Pokol, mennyország, újra pokol

Jó játékkal sem sikerült a feljutás a Törekvésnek az osztályozó mérkőzésen

Úgy indult neki Székelyhídi Törekvés a bajnokságnak, hogy valahol az élmezőnyben, legalább a negyedik-ötödik helyen végezzünk. Az őszi szezon végén a harmadik helyen fordultunk, elkezdtünk arról álmodozni, hogy dobogón maradjunk. Néhány héttel ezelőtt még a bajnoki cím is karnyújtásnyira volt, végül pedig az osztályozót érő második helyen zártunk, ami talán a legmerészebb álmainkban sem fordult meg. Ha már eddig eljutottunk, akkor miért ne mennénk tovább, „nyerjük meg az osztályozót” jeligével indultunk a nagyváradi Bodola Gyula stadionba.

A szövetség megadta a módját, megtisztelő, ugyanakkor nagy felelősség volt azon a pályán játszani, ahol előttünk nagy generációk nagy játékosai kergették a labdát. Ellenfelünk a másik szériában szintén a második helyen végző Vaskohsziklás volt. Közel ezer néző volt kíváncsi a találkozóra, köztük talán kétszáznál is több székelyhídi, akik igazi futballünnepet varázsoltak számunkra.

Ami a meccs krónikáját illeti, mindent elmond a találkozóról, hogy tizenháromszor villant a sárga lap, mindkét csapat majd minden tagja (?) szívét-lelkét hagyta a pályán. A pénzfeldobás (is) a vaskohsziklásiaknak kedvezett, ők kezdhették a mérkőzést hatalmas hátszél segítségével. Annak rendje és módja szerint a kapunkhoz is szegeztek minket, és hamar, a 14. percben meg is szerezték a vezetést. A játék képe pár percig még nem változott, majd talán a megnyugvásnak és a környezet ismergetésének is köszönhetően, szembe szél ide vagy oda, szép lassan átvettük a játék irányítását.

Ez előbb helyzetekben, majd sajnos egy meg nem adott büntetőben (tizenhatoson belüli kezezés) mutatkozott meg, 1-0-s hátrányban vonultunk pihenni. A szünetben tombolasorsolással kedveskedtek a szervezők és a megyei csapatok külön díjazását is ekkor tartották meg. A gólkirályi címért járó serleget csapatunk büszkesége és – bátran írhatom – legjobbja, Boros Jancsi kapta meg a maga 24 találatával. Városunk másik csapata, a Toldy képviselője, Kaszoni Sándor a legsportszerűbb csapat díját vehette át, mindenképp dicséret illeti ezért őket.

Visszatérve a mérkőzéshez, a második játékrészben már nekünk segített a szél, nyomtunk is az egész játékrészben, sajnos nem tudtunk igazán nagy helyzetet kialakítani. Gergely mester cserékkel próbálta felrázni a csapatot,
George beállítása pozitívnak, Koncz Roli lecserélése és Sas pályán tartása negatívnak bizonyult, összességében talán nem ezen ment el a meccs. A találkozó vége felé már jöttek az ívelgetések is, amelyek többször is nagy káoszt okoztak az ellenfelek védelmében, olyannyira, hogy a 92. percben jött az egyenlítés, ki más, mint Boros találatából. Nemcsak mi, hanem szinte az egész stadion azt gondolta, hogy a hosszabbításra nálunk a lélektani előny és nemcsak az, hiszen az ellenfél több alapemberét is lecserélte időhúzás reményében. Úgy is mentünk ki a túlórára, hogy ne hagyjuk a büntetőkre a döntést, ők a fáradtabbak, mi vagyunk felszálló ágban. Utólag: bár ne tettük volna! Alig kezdődött el a hosszabbítás, talán kicsit kinyíltunk és rossz helyen labdát is vesztettünk, a kontrából a vaskohsziklásiak pedig újra megszerezték a vezetést. A mennyországból abba a pokolba kerültünk vissza, amelyikből sajnos már nem volt kiút. A meccs ezen részétől mindkét csapaton úrrá lett a fáradtság, a vendégeket az eredmény megtartása vitte előre, mi pedig a görcsös próbálkozásokba estünk át. A szó szoros értelmében görcsös, hisz mindkét csapat a tűrőképesség határán ingadozott, nem egyszer hárman-négyen feküdtek a pályán.

Más megyei lapok szerint is, nem biztos, hogy a jobbik csapat nyert, inkább a szerencsésebb. Persze ez minket a lefújás pillanatában nem vigasztalt, a csodálatos közönségünk ennél ma többet érdemelt. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy ezúton is megköszönjem mindazok támogatását, akik elutaztak velünk Nagyváradra és mindazokét is, akik különböző okok miatt nem lehettek velünk, de egész évben mellettünk voltak. Nagyvárad még napokig arról beszélt, hogy zúgott teli torokból a „Hajrá Töri! Hajrá Töri!” rigmus.

Néhány nappal a mérkőzés után talán másképp látunk dolgokat, nem keresünk felelőseket, és ha az őszre visszagondolunk, észbe is kapunk: vereség ide, vereség oda, nagyon szép eredményt értünk el. Lapzártánkkor még az sincs kizárva, ilyen vagy olyan okokból mégis feljutunk a negyedosztályba, az osztályozót látva meg is érdemelnénk a sorstól. A Törekvés újjáalakulása után még mindig a fülemben csengenek azok a hangok, hogy rossz kezekbe került a székelyhídi labdarúgás. Hogy pontosan mire gondoltak, csak sejteni tudjuk, de a választ az egész szezonban és a Bodola Gyula stadionban megkapták: újra van szerethető csapat a városunkban. Hajrá Töri!