Milyen is egy karateverseny?

Mind tudjuk, a Székelyhídi Phoenix Sportegyesület tagjai már évek óta jeleskedik nemcsak országos, hanem nemzetközi karateversenyeken is. De milyen is ez a sportág? Milyenek a versenyek? Mi lehet olyan nehéz, nem csak ütni meg vágni kell? Mint egy rendszeres versenyző, szeretném leírni olvasóinknak, hogy hogyan is megy ez, mert így még nagyobb betekintést nyerhetnek ebbe a sportba. Talán kedvet is kapnak ahhoz, hogy kipróbálják a karatét.

A Shotokan Karate SKDUN versenyeken kétféle módon mérhetik össze erejüket a sportolók: kata és kumite. A kata különböző nehézségi fokozatú formagyakorlatok bemutatásából áll, amit öt bíró pontoz. Ahhoz, hogy jó katás legyen valaki, több évnyi gyakorlás kell és rengeteg odafigyelés, mivel már egy kiálló kisujj is pontlevonást jelenthet. Nagyon nehéz jól katázni, ezért tisztelni kell azokat, akiken látszik, hogy évekig erre összpontosítottak.

A másik versenypróba az a kumite. Ez az a rész, amit a legjobban hasonlíthatunk „verekedéshez”, csak ez sokkal technikásabb, mint egy kocsmai bunyó. Egy kumitésnek nagyon jó fizikai felkészültséggel kell rendelkeznie, mivel fiatalabb korosztályokban másfél percig tarthat egy küzdelem, az idősebbeknél pedig két perc intenzív küzdelem zajlik a tatamin (harcterület). Végtelen pontszámig mennek a versenyzők? Nem. Az SKDUN rendszer ipon-shobu pontozást követ, ami annyit tesz, hogy 2 pont szükséges a továbbjutáshoz.

Most, hogy tudjuk, mit is csinálunk, jöhet az, hogy mit is éreznek a versenyzők a sportcsarnokban. Megérkezünk, felvesszük a gít (öltözet) és készülünk testileg-lelkileg arra, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt az aranyéremért. A rengeteg ember, a sok versenyző, aki épp gyakorol és a már győztesek ünnepi kiáltásai nem szabad, hogy megzavarjon az összpontosításban. Meg kell értenünk, hogy senki sem fog minket babusgatni, mert mindenki győzni akar, és ez nem táncverseny, hanem helyenként kemény küzdősport. A sportolók fejében nagyon sok minden kavarog ilyenkor, főleg az újoncokéban, akik mindennek a tetejére fokozottabban izgulnak.

Tehát akkor megéri versenyezni? Megéri hetekig, hónapokig folyamatosan edzeni egy bajnokságra, egy éremért? De meg ám! Minden egyes perce… Még akkor is, ha nem dobogós helyezéssel érkezünk haza, soha nem fogja senki se azt mondani, hogy „többet nem versenyzem!”, hanem már várják a következőt. Mert mindig van legközelebb, és újra meg lehet próbálni. Ha nem búslakodunk a veszítés keserű íze miatt, hanem felállunk, kijavítjuk hibáinkat, és legközelebb azért is megmutatjuk, hogy kik vagyunk, akkor már megérte. Mindegyikünk tisztában van azzal, hogy nem az a legfontosabb, hogy dobogóra álljunk, hanem az, hogy kiálljunk és mindent beleadjunk a küzdelembe. Hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a győzelemért.