Nagy Mária, székelyhídi lakos emlékei nyomán a negyvenes évektől napjainkig

„Minden este imádkoztam Istenhez, aki megengedte, hogy családom és jómagam visszajöhessünk Székelyhídra” – mondja Marika néni életének a Román Szocialista Köztársaságban töltött évtizedeiről mesélve. 1964-ben döntött úgy a négytagú család, hogy elhagyják a várost,  az általánosan jellemző bizonytalan életkörülményeket, és jobb megélhetés érdekében egy szénbányá­szati ​​vidékre költöztek. Miután egy évtized után visszatértek, beszélőtársunk megtapasztalta a politikai-társadalmi-gazdasági helyzet romlását.

Ma majdnem lehetetlen elképzelni, hogy milyen elviselhetetlenné vált az élet Nicolae Ceauşescu 25 éves diktatúrája alatt. Az elnyomott szabadságjogok mellett a televíziós és rádióműsorokat uraló propagandaszerű politikai célú „nevelés” az iskolákat is elérte, ahol a fiatalokat a „hőn szeretett” vezér mindenhatóságának tanították. Marika néni visszaemlékszik, hogy titokban olvassák otthon a Bibliát, és beszéltek a karácsonyról és a húsvétról. „A tanárok azzal a kétségtelenül megtévesztő tartalommal tanítottak minket, mert családjaink biztosan nem hazudtak az elmondott történetekről. De a pártfőtitkár mindennapos dicsőítésének olvasása, énekelése és leírása ellentmondást szült gondolataikban. Nem tudtuk megkülönböztetni, mi volt igaz, és mi nem” – elmélkedett az idős hölgy.

A Szekuritáté volt Ceauşescu vaskezű uralmának fő eszköze. Megdöbbentő, hogy a nyolcvanas években minden tizedik embert beszervezett a politikai titkosrendőrség. Szinte mindenki lehetett megfigyelés tárgya, vagy kényszerülhetett arra, hogy elárulja a közvetlen környezetébe tartozó embereket. Egyidejűleg gyakorlatilag ellehetetlenítették az ország elhagyását és a külfölddel való kapcsolattartást. Marika néni bevallotta, hogy a rendszerváltás utáni átmenetben „legalább nyolc évig tartott lelkünknek és eszünknek, hogy ne idegeskedjünk vagy ne gondoljuk át alaposan, kinek mit mondunk, mivel többé senki sem hallgatja vagy figyeli”.

Szülni, bármi áron

Ugyanakkor semmi nem hasonlítható a hatvanas években indult félelmetes születéspártoló kampányára. E szerint a szülés már hazafias kötelességnek számított, és így a nők termékenységét a munkaerő reprodukciójának biztosítása szolgálatába állították. Marika néni a nőkre nézve valóban gyűlöletes időszaknak minősítette azokat az időket, mivel „a terhesség nagyon intim folyamat, amelybe a kormányzatnak nem kellene beavatkoznia”. A széles körű idegenkedés ellenére korlátozták a terhességmegszakításokat, egyben a születések ösztönzésére gazdasági és szociális intézkedéseket hoztak. A 25 évesnél idősebb gyermektelen párokat különadózással sújtották, és a nőket visszaélésszerűen követték szakosodott ügynökök, akik a terhességre vagy vetélésre utaló tünetek, az abortusz­kísérletek vagy fogamzásgátlók használata után nyomoztak. Esetenként a nőkön olyan orvosi vizsgálatot végeztettek, amely alatt „valahogy úgy érezte az érintett, hogy nemi erőszakot követnek el rajta a használt orvosi eszközökkel”. Bár a termékenység jelentősen nőtt 1967 és 1989 között, Ceauşescu népességpolitikája a világ egyik legmagasabb csecsemő- és szülőanya-halálozási arányát is eredményezte. Számos párnak, akik néha önmagukat sem tudták ellátni élelemmel, nem maradt más választása, mint hogy gyermekeiket a túlzsúfolt és elégtelen körülményeket nyújtó állami árvaházakba adják. Eközben mások úgy döntöttek, hogy az életüket kockáztatják rendkívül bizonytalan, önindukált abortuszok kipróbálásával.

A rémálom folytatódott az 1980-as években, amikor a legfelsőbb vezető a tízmilliárd dollárnyi nagyságrendű külső adósság visszafizetése céljából exportálta (többek között) az ország által termelt étel nagy részét is. Eközben a romániai lakosságnak órákat kellett sorba állnia alapélelmiszerek után, ahonnan hazaérkezve az fogadta, hogy az „energiamegtakarítási” program miatt nincs áram vagy fűtés. Marika néni emlékezett arra, hogy a gyerekek kiabáltak egymásra az utcán játszva: „tudod, hogy két háztömbnyire tejet értékesí­tenek?” Mivel a családok általában népesek voltak, az egyik testvér általában beállt a sorba, a másik pedig hazafutott a pénzért. Napjainkban az emberek elismerik, hogy ha több lett volna az étel és kevesebb az éjszakai áramkimaradás, a kommunista rezsim tartósabbnak bizonyul.

Falusi térségként Székelyhíd is szenvedett a kommunizmus első éveiben megvalósított mezőgazdasági kollektivizáció miatt a sztálinista modell alapján. A kormány törekedett meggyőzni a földtulajdonosokat a kollektív gazdaságokhoz való csatlakozásukról anélkül, hogy a földeket államosították volna – a kényszeriparosítás, illetve az állam és a helyi közösség közötti kap­csolat újradefiniálása céljából. Ily módon az önálló gazdálkodóknak nemcsak magukról kellett gondoskodniuk, hanem termé­nyeikből kirívó mennyiséget kényszerültek beszolgáltatni a közös tárolóba. A kollektivizálás végrehajtása során a parasztok nemcsak szörnyű szegénységben és minősíthetetlen életszínvonalon éltek. Megszenvedték a jelentős aszályt követő, ezrek életét követelő éhínséget, a háború és a szovjet megszállás okozta rombolást is.

Forduló kocka

A román–orosz kapcsolatok évszázadokra nyúlnak vissza. Az 1877–78-as orosz–román–török háborúban a cári birodalom segítette Románia függetlenedését az Oszmán Birodalomtól. A második világháború során újra találkoztak útjaik, miután Románia opportunista módon a kezdeti szövetségesei ellen fordult. A magyar és német erők Erdélyből való kiszorítására Székelyhídon nem felszabadításként emlékeznek. Marika néni felemelt hangon, bosszúsan emlékezett vissza, hogy „az oroszok 1944. október 14-én reggel 7-kor megtámadják a várost. Úgy viselkedtek, mint az állatok”. Az emberek elkezdtek lyukakat ásni a kertjükben, hogy elrejtsék a gyermekeket és a nők minden korosztályát, mivel az oroszok az elfogottakat megerőszakolták. Minden egyes házból elraboltak értékes tárgyakat, beleértve ruhákat és állatokat, betörtek a pincékbe, és rendkívül mámorosan lesújtottak mindazokra, akik az utcán sétáltak… a halálba. „Attól a naptól kezdődően gyászoltak, majdnem mindegyik családban volt valaki, akit egy szovjet katona meggyilkolt vagy megerő­sza­kolt” – mondta beszélgetőtársunk.

Egy új kezdet

Az egykori szovjet tömb országaiból Románia volt az egyetlen, amelyben a demokráciára való áttérést a kommunista vezető és felesége kivégzése kísérte. Marika néni az események nyomán hihetetlen megnyugvást érzett, és imádkozott, hogy fiai ne kényszerüljenek hozzá hasonlóan elnyomás alatt élni. Szemében könnycseppel és reményteli hangon kijelentette, hogy semmi más nem számít, mert végül is eljött három fia számára a jobb élet. A kommunizmus bukása együtt járt számukra  korábban elérhetetlen irodalmi művek, a tudományos és más jellegű könyvek hozzáférhetőségével. Marika néni boldogan számolt be arról, hogy ő és a férje számtalan éjszakát olvasással töltött alvás helyett – hála a már nem korlátozott villamos energiának.

Igaz az a mondás, hogy addig nem figyelünk valamire, ameddig nem veszítjük. Ezért is kiemelt fontosságú olyan élettörténeteket hallani, mint a Marika nénié.. Először, tanuljunk a múltból, hogy ne tapasztaljuk meg újra azokat az atrocitásokat, amelyeket emberek sokasága egyszer elszenvedett. Másodsorban, hogy kezdjük el megbecsülni az, milyen szerencsések vagyunk, élvezni, ami most – úgy tűnik – a kezünkben van.

Andrea Sofía Sánchez Almeida


Írta: Ér hangja