Beszélgetés Májercsik Ida nyugalmazott tanítóval

A kora délutáni decemberi napon nyitott ajtót az egyenes tartású, barátságos tekintetű Májercsik Ida tanító néni. Barátságosan tessékel be székelyhídi otthonába, ahol rögtön úgy kezdünk beszélgetni, mintha éppen azelőtt fejeztünk volna be egy másik témát.
Ülünk egymással szemben és beszélgetünk, nincs interjújellege a társalgásnak. Csak figyelem a békés, emlékeibe elmerülő nyugdíjas pedagógust. Olyan érzésem van, mintha egy békebeli történetet figyelnék, ahol a nagymama mesél, az unoka pedig csendben hallgatja a nosztalgiázást.
Az emlékek láncai lassan, csendben nyúlnak. Megtudom, hogy Fazekasvarsándról induló tanítónő egy évig Tenkegörbeden, aztán pedig tíz évig Hegyközszentmiklóson vezette a nebulókat a betűvetés rejtelmeibe, aztán jött a család Székelyhídra.
A hét generációt oktató pedagógus elve a gyerekeket az őszinteségre, becsületességre nevelni, testi épségüket maximálisan megőrizve. A tanítói pálya az, ahol azt a korosztályt nevelik, akik a legszerethetőbbek.
Ida tanító néni elmeséli azt is, hogy mindig szigorú volt, viszont a szigorúság nem volt akadálya a gyermekek szerethetőségének.

Ha már a szigorúságról mesél, megkérdezem, hogy mi a véleménye a régen használatos körmösről, tenyeresről vagy esetleg a nyaklevesről. Fanyar mosoly kíséri a választ. Véleménye szerint veréssel nem lehet sem gyereket nevelni, sem eredményt elérni.
Ő mindig írásos büntetéseket adott a nebulóknak. A büntetés súlyosságát tekintve kellett nevelő szándékú mondatokat százszor vagy még annál is sokkal többször leírni. Véleménye szerint igazságosnak kell lenni, mérlegelni kell és nem utolsó sorban empatikusan kell a gyerekekhez viszonyulni, hiszen egy tanítónak az osztálya a második családja, ahol az a szeretet, amit a gyerekeknek ad, többszörösen sugároz vissza, akár évek múlva is.
Harminckilenc év munkatapasztalatával mondja: az elméleti oktatás a gyakorlatban megbukik. Minden gyerek más, minden eset más. Minden osztályt másképpen kell kezelni.

Ki sem hagyhattam beszélgetésünkből a napjainkban annyira divatos alternatív oktatás kontra hagyományos oktatást, kértem, fejtse ki erről a véleményét. A válasz számomra meglepő volt. Nem dicsérte az egyiket és nem ócsárolta a másikat. Fontosnak tartja a gyerekek önállóságra való nevelését, viszont rendszerek ide vagy oda, a tanító csak akkor eredményes, ha a szülők maximális támogatását élvezi az oktatást tekintve. A tanítónak az a feladata, hogy felfedezze az értelmet, a tehetséget a nebulókban, és azt pallérozza és támogassa a kibontakozásban.
Végezetül mielőtt elköszönnék, megtudom, hogy szeret és szeretett mindent gyorsan elvégezni. A nyugdíjas évek megengedik, hogy keresztrejtvényt fejtsen, novellákat olvasson. Hódolhat az irodalom oltárán és utazhat. Bejárta fél Európát, és elmerülhetett a természeti szépségek és a különböző kultúrák sokaságában. Ott van a kert, ahol kedvére kertészkedhet és a szebbnél szebb szobanövények. Gondozásuk felér egy osztállyal való törődéssel.
Van idő az unokákra, és most már csak a családé, nem kell az osztállyal osztozni.
Ida tanító néni élete mottójával enged engem is utamra, mintha a nagybetűs életbe kellene engednie, Horváth Imrét adja nekem is, de másoknak is útravalóul: „Sietve élj, de soha ne siess!”

B. J. R.