A hatvanas években szokás volt a téli délutánokon a csoportos családi szülőlátogatás, kiváltképpen akkor, ha azt egyik-másik szülő meghívása előzte meg. Jól tartotta magát a hideg, amikor a kis csoport elindult a Kishegy oldalán a megbeszélt szülőlátogatásra. Az akkor még nem volt teljesen beépítve, sok helyen magas hóban kellett lépegetni. A megbeszélt szülőnél bizony hosszúra nyúlt a látogatás, ami nem volt csoda, mert frissen rántott hússal és piros ürmösborral fogadták a látogatókat – persze az ilyesmi csak kivételes látogatóknak jutott ki! A tanárok kis csapatát nem nagyon kellett kínálgatni a nagy darab rántott húsokkal, jó ideig mindenki kedvére szedhetett az asztalra tett tálból. Finom, puha kenyér volt mellé, de többen csak anélkül ették jóízűen, közben a teletöltött poharakból leöblítették a zamatos borral, amit a vendégek vég nélkül dicsértek.
Józsika, akiért a látogatás történt, ragyogó szemmel nézte, hogyan esznek és iszogatnak a tanárai, gondolta is, hogy nagyon kiéhezhettek az ilyesmire! A látogatók koccintgattak a házbeliekkel, dicsérték és köszöntgették a háziasszonyt finom főztjéért, a gazdát pedig a finom ürmösborért. Sokat mondogatták, Józsika milyen szorgalmas, igyekvő és milyen jól nevelt. Egyről-másról beszélgetve a szülőkkel, egymással élcelődtek, tréfálkoztak. Karcsi, az idősebb kolléga, miközben újabb húsdarabot vett ki, tudva, hogy fiatalabb társuk milyen finnyás és válogatós, megkérdezte tőle, vajon tudja-e milyen állatból van a rántott hús?
– Gondolom, valami nagyobb szárnyasból. Nem liba? – mondta kérdőn mert meg sem fordult a fejében, hogy ezen gondolkodjon miközben ette.
– Nyulat ettél-e már? Mert bizony ez rántott nyúl!
A kolléga csak nézett nagy szemekkel. Bár eddig még nem evett nyulat, de már csak nem lesz rosszul, ha eddig nem lett! Különben is nagyon ízletes volt! – gondolta.
– Jó, hogy nem tudtam, mert lehet nem ettem volna belőle! Most, miután jóllaktam, mondhatom hogy ízlett és nagyon jól esett. Nem utasítanám vissza, bárki kínálna vele!
Ezzel mindenki egyetértett, jót kacagtak rajta. Hogy kinn besötétedett, köszöntgetésekkel elbúcsúztak a háziaktól, elindultak és kiváló hangulatban értek ki a Felsővárosra. Addig fel sem figyeltek rá, már az iskola előtt álltak, amikor észrevették, hogy egyikük kis demizson bort szorongat a kezében. El kellett dönteni mi legyen a borral?! Gondolták, kár lenne állni hagyni, jut még mindenkinek egy-egy pohárkával!
A gondolatot tett követte, bementek az iskola kapus szobájába. Egyikük az asztal melletti padra, másik a vaságyra telepedve várta a maga pohárkáját, de a portásfülkében nem volt pohár. A legleleményesebb kapta az iskola nagy csengőjét, megtöltötte borral és már kínálta is a közelebb állónak. Így iszogatták a bort a csengőből, míg ki nem ürült a demizson.
Természetes, hogy a bort csengős bornak nevezték el, és későbbi beszélgetéseik során sokszor megmosolyogták az esetet…

Forrás: Nánási Zoltán: Egykori székelyhídi történetek, mindennapi apró villanások, anekdoták