Erdei Ferenc tanító bácsi az oktatási rendszer múltjáról, helyzetéről és kilátásairól

Erdei Ferenc tanító bácsit mindenki ismeri, utcán láthatjuk, hallhatjuk, beszélhetünk vele. A pedagógus szakember már 36 éve van az oktatásban, és amit tudni lehet az elemi osztályos gyerekek tanításáról-neveléséről, azt már mind tudja.

– Ha párhuzamot kellene vonni a rendszerváltás előtti és a mai oktatás között, valamint az oktatás társadalmi igényeinek kielégítése között, akkor mit mondhatnánk el?
 
– A romániai oktatásban mérföldkőnek számít az 1989-es forradalom, melynek következtében a román társadalomban gyökeres változások jöttek létre, nyilvánvalóan érintve a tanügyet is. Ami viszont változatlan maradt, és amit nem győzök elégszer elmondani az az, hogy ez az oktatási folyamat egy négy pillérre támaszkodó valami, melynek részei a gyerek, a család, az iskola és természetesen a tanító. Mint ilyen, ha ebből a négy lábból akárcsak eggyel is gond van, akkor ez a folyamat elveszti stabilitását, billeg vagy rosszabb esetben borul. Sajnos az a tendencia érvényesül egyre inkább, hogy az iskolát mindenhatónak gondolja az állam, a hatóság és sokszor a család is. Elégnek érzi azt, hogy a gyereket elküldi az iskolába, ahol is a tanító tanítsa meg, mert az a dolga. Sajnos azonban ez nem így működik. Nyilvánvalóan nem a családokat hibáztatjuk, mert a családokban a gazdasági válságnak köszönhetően egyre nagyobb gondot jelent a megélhetés, rohannak a megélhetésért. Ennek köszönhetően egyre kevesebb az idő a gyerekre, egyre kevesebb a türelem a gyerekek irányában, ezt viszont ők azonnal megérzik. Ideális esetben a családnak az a feladata, hogy biztosítsa azt a nyugodt, biztos légkört, ami kedvező a gyerek fejlődésének.
A másik pillér az iskola. Sajnos tudjuk, hogy már nem kapja meg azt a társadalmi politikai támogatást, amire szüksége lenne. A tanügyi törvény előírja, hogy az ország évi össztermékéből (GDP) 6%-ot köteles az állam az oktatásra fordítani. Ennek alig valamivel több mint a felét fordítják az oktatásra, és itt nem a pedagógusok bérére gondolok, hanem az ezeken felül lévő összes oktatási költségre.
Itt már láthatjuk, hogy a négyből már két pillérrel gondok vannak. A gyermek megérzi, milyen a hangulat és nyilvánvalóan nem tud úgy teljesíteni. Természetesen ezt a gazdasági bizonytalanságot a tanító, a pedagógus is megérzi. A pedagógus munkája egy főleg szellemi és nem fizikai munka, ahhoz pedig egy meglehetősen stabil, kiegyensúlyozott háttér kell, hogy jól el tudja végezni a munkáját.
Az oktatás eme négy pillére meg kellett volna maradjon, sajnos ezekből nem sok minden maradt meg. A 80-as években jellemezte az oktatást egy nagyon jól meghatározott ideál (a sokoldalúan fejlett szocialista ember). Akkor minden oktatási cél ennek az elérésére irányult az óvoda megkezdésétől az egyetem befejezéséig. A jelenlegi oktatási cél az, hogy olyan embert neveljünk és alakítsunk, aki képes alkalmazkodni a változó világhoz mindenféle szempontból. Sajnos ilyen ember nem nagyon létezik, aki minden helyzethez nagyon jól alkalmazkodik, és így nagyon nehéz meghatározni azt a nevelési ideált, hogy mi felé is haladjunk. Ahogy változik a gazdasági helyzet, változik a társadalmi is, változnak a törvényi előírások is, mi pedig próbálkozunk, de még nem találtuk meg azt a nevelési ideált, ami felé mi megyünk.
 
– Lehet itt az is a probléma, hogy a tanügyminisztereket olyan gyakran cserélik, hogy egy-egy reformnak nincs lehetősége megmutatni munkája gyümölcsét?
– Itt nem csak a tanügyminiszterről van szó, hanem a kormányról is. A ’90-es évek eleje óta mi állandó reformban vagyunk. Tudni kell, hogy a reformok előkészítésére elmegy két év, majd két évig dolgozunk, letelik a négyéves parlamenti ciklus. Jön egy másik kormány, másik tanügyminiszterrel, aki elmondja, hogy eddig minden rossz volt és újabb reformra van szükség. Ezt megint két évig készítjük elő, megint két évet dolgozunk. Majd újabb kormány, újabb tanügyminiszterrel, és gyakorlatilag minden befejezetlen marad. Gyakorlatilag az oktatás megérzi a társadalmi helyzetet. Minden területen érződik, hogy nincs egy elképzelés, nincs egy folytonosság ebben a fejlődésben. Olyan mint a fűrészfog. Kellenének általános irányelvek, amit minden egyes politikai párt fölvállal, hogy ne legyenek meg ezek a törések, mert így valóban nem jutunk semmire.
 
– Melyek voltak azok a fontosabb változások, melyek jó vagy rossz irányba befolyásolták a tanügyet?
– Ebből több is volt. Az első, amely nagyon megvágta a tanügyet az az volt, amikor a hatnapos munkahét lecsökkent ötre. Amit addig egy héten hat nap alatt tanítottunk meg szellősen, időt hagyva begyakorlásra, rögzítésre, készségek kialakítására, azt le kellett csökkenteni öt napra, de az óraszám nem csökkent. Ez mindenképpen összesűrítette a programot. A másik dolog pedig a tanügyi reform. Marga tanügyminiszter idejében indult be a talán eddigi legkomolyabb reform, mikor is megjelentek a változásoknak, törvénykezéseknek, reformoknak az elméleti alapja. Csakhogy ezt nem követte egy gyakorlati átalakulás, szinte teljes egészében elméleti reformok maradtak.
’89 után rohamosan szűntek meg cégek, gyárak és ezzel párhuzamosan épültek le a szakiskolák is. Gyakorlatilag Romániából eltűnt a szakképzés. Előtérbe kerültek olyan szakok mint jogász, jogtanácsos, üzleti menedzser, mindenki az elméleti líceumok felé orientálódva. Megszűnt az érdeklődés a szakiskolák, szakközépiskolák irányába. Ezek gyakorlatilag eltűntek az oktatási rendszerből. ’89 előtt léteztek olyan szakiskolák, ahol a tanulók a szakiskolák elvégzésekkor, sőt a szakiskolák elkezdésekor munkaszerződéssel rendelkeztek, és így az illető cég vagy szakterület fedezte a tanuló iskoláztatási költségét vagy annak nagy részét. A szakmai gyakorlatot annál a vállalatnál végezték, az iskola befejezése után pedig ott alkalmazták is őket. A privatizáció megjelenésével ezek a cégek elveszítették a lehetőséget, hogy ezeknek a tanulóknak a költségeit támogassák. Szerintem a mai oktatási rendszernek ez egy nagyon nagy hiányossága. Remélhetőleg ezek a szakiskolák, szakközépiskolák viszszakerülnek ebbe a hálózatba.
Másik dolog a magánegyetemek megjelenése. Anélkül, hogy megbántsam valamelyik magánegyetemet is, el kell ismerni, hogy ezek „diplomagyárként” működtek. A lényeg az volt, hogy hallgatók legyenek, ezek fizessék a tandíjat, és akár olyan területre is kiképezték az embereket, aminél telített volt a szakma. Ezeknél az egyetemeknél a felvételi nem tudásalapú volt, ami a középiskolai oktatás színvonalát is visszavetette, hiszen már nem tudni kellett egy egyetemre való bejutáshoz, hanem csak kiválasztani, hogy hova szeretnénk befizetni a tandíjat. A gond csak annyi, hogy egy középiskolás diák még nem gondolkozik azon, hogy az egyetemi diploma megszerzése után hol is szeretne elhelyezkedni.
 
(folytatás a következő lapszámunkban)

Béres Imre