„Nem ítélkezem külföldiként…”

Interjú az Ér Hangja Egyesület kanári-szigeteki önkéntesével, Andrea Sofía Sánchez Almeidával

Andrea az Ér Hangja Európai Önkéntes Szolgálati Programban nyert projektjének keretében augusztus végéig Székelyhídon fog élni. A hu­szonkét éves lány a Marokkó partjaitól nem messzi Kanári-szigeteken született, ott élt tizennyolc éves koráig, nemzetközi iskolába járt, majd elhagyta a szülőföldet, hogy Skóciában nemzetközi kapcsolatokat, politikatudományt tanuljon. Arról beszélgettünk miben más és miben hasonló itt élni mint egy szigeten.

– Hogyan jött az életedbe önkénteskedés?

– Mire befejeztem az egyetemet Skóciában, hihetetlenül kiégtem. Éreztem, hogy muszáj lesz pihennem, mert nem akarok szívrohamot kapni huszonkét évesen. Tehát kellett egy köztes év az alapképzés és a mesteri képzés között. Viszont azt sem akartam, hogy semmittevéssel eltöltött köztes év legyen ez, tevékeny akartam maradni. Egy kedves barátom mesélt az EVS-ről (Európai Önkéntes Szolgálat), az önkénteskedésről, és ez nagyon jó kombinációnak hangzott számomra. Aztán el is kezdtem keresgélni, és nagyjából két hónapba telt megtalálni, hogy melyik is lenne kedvemre való. Végül, utolsó pillanatban bukkantam rá arra a lehetőségre, amit az Ér Hangja Egyesület kínált, és éreztem, hogy ez nekem tökéletes, hiszen írni kell különböző témákról. A megtalálható önkéntes tevékenységek nagy része egyébként túlnyomó többségben arról szól, hogy gyerekekkel kell foglalkozni vagy például újrahasznosításról, környezeti témákról. Feltettem magamnak a kérdést: hosszú távon, a tanult szakmámat tekintve, hogyan fejlesztenek ezek a lehetőségek engem? És nem találtam választ erre. Ez a lehetőség viszont arról szól, hogy írni kell, jól fogalmazni, egyfajta kutatómunkát is végezni. Ezt a már megszerzett képességemet tudom fejleszteni mondjuk azzal, hogy megtanulok interjúzni különböző felnőttekkel, gyerekekkel az iskolában vagy hogy megtanulok kisebb eseményeket szervezni.

Úgy érzem, ez volt a helyes döntés, idejönni Székelyhídra. Január másodikán érkeztem, de máris vannak olyan kötődéseim, ame­lyektől úgy érzem, otthon vagyok. Mikor például Bukarestben voltam februárban egy hetet, a programban kötelező képzésen, már-már a honvágy kerülgetett Székelyhíd után. Hiányzott a napi rutin, a stúdió, hogy találkozzak az egyesület munkatársaival, ilyesmik.

– Romániába érkezésed után többször is említetted a kultúrsok­kot, ami amiatt ért, hogy most vagy először Kelet-Európában, és hogy más nálunk a hangulat vagy az épített környezet, mint amit eddig tapasztaltál. Ez a sokkérzés változott benned mióta itt vagy?

– Persze. Helyreállt bennem az óriási újdonsághatás, mert mióta elkezdtem az önkéntes feladatom, az írást, például rengeteget olvasok a kommunista Romániáról vagy az itt élő nemzetiségekről, mindent, ami csak egy általam ismert nyelven elérhető, cikkek, tanulmányok. Illetve utaztam is már jópár kilométert az országban, például Bukarestig, és kezdem megszokni, hogy mondjuk 30–40 évvel ezelőtt épült nagy szürke tömbök és modern vagy éppen művészi hatást keltő építmények váltják egymást.

Ami a Székelyhidat illeti, az szülőhelyem is hasonlóan kicsi, falujellegű település. Persze ott is van néhány bolt, iskola, más szükséges közintézmények. Azon belül egy kisebb lakóparkban élünk a település szélén. Így nem áll nagyon messze tőlem ez a környezet.

– A Nagy Kanári-szigeten nevel­kedtél, majd Glasgow-ban jártál egyetemre. Ezek azért jóval másabb életvitelt jelentenek, mint egy alig tízezres kisváros. Hogyan éled meg, hogy nyolc hónapra így leszűkült az élettér számodra?

– Egyelőre szokatlan, mert mindkét helyen minden, amire szükségem volt, elérhető volt hozzám nagyon közel. Ha iskolába, egyetemre kellett mennem, ha egy mozi vagy egy park kellett, ha a tenger hiányzott vagy a hegyek, ha nem is gyalog, de egy-két óra vonatozással el tudtam érni mindent. Itt a városban igaz, hogy nem nagyon van mivel eltölteni a szabadidőt, viszont a tömegközlekedés rendben van, bármikor buszra pattanhatunk, és Várad alig egy órára van. A hétköznapokban leginkább három-négy pont között mozgok, az otthonunk, az egye­sületi stúdió, bevásárlóközpont, cukrászda. Valamelyik nap viszont felfedeztem a kis sétányt, ami az iskola felé visz. Te jó ég! Gyönyörű! Nem is értem, hogy nem fedeztem fel korábban. Végtére is vannak szép és kevésbé szép helyek a városban, mint minden, a fejlődés útjára lépett településen. Ez egy átmeneti időszak.

– Beszélgettünk korábban arról, hogy te vagy talán az első személy, aki rendszeresen fog Székelyhídról szóló, angol nyelvű, szakirodalommal alátámasztott írásokat kiadni a kezéből, és hogy ez milyen jelentős a város életében. Érzel ennek kapcsán felelősséget a válladon?

– Leginkább egy nyomást érzek, amit igazából én magam helyezek saját magamra. Eléggé perfekcionista vagyok. Ha például egyeztetünk egy újabb lehetséges témáról, és elkezdek kutatni, írni, azt érzem, meg kell mutatnom legjobb tudásom szerint, hogy képes vagyok ezt teljesíteni. Miközben sem te, sem a projekt koordinátora, se senki más nem követelőzik, vagy hajt túlzottan, hogy teljesítsem, amit kell. Ilyenkor rendszerint próbálok átkapcsolni a „pánikmentes” módba, és mikor elmúlik a kezdeti nagy hajrá, nagyon élvezem az egész kutatás-írás folyamatát, teljesen belefeledkezem. Ez például egy nagy tanulnivaló számomra az ittlétem alatt, megtanulni élvezni, ha valamilyen feladatot teljesítek.

Emellett mindig összpontosítok arra, hogy ne úgy fogalmazzak, mint amikor az egyetemen kellett esszét írni, mert egyébként az alapbeállítás a fejemben ez irányba vinne, hiszen négy évig ezt csináltam. De igyek­szem közérthetőnek maradni. Ugyanakkor azt érzem, hogy van egyfajta küldetésem is ezzel. Azt szeretném elérni, hogy hatással legyenek az írásaim az emberekre, elgondolkodtassák őket. Ezért is fogalmazok meg kérdéseket a cikkeim végén. Egyébként a legelején még tartottam attól, hogy mit fognak az olvasók szólni ahhoz, hogy számukra érzé­keny témákat feszegetek, de aztán úgy gondoltam, hogy legalább kapnak egy objektív nézőpontot valakitől, aki figyeli a közösség működését, és független emberként alkot véleményt róla. Ott van például a park, az iskola felé vezető úton, amiből tisztántartással, karbantartással egy zsibongó közösségi teret lehetne teremteni. Látható, hogy történt erőfeszítés ebbe az irányba, de még bőven van mit tenni érte. És ugyan­így számos más hely a városban a köztisztaság hiányát szenvedi. Nem ítélkezem, de elgondolkodom azon, amit külföldiként látok, és nyitottan fogadom az erre érkező válaszokat.

– Hol dől el szerinted, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a környezetükhöz?

– Elsősorban mindenképp otthon, majd később az iskolában. Kulcs­fontosságú, hogy mi az a példa, amit otthon látnak a gyerekek, hiszen ott töltik életük nagy részét. Később pedig az iskola megadhatja számukra az elméleti hátteret is ahhoz, amit addig a szülőktől gyakorlatban láttak, mint például a környezettudatossághoz.

– A te hazádban ez hogyan működik? Csodás természeti környezetben éltek. Elég figyelmesek ez iránt a lakosok?

– A környezetbarát magatartás különböző tematikákra osztható szerintem. Mint például az újrahasznosítás kérdése. Az otthoni környezet kevésbé, az oktatási intézmények azonban annál nagyobb hangsúlyt fektetnek ennek a fejlesz­tésére azzal, hogy a gyerekeket természetbarátokká nevelik. A Nagy Kanári-szigeten nagyon kevesen hasznosítják újra az általuk termelt hulladék egy részét. De az iskola
olyan környezetismereti házi feladatot ad a gyerekeknek, hogy a szülők segítségével kezdjenek el otthon szelektíven gyűjteni, akkor az látható hatással van a háztartásokra és a szülők gondolkodásmódjára. Mi is így kezdtünk el újrahasznosítani otthon. Emellett vannak más környezetvédelmi problémáink is persze, hiszen az Atlanti-óceánon élünk, nagyon előnyös helyen az Európa–Afrika teherhajó-útvonalon. Ezért rengeteg a szemét vagy az olajszennyezés a kikötőinkben. Ha ez nem lenne elég, a turisták is rossz hatással vannak a strandjainkra, a vizeinkre. Aki nem látja élőben, el sem hiszi, de naptejfoltok lebegnek a vizen a népszerűbb strandokon, mert mérték nélkül kenik magukra az emberek a napvédő termékeket, amit aztán a hullámok kimosnak a homokra. Szerencsére még vannak azért eldugott, vad természeti tájaink, amik érintetlenek maradtak. Az egyik kedvenc helyem is ilyen azon a szigeten, ahol lakunk, egy sziklás partszakasz, mindig erős szél fúj ott, és a közelben van egy világítótorony is. Szeretek oda kiülni gondolkodni dolgokon. A tenger az, ami igazán hiányzik, amikor a kontinensen tartózkodom, szárazfölddel körülvéve. Ez így van egyébként más szigetlakókkal is. Személy szerint bárhol leélném az életem, de öregkoromra biztosan vissza fogok térni a Kanári-szigetekre.

Bíró Orsolya