúk közül a két nagyobbik elment szerencsét próbálni más városokba, de a legkisebb fiú ottmaradt édesapjának segíteni. A tanyán nem volt áram, sem kiépített vízhálózat, mégis boldogan éltek, művelték a földeket, nevelték, gondozták az állatokat és örültek mindennek, amit a természet adott.

 

Mesébe illő történet, s kicsit hihetetlen számunkra, hogy ilyen helyek a XXI. században még léteznek. Pedig nem csak egy ilyen hely van, hanem igen sok, csak sajnos létezésükről nagyon keveset tudunk. Mikor elindultunk a kecskeháti Tóth tanyára, hogy gazdájával, Tóth Lajossal beszélgessünk, még nem is sejtettem, hogy ekkora kalandban lesz részem és hogy utána majd sóvárogva gondolok vissza, hogy de jó is lenne egy ilyen helyen lakni. Érkezésünkkor nagyon kedvesen fogadtak, és a beszélgetés előtt még meg kellett kóstolnunk a ház finomságait, sonkát, szalonnát, juhsajtot, napérlelte paradicsomot és paprikát, amit kecskeháti vízzel öblítettünk le.

 

 

– Mit tudna mesélni a tanya történetéről?

– A tanya keletkezéséről nincs pontos adatunk, hisz édesanyám révén került a birtokunkba, aki ide házasodott. Édesapám szüleié volt ez a tanya, akik úgy örökölték azt az elõdöktől és így folyathatnák visszamenőlegesen a sort. Körülbelül az 1800-as években építhették a tanyát, hisz az itt lévő szőlős is megvan legalább kétszáz éves. Abban az időben még több más tanyával képeztek egy tanyarendszert, de ezek idővel kihaltak, a fiatalok elköltöztek, így ma már a szomszédos épülettel egyedüliként maradtak itt emlékként egy régi korból.
– A kommunista rendszer tervezetet dolgozott ki a falurombolásra és elvárosiasításra, amit többé-kevésbe véghez is sikerült vinni. Hogyan menekült meg az önök tanyája?

– A történet mesébe illő, és valóban igen hihetetlennek tűnik. Édesapám jóságának köszönhető, hogy ez a tanya túlélte a kommunista rezsimet. A pártvezető nagyon beteg volt, és az itt lévő szőlőből kellett neki bort készíteni, hogy meggyógyuljon. Ez volt az ok, amiért megkegyelmeztek az itt lévő tanyáknak. S bár szigorítások bőven voltak, mégis megmaradhatott a tanya, gyermekkorom és családom emléke.
– A család időközben egy házat is vásárolt a faluban. Miért döntött úgy, hogy visszajön a tanyára?

– Én itt nőttem fel, itt gyerekeskedtem és itt szerettem mindig is a legjobban lenni. Innen jártam iskolába, itt voltak a barátaim, minden emlékem ideköt. Nem lett volna lelkem végignézni, hogy megy ez a tanya is a többihez hasonlóan tönkre. Mikor házasulandó korba értem, úgy döntöttem a családom is ide szeretném hozni, és így is lett. Két nagyobbik fiam a tanyán született, csak a kisebbik született a faluban. Zűrzavaros évek voltak, akkor úgy öt évig a tanya kicsit elhanyagolódott a családi problémák miatt, de 2007 környékén újra minden a régi kerékvágásba került.
– Most ki gondozza a faluban lévő házat?

– Édesanyám bent él a faluban, ő viseli gondját a háznak, de mi is megosztva élünk a két hely között. Az időnk legnagyobb részét azonban a tanyán töltjük. Ez az otthonunk. Itt vannak az állatok, amikről gondoskodnunk kell, itt van a föld, amit művelünk. Nagyon sok állatunk van: aprómarha (tyúk, ruca, liba, pulyka), lovak, kecskék és birkák, disznók és tehenek. Sok gond van az állatokkal, de meghálálják a törődést. Most például a három hízónknak kismalacai vannak, akiket nevelgetni, hizlalni kell majd. Az új jövevények érkezése mindig pluszmunka, de nagy öröm is a családnak.
– Az önök tanyája önellátó?

– Igen szinte teljesen önellátónak nevezhető. Megtermelünk szinte mindent, amire nekünk és az állatoknak szüksége van, ezért csak nagyon kevés dolgot kell a boltból megvásárolni: cukor, olaj, kása. A magunk részére például soha nem veszünk szalámit vagy üdítőket, csak ha vendégünk van, vagy nagyobb munkáknál, ha segítséget fogadunk. Sokan irigylik is tőlünk, amink van, de én azt mondom, hogy mindenki azt csinál az életével, amit akar. Amikor pedig munkáról van szó, elkopnak az ember irigyei.
– Amikor majd megöregszenek, ki fogja gondját viselni a tanyának?

– Amíg én menni tudok és erőm van, addig nem fogom a tanyát hagyni. Utána pedig reményeim szerint valamelyik a fiaim közül gondjába veszi majd. Talán pont a legkisebb fiú, Boti, aki mindig itt van velünk, tereli a juhokat, segít a földeken és azt mondja, hogy ő itt szeretne majd élni. A nagyobbak Nagyváradon dolgoznak, az építőszakmában helyezkedtek el, nem hiszem, hogy szeretnének ide visszajönni. Azonban hiszek abban, hogy ahogy már annyi viszontagságot túlélt, ez a tanya nem fog a jövőben sem elveszni.
Ványa Blanka